Terezia Brichtová, O.P.
Nem volt elég „tereziás” irodalom? Ki kellene adni még egy címet? Ezen gondolkodtunk még nemrég.
És mégis, nem szabad elfelejteni a legautentikusabb szövegeket! Először is 2001-ben volt egy szerény kísérlet: Levél a papoknak - misszionáriusoknak.1 Kodet atya, O.Carm., mély előszót írt hozzá, amelyben papként és karmelitaként beszél a szívéről.
Ennek a kis könyvnek a kedvező fogadtatása bátorított minket arra, hogy végre hozzákezdjünk a kedves szentünk teljes levelezésének kiadásához: Terezia levelei Lisieux-ből.2 Ahogy az előszó írója, Guy Gaucher mondja, hogy megértsük Terezia gondolkodásának fejlődését, ismernünk kell minden írásos megnyilvánulását. Ezért nem maradtak ki a leggyerekesebb írások sem. Látjuk, hogyan fejlődött Terezia írásbeli munkássága a teljesen gyermeki kísérletektől, amikor idősebb nővérei vezették a kezét, és amikor nem törődött a helyesírással és a nyelvtannal, a folyamatosan egyre mélyebb kifejezései felé belső életének.
A családi nevelés - kivételes szülők, nővérek, a 19. századi francia katolicizmus összes zártsága - természetesen formálta ezt az érzékeny lelket, és sajátosságukat adta neki. De ő mégis megtalálja az útját, amely talán sokkolta a környezetét. Ezt talán legjobban levelezésének terjedelme tükrözi, amelyben gyakran habozás nélkül lép fel, de magabiztosan, mint vezető, tanító. Itt, ebből a levelezésből láthatjuk, mennyire joggal nyilvánították tanítónőnek az Egyházban. A rengeteg általános, banális levél között - boldog születésnapot, köszönet az ajándékokért stb. - néha egy váratlan teológiai igazság ragyog fel, amely felfedi Terezia belső életének fátylát, amelyet a Szentlélek formált.
Figyeljük meg például leveleit unokatestvérének, Marie Guérin-nek, aki kísértésekkel küzd Párizs Babylónjában, ezért fél a szentáldozásról. Nos, Terezka elmagyarázza neki, hogy az eucharisztia éppen gyógyszer, erőforrás a harcban, és hogy Jézust bántja a bizalmatlanság, a csüggedés. És mindez a 19. század végén, még Szent Pio X. előtt, Franciaországban, amelyet a jansenizmus fertőzött meg! (Levelek 92 és 93.) Vagy nézzük meg, hogyan érvel határozottan rokonaival, akik felháborodnak, mikor Celina apja halála után szintén belépni akar a Karmelbe! (Bárcsak olvasnák a 180. levelet minden szülő, aki ellenáll gyermekeik lelki hivatásának!) Ez nem „baba”, „kis virág”, akivé a népi vallásosság akarta őt tenni. Ez egy céltudatos, hősies lélek!
Talán valakinek zavaró lehet a látszólagos fájdalmaskodása, a szenvedés iránti vonzalma, amely számos levelében megjelenik. Terezia el sem tudja képzelni, hogyan lehet majd a mennyben fájdalom nélkül. Azt mondja: „Jézusnak át kell formálnia engem.” De ez nem volt masokhizmus, ez már gyermekkora óta belső meggyőződése volt, hogy Isten ezen az úton akarja vezetni őt, hogy abszolút eltávolodjon mindentől. Magáról a Karmelbe lépéséről mondja: „A szenvedés megnyitotta számomra karjait, és én szeretettel belevetettem magam.” Ez egy tizenöt éves lány volt! Amíg meg nem áll a lélegzetünk! És ez a hangvétel a leveleiben is visszatér.
Terezia szeretettel élt. Ahogy szerette Jézust, úgy szerette azokat is, akiket elébe állított, és mindnyájukat közel akarta vonni hozzá. Következetesen követte az életelvét: „Szeretni Jézust, és igyekezni, hogy mindenki őt szeresse.”
Könyvünkhöz külön értéket ad a francia kiadók által csatolt sok bibliai utalás. Megmutatkozik rajtuk, hogyan élt Terezia az Isten szavával, hogyan engedte, hogy az átjárja, formálja, vezesse őt a csúcsra, és hogyan hirdette azt gyakorlatilag. Valóban, AZ EGYHÁZ TANÍTÓNŐJE!
