Wilfrid Stinissen (1927–2013)
Nem lehet a jelen pillanatban élni összpontosítás és figyelem nélkül. Az a lényeg, hogy éber figyelemmel járjunk ezen a földön. Teljes mértékben bele kell merülnünk abba, amit csinálni szeretnénk, és nem szabad engednünk, hogy elfecsérelt energiákkal foglalkozzunk. Teljesen Isten rendelkezésére állni, mint Mária: „Én az Úr szolgálóleánya vagyok.”
Isten most feladatot ad nekünk, amit úgy kell elvégeznünk, ahogy a képességeink engedik. Akármilyen munkát végzünk, az szent tevékenység, és gondosan, tisztelettel kell végezni. Ez a szent liturgia, amit mi magunk alkotunk.
Képzelhetjük, hogy Jézus hanyagul végezte a ács mesterségét? Vagy hogy a munkáját idegesség és kapkodás jellemezte? Vagy hogy esetleg, miközben deszkákat gyalult, Bibliát olvasott és annyira elmerült az imádságban, hogy rosszul végezte a munkáját, és Szent Józsefnek kellett azt kijavítania? Hithetünk abban, hogy Jézus teljes odaadással dolgozott a műhelyben. Ez nem volt csupán egy tevékenység, amivel eltöltötte az idejét, vagy csak várakozás a prédikáló küldetésére. A keze munkáját ugyanolyan komolyan végezte, mint ahogy később a betegeket gyógyította. Tudta, hogy az Atyja dolgozik, és hogy neki is dolgoznia kell vele – nem azért, hogy beavatkozzon a teremtő munkába, hanem hogy az Atyának megfelelő eszközként odaadja magát: „Az én Atyám mind ezidáig dolgozik, én is dolgozom” (János 5,17). És milyen szeretettel készítette Mária az ételt Jézusnak és Józsefnek!
Van egy hamis spiritualitás – és bizonyos mértékig mindannyiunkra vonatkozik – amely szétválasztja az életet szent és profán kategóriákra: az imádság vagy a misén való részvétel valami szent, de vacsora főzés, takarítás vagy a testi higiéniának való megfelelés szükségszerűen világi... Nem, valójában minden teljesen sacrum. Minden beletartozik a szent liturgiába, amit reggeltől estig és estétől reggelig végzünk. Igen, még az alvás is szent tevékenység, és ezért beletartozik az imádságba: „nyugodtan alszom, alig fekszem le” (Zsoltárok 4,9).
De tényleg nem sok olyan tevékenység van, amely nem igényli a figyelmünket és automatikusan végezzük? Eszünk, mosakodunk, sétálunk...? Nem lenne jobb elfelejteni, hogy ezeket csináljuk, és inkább Istenre gondolni? Ez természetesen lehetséges, és sokkal hasznosabb, mint amikor munka közben a képzeletünkkel valahol bolyongunk, és hagyjuk, hogy a gondolataink céltalanul szétfutkározzanak. De van egy másik lehetőség is, amely hosszabb távon mélyebb dimenziókhoz vezet, mert nem hordozza magában azt a kockázatot, hogy szakadék keletkezik a munka és az imádság között. Ez többek között abban a „csináld, amit csinálsz” elvben rejlik, azonban en profondeur (mélyen).
Az általunk végzett tevékenységekben tehát mélyebb dimenziókat keresünk. Végtére is minden szentség és szimbólum. Az evangéliumok megmutatják, hogyan néz Jézus a dolgokra és eseményekre, és mindent szélesebb összefüggésekben szemlél. Ahogyan ő maga az Atya szentsége és kinyilatkoztatása, úgy a fizikai dolgok is Jézus szentségét képviselik: megjelenítik életét és szeretetét. Amikor a tekintete megakad egy madáron, amely a szárnyai alatt gyűjti kicsinyeit, abban felismeri a szeretetét és emlékezteti magát arra, hogy azért jött, hogy egybe gyűjtse mindazt, ami szétszóratott (lásd Máté 23,37). Amikor Galilea földjén vándorolva meglátott egy érett búzamezőt, nem kellett elfordítania a tekintetét, hogy Istenre gondolhasson. Végül is a búza magától megjeleníti azt az isteni szeretetet, amit hirdetett és bemutatott: amikor a búzaszem meghal, bőséges gyümölcsöt terem (lásd János 12,24). Ez nem csupán képek, amelyek költők és álmodók sajátja. Jézus a valóság legmélyebb lényegére irányul.
Ha így élünk, nem keletkezik ellentmondás a munka és Istenre való gondolkozás között. A munka értelmének mélyére jutunk, és Istenben vagyunk.
Forrás: Keresztény mélymeditáció
Szerző: Wilfrid Stinissen OCD
Kiadja: KNA
