Gondolkodás a megítélésünk mértékéről

P. Jerzy Zielinski, O.Carm.

Nem véletlen, hogy reggel kell olvasnunk az evangéliumot, és nem este. Az evangélium olvasásának nem az álomba juttatásunkat kell szolgálnia, hanem úgy kell szétszakítania a földi egoizmusunk falait, mint a dinamite.

Mindannyiunk számára hasznos, ha emlékeztetjük magunkat, mennyire hajlamosak vagyunk másoknál eltérően megítélni magunkat. Az ilyen magatartás nem tetszik Istennek, és veszélyes a mi üdvösségünkre. Nem használhatunk más mércét a szeretetre önmagunkkal és másokkal szemben. Szeretni a közelségünket, mint önmagunkat, a legnagyobb parancsolat Isten iránti szeretetünket követően. Olyan ez, mint egy fa két részből áll, az egyik a föld alatt gyökerezik, a másik rész a föld felett nő. Ha a gyökereket elpusztítjuk, a koronát is elpusztítjuk; ha a fa koronáját levágjuk, a gyökerek elpusztulnak. Ha nem akarom adni a szomszédomnak azt a szeretetet, amelyet önmagam számára kérek, olyan vagyok, mint egy vak, aki megrongálja a fa koronáját, ezzel pedig saját gyökereit, önmagát is.

Hangosan kifejezzük vágyunkat az emberi megértésre, barátságra vágyunk a nemzetek között, de közben mi magunk nem tudunk élni egységben az egyes emberekkel. Ismételten követeljük, hogy több figyelmet fordítsanak a fiatalok erkölcsére, de a mi belső életünk ellentétben áll azzal, amit másoktól megkövetelünk.

Kisebb hiányosságot a másiknál okvetlenül elítéljük, de a mi kedvezőtlen megítélésünkkel számos nagyobb parancsot átlépünk - isteni parancsot, de ez minket nem érdekel.

Másolják a szemetet, de a saját szemünkben fát hordunk. Hivatkozzunk az evangéliumra, amikor mások bűneire szeretnénk rámutatni, de félünk belenézni, amikor a mi saját hibánkra emlékeztet.

Jézus, a názáreti asztalos, aki hosszú éveken át dolgozott fával, pontosan tudta, mi a különbség az ágnak és a gerendának. Ha Ő ezt az analógiát használta, hogy megmutassa, milyen szörnyű a mód, ahogyan a másikról beszélünk, akkor itt az ideje, hogy tudatosítsuk, mennyire igazságtalan a bírói ítélet, amellyel megítéljük a közelieket.

Ahhoz, hogy valaki bíró legyen, először tanulmányoznia kell a törvényeket és a jogot, hogy tudja, mi a rossz és mi a jó az emberi cselekedetekben. Le kell tennie vizsgát, végig kell mennie a specializáción és a gyakorlati tapasztalaton. De ez nem elég. Felelős magasabb hatóságnak is meg kell határoznia a munkavégzés helyét.

Képzeljük el azt az embert, aki nem tanult, nincs diplomája, vagy jogosítványa, és a házára kihelyez egy táblát: „Állami”, „Kerületi” vagy „Városi bíróság”. Mindenki kinevetné.

De ha van bátorságunk, kinevethetjük magunkat is. Hiszen már annyiszor ajándékoztuk magunknak a jogot, hogy ítéljük meg és elítéljünk, és ez még a spirituális ügyekben is, amit Isten ismer és csak Ő tud igazságosan elbírálni. Ő fenntartotta ezt a jogot magának egy kategorikus kijelentéssel: „Ne ítéljétek!”

Ahhoz, hogy valaki bárkit elítéljen, először is meg kell vizsgálnia a bűneit, meg kell hallgatnia a tanúkat, össze kell hasonlítania a tanúvallomásokat, és meg kell hallgatnia a vádlottat.

Mi pedig bátorságot találunk arra, hogy tanú nélkül ítélkezzünk, anélkül, hogy meghallanánk a másik álláspontját. Rendkívül könnyen viszünk igazságtalan kijelentéseket jobbra és balra, információkkal dobálózunk másodkézből, és magunkat, mint a szemléljük, mi magunk vagyunk a tekintet, ahol a szemetet látni lehet.

Szavaink olyanok, mint a gyümölcs, amely a szívünkben érlelődik és fejlődik. Jézus arra figyelmeztet minket, hogy vizsgáljuk meg azt, amit mondunk, mert akkor tudatosítjuk, mi rejlik a szívünkben, milyen az. Ha beszélni akarunk, legyen minden szavunk jó és hasznos. Bölcsebbek azok, akik annyira röviden beszélnek, mintha táviratot írnának, akik gondolkodnak minden egyes szóval, és átgondolják, hogy beszéljenek-e, vagy inkább hallgassanak, és ha már meg kell beszélni valamit, hogyan.

Egyszer egy izgatott ember közeledett Szókratészhez.
- Hallottad már, Szókratész, mit tett a barátod? Azonnal el kell mondanom mindent!
- Várj, szakította félbe a bölcs. Már átszűrted, amit el akarsz mondani nekem, három szitán?
- Három szitán? kérdezte az ember meglepetten.
- Igen, kedvesem, három szitán. Hadd nézzem meg, hogy amit el akarsz mondani, átmegy-e a három szitán.
Az első szita az igazság. Ellenőrizted, hogy amit szándékozol mondani nekem, igaz?
- Nem, csak hallottam mesélni.
- Á, értem! De biztosan a második szitát is átkontrágina! A jóság szitáját. Az, amit meg akarsz osztani velem – még ha, ahogy mondtuk, nem ellenőrizted – legalább másoknak hasznot hoz?
- Nem, éppen az ellenkezője.
- Látod, szakította félbe Szókratész. Hagyj hát, hogy használjuk a harmadik szitát, és kérdezzük meg, hogy szükséges-e megosztanod velem azt, ami annyira felkavart?
- Nos, ezt nem tudom mondani.
- Tudod mit? mosolygott a bölcs. Ha amit el akarsz mondani, sem igaz, sem jó, sem szükséges, felejtsd el, és ne terheld ezzel sem a gondolataidat, sem engem.

A zsidó és keresztény hagyományok emlékeztetnek minket, hogy amikor Isten megítél minket, mindannyian azt a mértéket fogja használni, amelyet az életünk során a mások megítélésénél használtunk.

Ezért fontos, hogy emlékezzünk Krisztus felszólítására, hogy figyeljünk minden egyes szóra, amelyet kimondunk, és tartsuk szem előtt a bíróság módszerét és a szeretetet a más emberek felé.

A lengyel W cieniu Karmelu folyóirat 2/95, 1995. május–június
Fordította: R. Kouřimová