„A világban a nyomorral és a bűnökkel már nem törődöm.“
(Első interjú, 6)
Nap mint nap a tömegtájékoztatás révén szembesülünk a gonoszsággal, amely valahol az emberek ellen irányul. Még a „szórakoztatóipar“ is nagymértékben épít a brutalitásra és a haragra. A gonosz kereskedelme, amelyre az ember képes, sőt az egész világ nyomora és szegénysége is felszökőben van. A jövő rémálmai festődnek a falra: hogy ismeretlen vírusok betegségeket okoznak, hogy a tanulatlan emberek hatalmas romboló erejű anyagokat termelnek, hogy… És az életérzés rettegéssel telítődik. Az állásért való aggodalom, a növekvő bérleti díjak és megélhetési költségek, valamint egyéb gondok hatással vannak ránk…
Amikor olvasunk egy interjúfelvételbe bejegyzett gondolatot a Lorenc testvérrel kapcsolatban: „Azt mondta, hogy állandóan a nyomorról és a bűnről hall, és nem csodálkozik; hogy megérti, amikor látja, hogy milyen gonoszságra képes a bűnös. Imádkozik érte, azonban mivel tudja, hogy Isten bármikor segíthet a gonosznak, már nem törődik vele.”
„Nem törődik vele“ – nem hangzik ez, legalábbis a mai fülek számára, éppen mint menekülés vagy elterelés?
Lorenc testvér semmiképpen sem zárja be a szemét a „nyomor és bűn“ elől. Éppen ellenkezőleg: csodálkozik azon, „hogy nincs több“. Nyugalma abból fakad, hogy egyrészt tudja saját önismeretéből, „mire képes a bűnös“, másrészt pedig bízhat abban, hogy Isten irgalma és Isten igent mond a világnak nagyobb, mint minden gonoszság és minden csapás összessége. Nem szabad kétségbe esnie mindezektől, mert isteni irgalmat lát. A hit Isten feltétel nélküli megbocsátásában lehetővé teszi számára a gondtalan kapcsolatot az emberi szív mélységeivel és az azokból fakadó gonoszsággal. De vajon elég az, amit tehetek – tekintettel azokra a csapásokra, amelyeket az emberek egymásnak olyan rémítő mértékben okoznak? Már ez is sok! Nem igazán a legésszerűbb átengedni Istennek minden „nyomorúságot és bűnt“ és már nem törődni vele? Jobb agyalni és tűnődni a szorongással teli kérdéseken? Mit tud még az ember jót tenni, amikor gondolatai és érzései csak sötétséget, félelmet, aggodalmat, jajgatást és vádat hordoznak?
Lorenc testvér ebben a türelemben meg tudta tartani a látását arra, hogy a gonosz mellett létezik a jó is, hogy a világ valósága több, mint amit a riasztó hírek folyamatosan közvetítenek. Nem igazságtalanság, hogy a szép és jó életoldalairól szóló hírek ilyen bűnösen elhanyagoltak? A saját szívünk miatt sem szabad megtagadnunk a jót!
Ebben a hozzáállásban, Isten irgalmában bízva és a világ világos oldalaira is tekintettel, Lorenc testvér megtalálta az erőt, hogy megtegye a jót, amit csak tudott. Mint ő, én sem tudom megváltoztatni a világot, és sok tekintetben magamat sem. Azonban a kis „nagy csodák“ lehetségesek annak, aki beengedi magába a bizalmat Istenbe és a világban lévő világosságba.
Egy arab mese, amelynek állítása Lorenc testvér számára biztosan tetszene, egy kislányról szól, aki az úton, étrend és remény nélkül fagyoskodik. Azon férfi, aki ezt figyeli, Istenre panaszkodik: „Hogy engedheted ezt?! Miért nem teszel valamit ellene?“ Egy ideig, meséli a történet, Isten nem mondott semmit; de éjjel válaszolt neki: „Én már tettem valamit ellene: téged teremtettelek.“
P. Thomas Röhr OCD
„Az ember egyszer hal meg!“
(Levél 1)
Valakit figyelmeztetni arra, hogy egyszer meg fog halni, vagy a hiszékenység jele – hiszen ez egy elcsépelt igazság – vagy ízléstelenség! Ki szeretné, hogy emlékeztessék a halálra? Nem teszünk mindent, hogy a halál gondolatát a lehető legtávolabb tartsuk magunktól? Még a halálunkra vonatkozó megfogalmazásaink is csalókák: „Ha valami rossz történne velem…“, „A legrosszabb történt…“ stb. Vagy a közeli halálának hírére való reakciónk: úgy teszünk, mintha senkinek nem kellene meghalnia. Lorenc testvér nem akarná terjeszteni sem a megkopott igazságokat, sem az ízléstelenséget. Amikor annak a nőnek, akit lelkileg vezet, azt írja: „Legyünk óvatosak: az ember egyszer hal meg!“, arra szeretné motiválni, hogy reálisan nézze az életet.
Ha már tény, hogy az ember egy nap meghal, akkor nem arról van szó, hogy ezt a teljesen biztos tényt, amely minden esetben bekövetkezik, elnyomjuk vagy úgy teszünk, mintha az nem is létezne. Nem reálisak és józanafik azok az emberek, akik elnyomják a halált és egyáltalán nem engedik magukhoz. A realisták inkább azok, akik a halált is elfogadják, és be tudják építeni az életük projektjébe; akiket normális, hogy életük halállal végződik; akik ezt minden feszültség nélkül tudomásul veszik, de próbálnak tudatosan élni ennek megfelelően.
Aki a halálra gondol, az minden tekintetben realistává válik. Látni fogja a dolgokat átmenetiségükben: mindent, ami körülveszi, saját magát, az egész életet. Ezért nem kötheti le magát azzal, ami korlátozott, végső, vagy gyenge. Tudatosabban fogja kérdezni azokat, amik túlélnek…
Ez a fajta realizmus új kezdetet jelenthet az ember életében. A halálra gondolás feltárja korlátozottságunkat, és lehetőséget ad arra, hogy igazán érzékeljük Isten igazi nagyságát. Ebben a tekintetben szeretné Lorenc testvér mindenáron meghívni. Arra akarja vezetni, hogy egy valódi élethez jussanak, olyan élethez, amelyben a halált nem elnyomják, hanem a hit élő forrásává válik, Isten jelenlétében való élet, és ezzel végső és örök találkozásának előkészítése, amely a halállal kezdődik. És Lorenc testvér tapasztalatból tudja: „Amikor Isten talál egy lelket, amelyet élő hit áthat, megöleli azt bőséges kegyelmével. Olyan ez, mint egy áradat, amelyet az ember feltartott, és amely, ha hagyják szabadon áramlani, robbanásszerűen és gazdagon árad ki” (ott).
A halálra és az átmenetiségre vonatkozó realizmus megtérül az életért! Ezért: „Ne tartsuk vissza ezt az áradatot…, lépjünk be magunkba, törjük le ezt a gátat, segítsük a kegyelmet áradni, pótoljuk az elveszett időt; lehet, hogy már csak kevés időnk van élni, a halál a nyomunkban van, ügyeljünk: az ember egyszer hal meg!”
P. Ulrich Dobhan OCD
„Életem folyamatos öröm.“
(Negyedik interjú, 47)
Amikor Lorenc testvér levelei és feljegyzései 1692-ben, néhány hónappal halála után megjelentek nyomtatásban, a kiadó az előszóban megjegyezte: „Még ha a halál az utolsó évben sok testvért is elvett a mezítláb karmeliták rendjéből, akik szent halállal mutatták meg életük gazdagságát, Isten különösen egyetlen személyre, Lorenc testvérre akarta irányítani az emberek figyelmét. Halálakor belső élete ragyogó fényben ragyogott, noha Lorenc testvér minden életen át gondosan ügyelt arra, hogy a közvetlen közelébe senkit ne vonzzon.”
Ami ragyogó fényben tündökölt és mások figyelmét Lorenc testvérre irányította, azt a legjobban „elégedettség”, „örömteliség” és „öröm” szavakkal lehet leírni. Lorenc testvér olyan örömet élt, amely olyan vonzó volt, hogy mások is vágyakoztak utána. Beszélgetőpartnere azt mondja, Lorenc testvér maga mondta neki, hogy „élete folyamatos örömben telik”. Melyik ember, melyik keresztény mondhatja el magáról ezt?
Ha a boldog életmódjának okáról kérdezzük, megint a titokzatos lényegére bukkanunk: az Isten jelenlétében élés. Mert számára Isten nem csupán „a hit tárgya”, hanem egy valóságos lény, még ha rejtett is, a mindennapokban, így Isten szeretete és irgalma számára valóságos volt. Tudta, hogy Isten akarja őt, és elfogadja őt, és humorral tudta nézni a gyengeségeit és ügyetlenségeit. Amikor olyan feladatokat kellett végeznie, amelyek nem passzoltak hozzá, nem veszítette el a vidám bátorságát, mert ezeket szeretettel tudta teljesíteni – és ez Isten előtt számít. Mivel a határtalan Isten irgalmába vetett bizalommal rendelkezett, még a kudarcok és bűnök sem vehették el szívének mély örömét. A hétköznapi nehézségek és minden szenvedés, amely a sajátjával és a világéval jár, ebben az örömben könnyűvé vált számára Isten előtt.
Egy szemtanú meséli Lorenc testvér halála után: „Az öröm nemcsak az arcán volt látható, hanem abban a módjában is, ahogy beszélt – ami a látogató szerzeteseket valóban arra késztette, hogy megkérdezzék tőle, hogy vajon szenved-e. Bocsássanak meg nekem, mondta nekik, szenvedek. Fáj a fejem, de a lelkem elégedett.” (Élet, 25)
„Vidámabb dalokat kellene nekem énekelnetek, hogy higgyek a Megváltótokban“, írta egyszer Nietzsche a keresztényeknek a családfához. Lorenc testvérnél azt találta volna, ami hiányzott neki.
S. Waltraud Herbstrith OCD
Hogyan írt Lorenc testvér megfigyeléseket
Olyan emelkedett és szép dolgokat írt Isten nagyságáról, valamint az Ő szeretete leírhatatlan megosztásáról a lelkekben, hogy azok, akik látták a leveleit (azokat azért adta kölcsön, hogy lehetőleg hamar visszakapja őket), annyira le voltak nyűgözve és buzdítva, hogy csodálattal beszéltek róluk. De habár ő gondosan elrejti azokat, mégis sikerült néhány részletet megőrizni, amelyek alapján bánhatunk, hogy nincs több. Mert ha a megmaradt kevés dologból, ami az ő leveleiből és útmutatásaiból ránk maradt, következtethetünk a többi mindezekre, joggal mondhatjuk, hogy – amint azt egy barátjának kijelentette – az ő kis munkái mindig is a Szentlélek kiáradásáról és az ő szeretetének hatásáról beszéltek. Néha papírra vetette, de amikor az írást a megélt tapasztalataival összehasonlította, azt olyannyira jelentéktelennek és távolinak találta fenséges érzéseitől, amelyek által Isten nagyságát és jóságát tapasztalta, hogy sokszor azonnal széttépte. Inkább tépte szét munkáit, ha csak azért is írta őket, hogy megkönnyítse a szívét, hogy hozzásegítse lelkét a felszálláshoz, és hogy kitágítsa szívét és mellkasát, amelyek túl szűkek voltak Isten tüzének, amely megégett őt, és végtelen szenvedést okozott neki, mintha egy tálca lett volna, amely nem tudja befogadni az összes vizet, miközben próbálja megengedni nekik, hogy túllépjenek.
(Joseph de Beaufort, Lorenc testvér barátja, 1692-ben
in: Eloge auf Bruder Lorenc von der Auferstehung, 41.)
A Karmel-Impulse 5, IV, 5–9, 1995-ből dr. Vojtěch Pola fordította.
