elmélkedés
Átvéve a könyvből Ch. O'Donneltól: Ünneplünk Máriával,
kiadta a Karmeliták Kiadója 1996-ban.
A Szűz Mária különböző címei a liturgiában és a népi hódolatban többnyire hangsúlyozzák Istennel vagy velünk való kapcsolatának valamely aspektusát, vagy egy adott helyhez vagy rendhez kapcsolódnak. Azok a nevek, amelyek valamilyen helyhez vagy rendhez kapcsolódnak, kissé részletezést igényelnek, ha valóban meg akarjuk érteni értelmüket: Például a „Lourdes-i Szűz Mária” cím alatt „Máriát, ahogy megjelent és ahogy Lurdban tisztelik” értjük. Hasonlóképpen a „Karmel hegyi Szűz Mária” azt jelenti: „Máriát, ahogyan a karmelita rend tiszteli.” A karmelita hódolat Szűz Mária iránt hosszú és érdekes fejlődésen ment keresztül. Ezt három átfedésben lévő időszakra oszthatjuk, amelyek együtt egy bizonyos típusú máriás vallásosságot alkotnak.
A rend elsősorban Máriát mint oltalmazót hívja segítségül. Ahogy láttuk, az eredeti remetekápolnát a Karmel hegyén Máriának szentelték. A karmelita rend pontosította, hogy ennek a templomnak a remeték cellái között kellett állnia. A kápolna a mindennapi szentmise helyszínéül szolgált (ami akkoriban meglehetősen szokatlan volt). A rend 13–14. századi máriás elmélkedéseiben gyakran állítják, hogy a rend Szűz Mária tiszteletére alapíttatott. Bármennyire is pontatlan ez a kijelentés történelmileg, kifejez egy bizonyos lelki álláspontot, amely a remetéket is arra ösztönözte, hogy szenteljék a kápolnát a Karmel hegyén Szűz Máriának. Amikor a rend Európába került, a templomaik népszerű címe az „Ikertől való hírnökség” lett. Figyelembe véve, hogy a rend kulcsszava, a „engedelmesség Jézus Krisztushoz” (obsequium Jesu Christi) feudális árnyalatot hordozott, akkor könnyen megérthetjük, hogyan vált Mária a rend oltalmazójává. Az éves (és heti) Szűz Mária emlékünnep Mária „felülről lefelé” gyakorolt tevékenységét ünnepelte a karmeliták számára, nevezetesen a védelmet, és a karmeliták „alulról felfelé” gyakorolt tevékenységét Mária tiszteletére, nevezetesen a hála és engedelmesség formájában. Az oltalmazó karmeliták cím mellett ugyanebben az időszakban született a karmeliták Anyja cím is.
A karmelita máriás vallásosság második időszaka a 14–15. században következik be, és a Legtisztább Szűz iránti tisztelettel jellemezhető. A fő hangsúly nem Mária sérthetetlenségén, hanem a tiszta szívén van, amely teljesen mentes volt a bűntől és teljesen odaszánt volt Istennek. (8) Most már érthetjük, miért volt annyira vonzó a hírnökség titka, és miért szenteltek sok rendi templomot neki.
A Mária, mint Szűz iránti különös tiszteletet mutatja, hogy amikor a karmeliták 1584-ben átvették a római misekönyvet, minden Sancta Maria-t Beata Virgo kifejezéssel váltottak fel. Ekkor a karmeliták szintén a legtöbbet harcoltak a szeplőtelen fogantatás védelmében.
A Szűz Mária, Legtisztább Szűz iránti tisztelet összhangban állt a rend kontemplatív ideáljával is, amely akkorra már világosan meg volt határozva a névtelen műben, az Első szerzetesek szabályainak című írásban, amelyet a jeruzsálemi 44. püspöknek, Jánosnak tulajdonítottak, de csak 1370-ben jelent meg: Ami ezt az életet illeti, megkülönböztethetünk két célt, amelyből az egyiket Isten kegyelmének segítségével elérhetjük a saját törekvésünk és erényes életünk révén, méghozzá, hogy Istennek egy szent és tiszta szívet ajánljunk, mentes minden valódi bűnfolttól... A második cél, amelyet ez az élet kínálhat nekünk, csak Isten jóságától származhat, nevezetesen, hogy szívünkkel megtapasztaljuk és értelmünkkel felismerjük nemcsak a halál után, hanem még ebben a halandó életben is Isten hatalmas jelenlétét és a mennyei dicsőség boldogságát. E szöveg és a hozzá kapcsolódó spiritualitás mentén a karmeliták mindig Máriát találták a kontemplatív életszögletük példájának.
A Szűz Mária, Legtisztább Szűz iránti tisztelet mellett elindult Mária, mint „testvér” megértése. Talán itt szerepet játszott a középkori népszerűség a címekben, de a megnevezés szintén megfelelt a rend teljes nevének: „A Boldogságos Szűz Mária Fiai a Karmel hegyéről”, amelyet bár megtámadtak, de a rend bátran védelmezett. A „testvér” címet már atyak körében is megtaláljuk. VI. Pál ezt használta a második vatikáni zsinat harmadik ülésén elmondott záróbeszédében:
Ugyanúgy, mint mi, ő is Ádám lánya, így tehát testvérünk is a közös emberi természet miatt.
Mária a mennyei Atya tökéletes gyermeke, „szeretett lánya” (LG 53), mert ő szentelte magát leginkább a Szentlélek vezetésének (vö. Róma 8,14). A karmeliták, akik Illés próféta szellemében élnek celibátusban, Máriával érezték magukat összekapcsolva, az első szűz a nők között. A Mária, mint „testvér” képe a karmelita hódolatban további jelentéseket kap: Isten Gondviselése által a rend „Fiai a Boldogságos Szűz Máriától a Karmel hegyén” nevet viselte. A rend Máriának szentelt, és így egyfajta otthonná válik, ahol az emberek Istentől kapják meg az ő közelségének ajándékát. Illés volt az első férfi, aki celibátusban élt, Mária pedig méltóságában első a nők között. A karmelita kontemplatív hivatás, amely „az Úr törvényét a szívében megőrzi” (rend 7), hasonlít ahhoz a hivatáshoz, amelyet Mária élete nagy részében élt. Mint az Úr szolgálója vagy leánya példa a valódi tanítványi életre, Jézus Krisztus engedelmességére (obsequium), amely a rend szíve. Ezek a pontok nemcsak a karmelita rend elkötelezett tagjai számára (első, második vagy harmadik), hanem mindazok számára fontosak, akik különös kapcsolatban állnak a karmelita máriás hódolattal, akár szentkyöves eredete révén, amiről most beszélni fogunk.
A harmadik megnyilvánulása a Szűz Máriához fűződő tiszteletnek a karmelita családban a szentkendő. Ez a tisztelet a 16. századtól kezdve dominál, bár az előző két tiszteletformák (oltalmazó és legtisztább szűz) továbbra is fenntartják magukat, és a szentkendővel kifejezett karmelita hódolatnak különös karaktert adnak. A szentkendő eredete vitatott: a szent zárószavazás bizonyítéka szent Simon számára (Stock?) késői, közel kétszáz évvel a feltételezett esemény után; történelmileg az a tanúvallomás nem teljesen kielégítő. Hasonló elbeszéléseket találunk más rendeknél is, néha Mária az egész öltözetet adja. A döntő következtetés J. Smeta által, miszerint „teljesen nem zárható ki a lehetőség, hogy a történet valódi alapra épül”.
A Mária szentkendő valódisága azonban nem függ a kinyilatkoztatás hitelességétől. A szentkendő elsősorban a Szűz Mária oltalmát szimbolizálja. Az öltözet, mint az oltalom szimbóluma, gyakran előfordul a keresztény hagyományban, különösen a keleti ikonográfiában, a Madonna köpenyében. Az oltalom mellett a szentkendő, amely a karmelita habitus állapotát képviseli, Máriának szentelést is jelent. Mivel a szentelést valójában Isten végzi, amikor azt mondjuk, hogy Istennek és Máriának szenteljük magunkat, ezzel azt nyilatkozzuk, hogy szabad akaratunkból szeretnénk, ha életünkben megnyilvánulna Isten akarata, és hogy Jézus legyen a mi Urunk. A szentkendő viselésével jelezzük, hogy cselekedeteinkkel és magatartásunkkal szeretnénk megvalósítani azokat az értékeket, amelyeket Mária élt.
A „szombati privilégium” kérdésével nem kell túlságosan foglalkoznunk. Bármilyen kétes a származása, kifejezi a bizalmat Szűz Mária hatalmas közbenjárásában a halál pillanatában, illetve a böjtölés és gyógyulás pillanataiban, amelyeket a tisztítótűz hoz magával. Nem lenne bölcs dolog beszélni arról, hogy a halál után első szombaton szabadulunk meg a tisztítótűzből, de attól eltekintve biztonsággal hirdethetjük a „feltételeket”, amelyek ezzel a „privilegium” kapcsolatosak, nem látomások vagy „ígéretek” alapján, hanem az Újszövetség szerint, amely sürgetően ajánlja az összes három feltételt: ezek a ima, a tiszta életmóddal kapcsolatos tisztaság és a bűnbánat.
