P. Gorazd Cetkovský, O.Carm.
Az eucharistia éve, amelyet püspökeink kihirdettek, lehetőséget ad számunkra nemcsak rendkívüli eseményekre, hanem arra is, hogy figyelmesebben éljük meg a „futó” eucharistikus vallásosságunkat, vagy érzékenyebben fogalmazva: imáinkat Krisztus iránt, aki jelen van titokban a teste és vére titkában. Idén, Szent Tamás Aquinói emléknapján, azzal a gondolattal merültem el a híres himnusz szövegében, amelyet ez a szent komponált az akkori újonnan bevezetett Úr testének ünnepére. E gondolataimról most szeretnék veletek megosztani.
Himnuszának első szavaival Tamás a régi himnuszhoz Pange lingua gloriosi proelium certaminis ragaszkodik, amelyet valószínűleg 570 körül írt Venantius Fortunatus.1 Szent Tamás himnuszát a Pange lingua gloriosi corporis mysterium szavakkal kezdi, és a mai napig az Úr teste és vére ünnepi vesperáit kíséri. (Nálunk dominikánus kiadásban maradt meg a Liturgia óráiban. Ezzel szemben a szokásosan használt magyar kiadás, a Magyar Katolikus Egyház napi imádsága, a Magyar Liturgikus Bizottság titkársága által készült, az említett ünnepen a himnusz helyett egy barokk dalt, a Chval, duše bohabojná-t helyezett el, amelyről még szót ejtünk.) Azt is fontos megemlíteni, hogy ezt a Szent Tamás himnuszát templomi ének gyanánt használjuk, és megtaláljuk a Kánon könyvünkben eredeti latin szövegében (705-ös szám alatt), valamint a magyar fordításban 704-es szám alatt. A fordítás a „Magasztaljátok a szájat” szavakkal kezdődik. E gondolataimban nem tervezem a Tamás költeményének részletes elemzését, hanem csupán figyelmesebben szeretném megvilágítani és kiemelni azokat a gondolatokat, amelyeket az eredeti szöveg és a magyar átdolgozás is tartalmaz, és amelyekre támaszkodhatunk imáinkban, akár énekelt, akár mondott, vagy a szöveg mögötti belső imádság során.
Szent Tamás tisztelettel tekint a szentségre, és nagy tisztelettel kezdi énekelni. Tudja, hogy „titokról” van szó, hogy „fenséges” test és „felbecsülhetetlen” vér van jelen. A tisztelet minden kapcsolatban alapvető fontosságú. Nagyon nehéz, sőt talán lehetetlen szeretni valakit, akit nem tisztelek. És karmelitaként gyakran ismételjük, hogy minden imát tisztelettel kell kezdeni. Így itt is megvalljuk, hogy a tiszteletreméltó titokhoz közeledünk, és énekünkkel szeretnénk kifejezni a dicséret belső hozzáállását.
Hiszünk abban, hogy az eucharistiában Krisztus jelen van, hogy ő az ő teste és vére. A latin szöveg tartalmaz egy említést, amelyet a magyar fordítás nem foglal magában, nevezetesen, hogy Jézus vérével váltottuk meg magunkat: ez a világ üdvösségének ára! (A magyar fordítást szépnek és nagyon sikeresnek tartom, és ha említem az eltéréseket az eredeti latin szövegtől, nem kritikáról van szó, hanem szándékom, hogy a költemény mindkét változatából inspirálódjak a lehető legnagyobb gazdagsággal.)
A dicséret felhívása után (az első versszakban) a költő először a Krisztus megtestesülésének és földi életének titkát kínálja elénk (bevezetésként). Érdekes, hogy a kezdő szavak hangsúlyozzák, hogy „nekünk adatott és nekünk született” – szóval mi vagyunk ezen esemény címzettjei, miért jött a Megváltó a mi javunkra. Úgy vélem, hogy ugyanez a hangsúly rejlik a szavak mögött: „itt van az igazság magva”, hogy Jézus elhintette, terjesztette az Isten országában való eljövetel hírét. A magvető szétosztja a magot, elhintázza a kezéből, adja. Tehát: nekünk adatott és ő maga az adás életét élte. Ezzel teljesíti „földi életét”! Ezt az állandó adást Jézus „csodálatos renddel csúcsosította ki”, latinul: „csodálatosan zárta le”. Mikor és hogyan? Erről a harmadik versszakban fog énekelni: az utolsó vacsorán.
Érdemes pontosítani, hogy Jézus az apostolokkal nem „szokás szerint” fogyasztotta el ezt az ételt. A latin szöveg kifejezi, hogy az étkezés nem bármilyen szokás szerint zajlott, hanem teljes mértékben hűen Mózes törvényeihez. Jézus a tanítványokkal a törvény által előírt ételeket (konkrétan: a bárányt és a kovásztalan kenyeret) fogyasztotta el, de ennek teljesen új tartalmat adott: „önmagát adta étkezésként”. A latin eredeti itt hatásos konkrétumot használt, mondva, hogy Jézus ekkor „a saját kezével adta magát”. Tehát persze, így kommentálta a tanítványoknak: „Vegyétek, ez az én testem, ez az én vérem kelyhe...”.
A következő negyedik versszak egyfajta teológiai elgondolkodás a legutolsó vacsora eseményéről, ahogy azt éppen leírtuk. A középkori költészetben kedvelt ellentétek költői összegzésével kezdődik: „A szó a testben a szavak erejét adja a kenyér testté való transzformálásához”. Majd Szent Tamás egy olyan gondolatot fejez ki, amely várhatóan fontos volt számára az eucharistiával kapcsolatban, mivel a következő versszakban is említi: a kenyér és bor átváltozásának titka nem érhető el érzéki tapasztalataink számára. Szemünkkel látunk, tapintunk, szagolunk és ízlelünk, de az mindig a kenyér és bor. „Az Úr az érzékek elől rejtve van”. A felismerést, hogy ez a test és vér, a hit vezet minket (Krisztus szavainak igazságában). Latinul doszt „pura fides” vagy szépen a magyar szövegben: „a hit magában elegendő, hogy a tiszta szív megbizonyosodjon”.
Itt a „szív tisztasága” (latinul: „egyszerűség”) nyilvánvalóan fontos előfeltételt jelöl. Az ember, aki ellenállással, gőggel vagy előítéletekkel van terhelve, bizonyítékokat követel, szeretne „erővel” megbizonyosodni, de ezt Jézus nem teszi... A szív egyszerű, a hit elég ahhoz, hogy az eucharistiában Isten befogadja.
Az étkezde eseményének leírása után és a felette folytatott teológiai elmélkedés után az ötödik versszakban a zene irányítása megváltozik: a mesélő hang helyett imádságra való felhívás, az, hogy mit tegyünk, hogyan reagáljunk. Ez a „tehát” szó, latinul „ergo” (amelyet a hétköznapi magyar nyelv is gyakran kölcsönöz, hogy a hosszú beszélgetés egy világos befejezéshez vagy a szavaktól a tettekhez való átmenetet eredményezzen), a magyar fordításunkban kimaradt. De a latin szöveg itt megvalósítja a kelléket. Az értelemben: mivel ez a titok olyan nagy, tehát (= vonjunk le ebből) „tisztelettel hajoljatok le”, imádkozzunk. Az imádkozás a magatartás, amelyet a liturgia csak Istennek tart fenn. Ez a hangsúly a szövegben a magyar szövegben csak a későbbi imádat szót említi, ami általánosabb jelentéssel bír.
Bevallom, hogy a „régi istentisztelet” kifejezés bennem személy szerint – más kantikák hatására – tudat alatt a nagy morva középkorra utal. Itt persze az ószövetségi istentisztelet vagy közvetlenül az ószövetségi szövetség az Úr és népe között érthető. Ezt most Krisztus egy új valósággal helyettesíti. A zsidó húsvéti vacsora helyett mi, Jézus tanítványai folytatjuk az eucharistia közösségét, és az ő emlékére ünnepeljük, nem pedig a zsidók Egyiptomból való kivonulásának emlékére.
A már említett gondolat megismétlésénél: „pótold az érzékeket, amelyek gyengülnek, hittel”, a magyar fordító és költő a szeretetet is hozzáfűzte: „a hit és szeretet összekapcsolva”. A latin eredetiben ezt nem találjuk, azonban nem mondhatjuk, hogy ez nem helyénvaló kiegészítés. Figyeljük meg, hogy az említett barokk dal, a Chval, duše bohabojná is leírja az utolsó vacsora eseményét, és említi a hagyományos érzékek elégtelenségét Krisztus jelenlétének megismerésében ebben a titokban.
Ami a szemnek éles,
nem tudjuk meglátni,
még az észérvvel
jól érteni.
Isten mindenhatósággal
csodát tehet,
és jövőbeli időkre
is akarja ezt tenni.
Itt a szerző emellett hangsúlyozza Isten mindenhatóságát. Ő elég hatalmas ahhoz, hogy ilyen csodát alkosson, sőt ismételje meg azt (azaz bármikor, amikor misét celebrálnak). Azonban ebben a dalban hiányzik a hitre való utalás, amely alapvetően fontos számunkra, hogy helyesen közelítsünk az eucharistiához.
A záró hatodik versszak a Szentháromság dicséretét adja. Ez megfelel a régi liturgikus himnuszok megszokott szokásának. A dicsérő szavak halmozása: „dicsőség, tisztelet, hála” talán idegen a mai kifejezésmódunktól, azonban a költészet sokszor ehhez folyamodik, és sok helyen a Szentírásban (például a Zj 5,12-es himnuszra gondoljunk a vesperásban) is jelentősen megtalálható. Ezt a személyes benyomást is megemlítem: észrevettem, hogy az a mondat, amely arra ösztönöz, hogy a „felajánlott dicséret” az Atyának és a Fiúnak „szüntelen” hangozzon, számomra statikus és valójában elárulónak tűnik. Ha valami örökké hangzik, nem kell érte különösebben fáradnom, nem számít az egyes pillanat. De a latin eredetiben nincs ilyen, és a költő felhívása éppen ellenkező üzenetet hordoz: most – abban a pillanatban, amikor előtted van a test és vér titka, vagy a szívedben (a szentáldozás után) –, és miután tudatosítottuk mindazt, amiről eddig énekeltél – most éppen, hogy ajkaidról áradjon a dicséret! Spontán, „buja”, hatalmas.
