P. Gorazd Cetkovský, O.Carm.
Szeretném ezzel a gondolattal elsősorban mindenkit megörvendeztetni, aki a leginkább a teljesen konkrét és könnyen elképzelhető dolgokhoz ragaszkodik, aki a bonyolult mellett szereti és szüksége van a „módszeres” magyarázatokra, aki inkább „anyagi” típusú, mint mélyen spirituális ember, és az imádság alatt általában mindent figyel, ami körülötte történik... Ilyen hajlammal számunkra a liturgia nagyon hálás terület, mivel közben „valami történik”, és mi részesei vagyunk, vagy legalábbis figyeljük. A szertartások során vagy a gesztusokból és a testtartásokból gyakran sok inspirációt lehet kiolvasni. Egy röpke pillantás a múltba ezt még inkább hangsúlyozhatja és megerősítheti. Tehát koncentráljunk együtt – lehetőleg „egyszerűen” – a szentmise egy részletére, amely a templom számára olyan drága, hogy két évezreden keresztül sem mondtak le róla: a kenyér megtörésére.
A kenyér megtörésének hagyományához kétségtelenül hozzájárulnak az Újszövetségben említett kenyértörések. Amikor próbáltam ezeket felkutatni, észrevettem, hogy valójában több csoportba is be lehet őket sorolni:
- a kenyerek csodás megsokszorozása, amelyet a különböző evangéliumok írnak le: Jézus „vett öt kenyeret és két halat, az ég felé nézett és megáldotta, megtörte a kenyereket, és adta a tanítványoknak, hogy azok eléjük tegyék” (Mk 6,41; hasonlóan Mt 14,19; Lk 9,16);
- az Úr Jézus és tanítványai utolsó vacsorájáról szóló beszámolók: például „Miközben ettek, Jézus vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, és adta tanítványainak...” (Mt 26,26; hasonlóan Mk 14,22; Lk 22,19; 1 Kor 11,24);
- az eucharisztiáról szóló elbeszélések az első egyházban (1 Kor 10,16); az őskeresztény időben az eucharisztiát sokáig egyszerűen „kenértörésnek” nevezték.
Engem ez a téma különösen érdekelt, amikor észrevettem, hogy az emmauszi tanítványokról szóló elbeszélés a leírt esemény legfontosabb pillanatát így írja le: „Amikor asztalnál ültek, vette egy kenyeret, áldást mondott, megtörte, és nekik adta. (Ekkor) megnyílt a szemük, és felismerték őt” (Lk 24,30–31).
A mi liturgikus szokásaink tehát egészen az Újszövetségig nyúlnak vissza. Felmerülhet a kérdés: volt-e akkoriban a kenyér megtörése valami szokatlan? A tudósok azt állítják,1 hogy a bibliai időszakban a zsidók általában árpakenyeret ettek (így például Elizeus történeteiben – 2 Kir 4,42). Előkészítése a nők (vagy szolgáik, rabszolgáik) feladata volt. Minden reggel a nő megőrölte a lisztet, tésztát gyúrt, tüzet rakott és kenyeret sütött. A kenyeret forró köveken sütötték, vagy primitív kemencékben, ahol a kenyereket a falra „tapasztották”. Vagy forró hamuba helyezték őket. A kenyér tehát formájában erősebb lapos süteménynek tűnt, és valószínűleg nem volt túlságosan finom vagy puha. A zsidók nem vágták fel az étkezés során, hanem kézzel törték. Erre utal az is, amellyel Izajás próféta a szegények iránti könyörületre ösztönöz: „Törd meg a kenyered az éhezőnek...” (Iz 58,7). A passió elbeszéléséből is emlékezhetünk (Jn 13,26), hogy néha a falatokat a szájba helyezés előtt belemártották – valószínűleg azért, hogy könnyebb legyen azokat a szájban feloldani.
Amikor tehát az Úr Jézus a kenyeret törte, mögötte valami több rejtőzik, mint puszta szükséglet, amely a kenyér külső megjelenéséből adódik. Egyfajta belépő szertartás volt a közös étkezésnél. A kenyéren osztozni „természeténél fogva” a barátság, szövetség és kedvesség kifejezése. Ennek különös ereje van az ínség pillanataiban, amikor az utolsó falat kenyérről van szó. Ez Izraelben is így volt. Az étkezés a zsidók tudatában sokkal mélyebb jelentőséggel bírt, mint csupán a szomjúság csillapítása:
- az étel közös esemény, amely egy családot, baráti kört összetart;
- ez mindig vallási esemény is, mert az étel, amink van, Isten ajándéka;
- ezért az étkezést mindig imádságok kísérték.
A családon belül ennek a közös eseménynek az elnöke az apa volt, neki kellett az étkezés előtt imát mondania a kenyér fölött, megtörni és átadni a másoknak az asztalnál. Ez a szokás még később is fennmaradt, amikor már nem töltötte be eredeti funkcióját, de csak ünnepélyes kezdetét jelentette az étkezésnek. Aki nem vett részt ebben a bevezető szertartásban, az nem vehetett részt a későbbi közös étkezésen sem. A zsidó házi liturgia ezt a családi étkezés hagyományát ma is megőrzi.
Egy kenyérből enni kifejező gesztus a résztvevők egységét szimbolizálja. Ezt hangsúlyozta a Korintusiakhoz írt első levelében Szent Pál: „Mivel egy kenyér van, egy testet alkotunk, bár sokan vagyunk, hiszen mindannyian egy kenyérben részesülünk” (1 Kor 10,17). (Itt megemlíthetjük például a szlovákiai vagy lengyel szokást, hogy a karácsonyi estén egymásnak osztják a ostyát.) Az ősi keleti liturgiákban az eucharisztiánál a megváltozott kenyeret csak a celebráns törte meg. Ha sokan vettek részt és a kenyértörés hosszabb ideig tartott, akkor a hívők közössége hosszabb imák kísérték. Ez a szempont az eucharisztia ünnepléséről a római misálé bevezetésében is említést nyer: „A kenyér megtörése – így nevezték az eucharisztiát az apostoli időkben – világosan mutatja az egy kenyérben való egység mindenki számára hajlékony és a szeretet jelét, amikor egy kenyér oszlik meg a testvérek között.”2
Később – úgy tűnik – a keresztények körében ez a felfogás a Krisztus Testének megosztásáról meggyengült. Ugyanakkor a liturgia egyes részeinek szimbolikus értelmezései egyre népszerűbbé váltak.3 Például a 5. században a szíriai egyház a kenyér eucharisztikus megtörésében és a hívőknek való megosztásában azt a szimbólumot látta, hogy a feltámadt Krisztus sok embernek jelent meg: nőknek, tanítványoknak és másoknak. „És most megjelenik, a Test vőlegénye a templomban” (Narsai, homília 17).
A következő időszakban a figyelem nagyobb mértékben a részletre összpontosult, hogy a kenyeret az egyes falatokra megtörve osztják el. Ez az aktus, amikor a kenyeret puszta kézzel erővel törik darabokra, a keresztények szemében összefonódott az Úr Jézus kereszten elszenvedett erőszakos halálával. A megtört, átváltozott kenyér – Krisztus testének – a hívőknek való átadásakor ezért a megöletés és Krisztus emberi testének vérbe fojtása szimbólumát látták a mi megváltásunkért.
A keresztények valószínűleg nagyon korán tudatára ébredtek ennek a szimbólumnak. A Korintusiakhoz írt első levél egyes régi változatai, amelyek az eucharisztia megalapításáról szólnak, a következő szavakat tartalmazzák: „Ez az én testem, amely értetek megtöretik...” (1 Kor 11,24). A megtörés itt tehát csupán egy másik kifejezés Krisztus önátadására.
Ezekben a képi értelmezésekben a kenyér megtöréséről az eucharisztiában azonban nem veszik figyelembe a János evangéliumának említését, hogy Jézus nevetben nem törtek meg csontot, ami őt a húsvéti bárányhoz hasonlítja, akinek a húsvéti vacsorához való készítése során éppúgy nem törtek meg csontjai (Jn 19,36; lásd: Ex 12,46). Ezzel a ellentmondással úgy tűnik, az ősi keresztényeket egyáltalán nem zavarta. Ez jól tükrözi a jó megkülönböztetést az ősi megöletés és a szimbólum között.
Hasonlóan látja a kenyér megtörését az eucharisztiában Krisztus halálának szimbólumaként Szent Hippolytus Római is (+ 235) az Apostoli hagyományban. Ebből a gondolatkörből származik például az a patrisztikus szöveg, amelyet a breviáriumban olvasunk: „A mi megváltásunk örömteli híre erről szól: Jézus vette a kenyeret, megáldotta, és mondta szent tanítványainak és apostolainak: Vegyétek, egyétek. Ez az én testem, amely értetek törik a bűnök bocsánatáért...”4
Főként a keleti egyházatyák (Szent János Krisztus, Eutychus) később úgy beszéltek, hogy a kenyér megtörése az eucharisztiánál a Krisztusért vállalt halált jelzi. A bizánci liturgiában pedig ezeket a gondolatokat másképp alkalmazzák: a fermentált kenyér, amelyet ennek során használnak, kis darabokra vágják egy kis kés segítségével, amely szándékosan a Jézus oldalát átszúró lándzsához hasonlít. Ezért a kés mind formájában, mind szimbolikájában a lándzsát utánozza.
Nyugaton a kenyértörés és Krisztus halála közötti kapcsolat csak a 11. századtól kezdődően jelent meg, de aztán népszerűvé vált, és még a tridenti zsinat után is nagy hangsúlyt fektettek rá a szentmise magyarázatai során. Érdekes, hogy a mi nyugati liturgiánk sem mondott le soha a kenyér megtöréséről az „kicsi ostyák” „feltalálása” után, amely körülbelül a 12. században történt, és lehetővé tette az eucharisztia átadását egy nagyobb számú hívő számára anélkül, hogy a megváltozott kenyeret apró darabokra kellene törni (és sajnos ezzel eltüntette a „közös kenyérből való” részesedés szimbólumát); a szentmise során mindig azt a kenyeret használták, amelyet meg lehetett törni, és nem azt, amelyet vágtak. A liturgiai előírás ezt ma is kifejezetten megköveteli: „Az eucharisztikus kenyér... olyan legyen, hogy a pap a tömeg részvételével való misén valóban több részre tudja törni az ostyát, és legalább néhány hívőnek tudja adni.”5
Képzeletünket színességgel tölthetik meg a későbbi szimbolikus értelmezések is, amikor a celebráns már csak egy nagy ostyát tör meg, és a hívők kis ostyákat vesznek. Előírás szerűen az ostyát három részre kell törni. Az egyik részt, a régi szokás szerint, a pap a Kép vére kalikájába helyezte, a másikat ő maga vette magához, a harmadik pedig eredetileg a betegek számára volt fenn, akiket az eucharisztiával a mise után kellett megkeresni. Már Amalar Metz-ből (+ 850 körül) allegorikus magyarázatában így érvel: a Kép Vérével keveredett ostya az ő feltámadt testét idézi, az a rész, amelyet a pap átvesz, Krisztus földi testére – egyház; és a betegeknek szánt rész a Krisztus testének sírban lévő tartózkodását idézi. Ez a szimbolika később megváltozott: a három részből álló ostya három dolgot jelölt: a győztes (szentek a mennyben), a küzdő (keresztények, akik éppen most élik földi életüket), és a szenvedő (lelkiismeretben szenvedő lélek). Ezen magyarázatok hosszú ideig fennmaradtak a szentmise elmélkedései között a széles körökkel, és segítettek elkerülni a szentmise megszokásához való túlságos rögzülést – éppúgy, ahogy ez a cikk is szeretné.
Nem tudom, sikerült-e elkerülnöm a nehézkességet és eléggé felkeltenem a figyelmünket és képzeletünket. Röviden összefoglalom, amit mondani szerettem volna: a szentmise során a megváltozott ostya megtörése nem egy jelentéktelen részlet, csupán egy olyan körülmény, amire nem figyelünk. Ma néha még a modern hangosítás is figyelmeztet minket erre: valóban végigfutott a hideg a hátamon, amikor egy szentmisén, ahol közösen celebráltam, az a pap, aki a fő celebráns volt – mellesleg: egy meglehetősen nagy ember – energikusan többet ostyát tört meg egyszerre, annyira, hogy megreccsent, és a mikrofonok megbízhatóan továbbítják (és a hangosító erősítette) az egész templomba... Bizonyosan nekünk is hasznos lehet összekapcsolni ezt az ősi gesztust a mi megváltónk szenvedésének gondolatával, amellyel megváltottak minket, amely által kibékítettek minket és Isten gyermekei egy családjába együtt, Krisztus testének egysége egy Lélekben.
A cseh misálé a nép részvételével tartott szentmise utasításaiban előírja a béke köszöntése után: „A pap veszi az ostyát, törni a paténán, egy kis darabot a kalikába... ” és ezt követően:
Ekkor énekeljük vagy mondjuk:
Isten Báránya, aki elveszed a világ bűneit, irgalmazz nékünk.
Isten Báránya, aki elveszed a világ bűneit, irgalmazz nékünk.
Isten Báránya, aki elveszed a világ bűneit, add meg nekünk a békét.
Ha a kenyértörés hosszabb ideig tart, ez a kiáltás több alkalommal megismételhető. Az utolsó kiáltás azonban mindig a következő szavakkal végződik: add meg nekünk a békét.
Ez valóban ennek a dalnak az eredeti szerepe a római liturgiában: hogy imaként kísérje a kenyértörést, amely az eucharisztia révén történik a hívők számára. Ismerni ezt a „születési környezetet” az Isten Bárányának fohászának számunkra segíthet az összeszedettségben. Akkor is, ha nem láthatjuk közvetlenül az oltáron (és a mikrofonok nem mindig figyelmeztetnek arra, hogy éppen most törik a kenyér), lehetőséget adunk arra, hogy ezt a dalt nagyon célzottan énekeljük. Egyértelműbben tudjuk, kinek beszélünk: az Úrnak, aki megváltott minket élete áldozatával, és most odaadja magát tápanyagként... Kérjük az ő irgalmát.
