Henri J. M. Nouwen
Ábrahám és Sára. Izsák és Rebeka. Jákob és Ráhel, mindannyian megélték ezt az áldást, és így lettek a hitünk atyái és anyái. Átmentek hosszú és fáradságos életútjukon, mert sosem felejtették el, hogy áldottak. Jézus is érezte ezt az áldást, miután János keresztelő a Jordánnál megkeresztelte őt. Az égből hallatszott egy hang: „Te vagy az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.” Ez volt az áldás, és ez az áldás adta Jézusnak a belső erőt minden dicséret és gyalázat, minden csodálat és megvetés idején, amelyek várták őt. Ahogy Ábrahám és Sára, Jézusnak sem veszett el a legbensőbb tudása arról, hogy ő a „Megáldott”. Ezt mind azért mesélem el, mert tudom, milyen ingatagok lehetünk mindketten. Ma nagyszerűen érezzük magunkat, holnap teljesen nyomorultul. Ma tele vagyunk új gondolatokkal, holnap pedig minden borongónak és üresnek tűnik. Ma azt hisszük, hogy meg tudjuk hódítani a világot, de holnap már egy kis erőfeszítéstől is túlterhelve érezzük magunkat. Ezek a hangulatingadozások azt mutatják, hogy már nem halljuk azt az áldást, amelyet Ábrahám és Sára, Izsák és Rebeka, Jákob és Ráhel, és Jézus Názáretből érzett, és amelyet nekünk is hallanunk kellene.
Ha a létezésünk felszínén felfelé és lefelé ingadozunk a könnyű hullámokon, könnyen áldozatává válhatunk egy olyan világnak, amely tetszés szerint manipulál minket; ha viszont megőrizzük a fülünkben azt az erőteljes, jóságos hangot, amely áld minket, akkor az életünk során szilárd alapérzetünk lesz, hogy jól megy a dolgunk, és hogy megbízhatóan gyökerezünk Istenben.
Bizonyára voltak az életedben olyan nehéz időszakok, amikor inkább úgy érezted, hogy átkot cipelésed, mint áldást. Én is elmondhatom ugyanezt magamról. Igen, azt hiszem, hogy sok ember szenved attól a nehéz érzéstől, hogy átok alatt él.
Amikor hallom, mit beszélnek az emberek az étkezések során, a bárokban, a munkahelyi szünetekben, eszembe jut, hogy rendkívül sok dologról panaszkodnak és átkoznak passzív rezignáció szellemében. Sokan, és néha mi is közéjük tartozunk, áldozatnak érzik magukat egy olyan világban, amelyet nem tudunk megváltoztatni, és a napi sajtó biztosan nem nyújt segítséget, hogy ezzel az érzéssel valamit tegyünk. Az a érzés, hogy átok alatt élünk, könnyebben jut eszünkbe, mint hogy áldás alatt, és bőven lenne okunk arra, hogy ezt megerősítsük. Mondhatnánk: „Csak nézd, mi történik a világban. Nézd a éhezőket, a menekülteket, a rabokat, a betegeket és a haldoklókat... Nézd az összes nyomorúságot, igazságtalanságot és háborút... Nézd, hogyan szenvedünk minden nap a kapcsolatok, a munkánk, az egészségünk fenntartásában...” Hol itt a közelben valami áldás? Az a érzés, hogy átok alatt élünk, könnyen megjelenik. Könnyen halljuk a belső hangot, amely azt suttogja nekünk, hogy alattomosak, rosszak, romlottak, értéktelenek, haszontalanok, a betegségek és a halál hatalmába ajánlottak vagyunk. Nem tűnik számunkra egyszerűbbnek azt gondolni, hogy megátkoztak, mint hogy megáldottak? De én azt mondom neked, mint Isten szeretett fiának: te megáldott vagy. Rád vonatkoznak a jó szavak – a szavak, amelyek igazat mondanak. Az átkok, még ha hangosan, érzéketlenül és teljes torkomból mondják is, nem mondanak igazat. Ezek hazugságok, amelyeknek könnyen hiszünk, de mégis hazugságok. Viszont amikor az áldás igazat mond arról, amik vagyunk te és én, és amikor az átok rászed minket – itt egy nagyon konkrét kérdés van: Hogyan tudhatjuk hallani az áldást, és követelni rá? Ha az a tény, hogy megáldottak vagyunk, nem csupán érzés, hanem igazság, amely életünket formálja és tartalmat ad, akkor hajlandónak kell lennünk egyértelműen látni és átélni ezt az áldást.
Szeretnélek ösztönözni két gyakorlatra, amelyek segíthetnek a tudatában annak, hogy megáldott vagy: imádság és a jelenlét megtapasztalása.
Két javaslat
Elsőként imádság. Számomra személyesen az imádság egyre inkább lehetőség arra, hogy tudatosan halljam az áldást. Már sokat olvastam és írtam az imádságról, de amikor csendes helyre megyek imádkozni, egyre világosabbá válik számomra, hogy bár hajlamos vagyok sok dolgot mondani Istennek, az imádság valódi értelme az, hogy csendben legyek, és hallgassam ezt a hangot, amely jóról beszél rólam. Ez talán önsajnálóan hangzik, de valójában nehéz gyakorlat. Nagy félelmem van attól, hogy meg vagyok átkozva, és hogy hallanom kell, hogy nem vagyok jó vagy nem vagyok elég jó, hogy gyorsan áldozatul esek a kísértésnek, hogy a beszélgetéssel kezdjem, és a félelem miatt vég nélkül beszéljek. Igazi erőfeszítést igényel, hogy a sok hangot finoman oldalra toljam, és hagyjam elhallgatni azokat, amelyek megkérdőjelezik a jóságomat, és bízni abban, hogy hallani fogom azt a hangot, amely áld engem. Próbáltál valaha egy órát úgy tölteni, hogy nem csinálsz semmit, csak hallgatod a hangot, amely mélyen a szívedben lakik? Amikor nem szól a rádió, nem megy a televízió, nincs könyv olvasásra, senki sem beszélget, nincs munka, amit el kellene végezni, nincs szükség hívás – hogyan érzed magad? Gyakran előfordul, hogy nem jut eszünkbe jobb dolog, mint hogy gyorsan eszünkbe jut sok dolog, amit valójában még most is el kellene intéznünk, és olyan élénken, hogy úgy döntünk, ebben a pillanatban feladjuk a kellemetlen csendet, és újra munkához látunk. Számos nehézséget jelent valóban belemerülni a csendbe, és a világunk sürgető és kényszerítő hangjainak felszíne alá kerülni, és ott hallgatni a csendes belső hangot, amely mondja: „Te vagy az én szeretett gyermekem, akiben gyönyörködöm.” De ha összeszedjük a bátorságunkat, hogy barátkozzunk a magányunkkal, és megszokjuk a csendet, így elérhetjük, hogy meghalljuk ezt a hangot. Nem azt akarom mondani, hogy egy napon hallani fogod ezt a hangot a testi füleddel. Nem hallucináló hangról beszélek, hanem arról a hangról, amelyet a hit fülével, a belső szív fülével hallhatunk.
Lehet, hogy csak akkor fogod megérteni, hogy ez volt az a hang, amely áldott téged. Azt hitted, hogy a figyelés közben nem volt más, mint sok zavaros gondolat, de aztán rájössz, hogy várod a következő fél órád csendét, és hogy hiányzik, amikor egy alkalommal nem tudod megengedni magadnak. Isten Lelke nagyon csendesen, nagyon finoman és nagyon rejtetten jelenik meg. Nem tolakodó. De egyben nagyon tartósan, nagyon erősen és nagyon mélyen is beágyazódik. Alapjaiban változtatja meg a szívünket. Az imádság hűséges gyakorlása meg fogja mutatni, hogy Isten szeretett fia vagy, és erőt ad ahhoz, hogy másokat is megáldj.
A második javaslatom arra, hogyan tudnád tudatosabban megélni az áldásból származó életed, a jelenlét gyakorlatában rejlik. Jelenlét alatt a napi és évről évre érkező áldások tudatos várakozását értem.
A modern életmódunk problémája, hogy túl sokat agyalunk. Rossz helyeken keresünk megerősítést? Mindenesetre már egyáltalán nem észleljük, hogy megáldottak vagyunk. Gyakran mondanak rólunk valami jót, de ezt elutasítjuk a megjegyzéssel: „De ez nem számít, nem érdekes, ez semmi.” és így tovább. Ezek a frázisok a szerénység kifejezéseinek tűnnek, de valójában azt mutatják, hogy nem vagyunk éberek és figyelmesek arra, hogy valóban elfogadjuk a jót, amit mondanak nekünk. Nekünk, üzleti embereknek, nem tűnik könnyűnek, hogy igazán elfogadjuk az ilyen pozitív megjegyzéseket. Az, hogy kevés ember mond másoknak áldásos szavakat, talán szomorú eredménye annak, hogy alig találkozunk olyan emberekkel, akik hajlandóak és képesek elfogadni az ilyen áldásokat. Túl nehézzé vált számunkra megőrizni, hallgatni, figyelni és hálásan elfogadni azt, ami felajánlotta nekünk.
Ez a figyelmes várakozás megnyithatja a szemünket arra, hogy milyen sokféleképpen gondolnak ránk áldásos kedvességgel: az áldás a szegény, aki megállít minket az utcán, az áldás a virágzó fák és friss virágok, amelyek az új élet sejteit adják nekünk, az áldás a zene, a festészet, a szobrászat és az építészet. A legjobban azonban az áldás szavakban érkezik, amelyek köszönettel, bátorítással, kedvességgel és szeretettel telítve vannak. Nem szükséges ezeket a különböző formájú áldásokat még feltalálni. Már itt vannak: körülvesznek minket minden oldalról. De várnunk és elfogadnunk kell őket. Nem tolakodnak ránk. Csendben és gyengéden emlékeztetnek minket arra a csodálatos, erős, de rejtett hangra, aki a nevünket mondja és jót mond rólunk.
Szívből remélem, hogy ez a két impulzus – az imádság és a várakozás – segítenek abban, hogy jobban élhess a tudatával, hogy megáldott vagy, és folyamatosan megáldanak. Nem tudom elég világosan hangsúlyozni, mennyire fontos elkövetelni ezt az áldást. Ha nem igényled az áldásodat, gyorsan a megátkozottak földjére kerülsz. Ez a föld senkinek nem található a megáldottak és a megátkozottak között, nagyon keskeny vagy egyáltalán nem létezik. Ezért van választásod, hogy melyik földön szeretnél élni, és ezt minden pillanatban újra meg kell választanod.
(Ezeket a sorokat a szerző írja a „hitetlen” barátjának, Frednek.)
Közzétéve az azonos című könyvből a Karmelimpulse III/1993-ban.
Fordította Dr. Vojtěch Pola
