H. J. M. Nouwen
Azóta, hogy megkértél, hogy írjak neked és a barátaidnak valamit a lelkiéletről, foglalkoztat a kérdés, van-e olyan szó, amelyet szeretnék, hogy megmaradjon az emlékezetedben mindaz után, amit mondani szeretnék. Az elmúlt évben ez a szó fokozatosan kibontakozott a szívem mélyéből. Ez a szó a „szeretett”. Mivel keresztény vagyok, ezt a csodálatos szót először Jézus názáreti keresztelésének történetében hallottam. „Amint Jézus kilépett a vízből, íme, megnyílt az ég, és látta, hogy Isten lelke galamb képében leszállt rá. És az égből így szólt egy hang: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.”
Évek óta újra és újra olvastam ezeket a szavakat, gondolkodtam rajtuk, sőt prédikációkat és előadásokat is tartottam róluk, de a New York-i beszélgetéseink óta olyan értelmet nyertek számomra, amely messze túlmutat a saját vallási hagyományomon. Sok beszélgetésünk belső meggyőződéshez vezetett, hogy ezek a szavak: „Te vagy az én szeretett fiam” feltárják minden ember legmélyebb igazságát, függetlenül attól, hogy melyik különleges hagyományhoz tartozik.
Frede, minden, amit mondani szeretnék, abban a példabeszédben foglalható össze: „Szeretett ember vagy.”
Böjtöltek vagyunk
Mint Isten szeretett gyermekei, megáldottak vagyunk. A „áldás” szó az elmúlt években nagyon fontossá vált számomra, és te egy vagy azon emberek közül, akik erre vezetettek.
Emlékszel még, amikor egy szombat reggel elvittél engem a New York-i zsinagógába? Amikor megérkeztünk, kiderült, hogy „bar micvát” tartanak. Egy tizenhárom éves fiút fogadtak be a közösség felnőtt tagjaiként. Először vezette az istentiszteletet. Felolvasta a Teremtés könyvéből, és rövid beszédet tartott arról, mennyire fontos figyelmesnek lenni a környezetünkre. A rabbi és barátai megerősítették ezt, és a szülei áldását adták neki. Ez volt az első alkalom, amikor bar micvát tapasztaltam, és mélyen meghatott – különösen a szülők áldása. Még mindig hallom az apát mondani: „Fiam, bármi történjék veled az életedben, akár sikeres leszel, akár nem, akár híres leszel, akár nem, akár egészséges leszel, akár nem – mindig ne feledd, hogy az anyád és én mindennél jobban szeretünk téged.” Amikor ezt mondta a közösség előtt és figyelmesen nézett a fiatalra, aki előtte állt, könnyek csordultak a szemembe, és azt gondoltam: „Micsoda kegyelem egy ilyen áldás.”
Egyre inkább tudatosítom, hogy mennyire szükségünk van nekünk, szorongó, félénk, bizonytalan embereknek, az áldásra. A gyerekeknek szükségük van a szüleik áldására, a szülőknek a gyermekeik áldására. Mindannyiunknak szüksége van arra, hogy kölcsönösen megáldjuk egymást: tanárok és tanítványok, rabik és diákok, püspökök és papok, szeretők és barátok.
De hadd magyarázzam el először, mit is jelent az „áldás” szó. Latinul az áldani „benedicere”. A „benedicere” szó, amely sok egyház beszédében előfordul, szó szerint azt jelenti: jót (bene) mondani (dicere) valakiről. Ezt mély értelemnek látom. Mert valóban szükségem van arra, hogy jót halljak magamról, és tudom, mennyire függsz te is ettől. Ma gyakran beszélünk arról, hogy kölcsönösen el kell ismernünk egymást. Ha néha nem tapasztalunk elismerést, akkor csak nehezen tudunk élni. Amikor megáldunk valakit, az azt jelenti, hogy a lehető legmagasabb formában adjuk meg neki az elismerést.
Az áldás lényegesen több, mint egy dicséret vagy elismerés; több annál, minthogy valakinek a képességeit vagy jónak ítélt cselekedeteit említjük; több annál, minthogy valakit jó fényben tüntessünk fel. Azt mondani valakinek: áldás, azt jelenti, hogy egyetértek azzal, hogy ez a személy szeretve van, és megerősítem ezt. Sőt, még többet: az áldás létrehozza azt a valóságot, amelyről beszél. A világunkban sok kölcsönös csodálat létezik, de ugyanennyi kölcsönös megítélés is. Minden áldás messze túlmutat a csodálat vagy az elítélés, a jóság vagy a rossz szokások, a jó vagy rossz cselekedetek megkülönböztetésén. Az áldás az embert megillető eredendő jóságot érinti meg, és arra ébreszti rá, hogy szeretve van.
Azok a szavak, amelyeket kölcsönösen mondunk egymásnak, a mindörökre ránk nehezedő áldás visszhangját tükrözik. Ez a legmélyebb egyetértés a valódi lényünkkel. Folyamatos áldásra van szükségünk, amely folyamatosan, újra és újra kifejezi az igazságot, hogy egy szerető Istenhez tartozunk, aki sosem hagy el minket, hanem mindig emlékeztet minket arra, hogy életünk minden lépésén szeretet vezet minket.
Fordította: V. Pola
Folytatás a következő számban.
folytatás
