Sára Malá
II. János Pál kétségtelenül az 20. század legjelentősebb személyiségei közé tartozik. Pápai szolgálata 1978. október 16-án kezdődött, amikor Európa a „nyugati” és „keleti” világra volt osztva. A keleti blokk országainak fő ideológiája a kommunizmus, illetve a szocializmus volt, és alig hitt valaki abban, hogy a helyzet megváltozhat, és hogy a kommunista kormányok ezekben az országokban megbukhatnak. II. János Pál hitte, hogy ez lehetséges, és állásfoglalásaival és cselekedeteivel, amelyek mögött biztosan álltak őszinte imái, hozzájárult a politikai változásokhoz, amelyek a 90-es évek végén bekövetkeztek Európában. Úgy vélem, hogy minden egyes cselekedetéhez, akár diplomáciai, akár más, biztosan kérte mindenható Isten áldását, erejét, bölcsességét és szükséges kegyelmeit.
Érdeklődése nem csupán Európára terjedt ki, ahonnan származott és amelyhez legközelebb állt, hanem a világ és minden kontinens ügyeire is figyelt. Erről tanúskodik számos apostoli látogatása és viselkedése ezek során. Minden állásfoglalásából, akár magas rangú személyekkel való találkozásokról, akár egyszerű emberekkel való interakciókról legyen szó, de akár szentmisék bemutatásakor és imádkozáskor is, egyértelmű volt, hogy valóban törődik velük, és nem csupán pózokról van szó. Amikor imádkozott és támaszkodott pásztori botjára, az ember közvetlenül érezte, hogy ezen férfi vállain a világ minden szomorúsága és aggodalma nehezedik, és hogy ezt a fájdalmát imádságban Istennek adja át.
Eszembe jut II. János Pál szokatlan érdeklődése a fiatalok iránt, akikkel reményt fektetett, és akiknek az örömhírt kellett eljuttatniuk a világba. Tudatában volt annak, hogy a jövő a fiatalok kezében van, és hogy az életük során fontos döntéseket hoznak. Nagyon örülök, hogy megalapította a ma már hagyománnyá vált világifjúsági napokat, nem utolsósorban azért, mert részt vehettem a tavaly Madridban rendezett legutolsón. Nagyra értékelem II. János Pál minden ember iránti egyedi hozzáállását, akivel találkozott. Képes volt megvalósítani Krisztus szavait, hogy imádkozzunk ellenségeinkért. Imádságaival biztosan hozzájárult merényletének elkövetője megtéréséhez.
Támogatott különféle mozgalmakat a kereszténységben, például a Fokoláre Mozgalmat, amelynek tagjairól vagy magáról a mozgalomról azt mondta: „Az egyház történetében sok ember tapasztalta meg a szeretetet radikálisan. (…) Ti is – Chiara, fokolarínak – megvan a magatok módja, hogy radikálisan éljétek meg ezt. (…) A szeretet utat nyit. Azt szeretném, hogy ez az út az egyház előtt egyre nyitottabb legyen!” (1984. augusztus 19-én a Mariapolis Központban Rocca di Papában). 1981. május 3-án a római Családi Fesztivál megnyitóján azt mondta: „A ti spiritualitásotok nyitott, pozitív, optimista, békés és elragadó… Ti is nyertetek egy pápát… Azt mondtam, hogy azt kívánom, hogy legyetek az egyház. Most azt mondom, hogy azt kívánom, hogy az egyház legyen veletek.” És 1983. március 20-án az Új Ember Napján mondta: „Gyakran, amikor szomorú vagyok, eszembe jutnak… a fokolarínak. És abban megtalálom a vigaszt, a nagy vigaszt!” Azt is jelzi alázatának, hogy átváltoztatta a pápák klasszikus „mi”-jét személyes „én”-re.
Számomra II. János Pál példakép az ember, aki kitartó a személyes imádságban. Annyira sok nehézség ellenére, amikkel szembesült, nem lett keserű, hanem a hite – úgy tűnik – inkább növekedett, erőt és intenzitást nyert ezekben a nehéz pillanatokban. Amikor ezt a szent embert láttam imádkozni, lehetetlenné vált visszatartani a könnyeimet – szembesülve a hite, reménye, szeretete, önfeláldozása… tanúságával. Mekkora összpontosítással tudta teljesen odaadni magát Istennek, mind a szép napokon, amikor egészséges volt és az egyház és a világ ügyeiért fáradozott, mind azokban a napokban, amikor a betegsége próbálta őt magába szippantani! Ő szeretett! A végsőkig szeretett, és tényleg életét adta közénk, az egyházért, a világért, mint a hitében vagy emberiességében élő barátok nagy közösségéért. Az imán keresztül ugyanis mindenki közel volt hozzá. Minden ember ezen a bolygón, véleményem szerint, nagyon sok szenvedéssel és olyan pillanatokkal küzd, amikor igazán nem tudja, mit kezdjen a helyzettel, vagy az élettel általánosságban. II. János Pál szintén sok alkalommal szembesülhetett volna a tehetetlenség érzésével, de ő küzdött, és mindent a Legfelsőbb kezébe helyezett. Imája már „kiállásban” is magáért beszélt a mélységről és a másik ember iránti szeretetéről. Építeni akart – nem csupán imádsággal – egy egyre emberségesebb világot, ahol valóban nő a minden ember méltósága: „Édesanya, fogadd el a fiatalokat és a gyerekeket, fogadd el a betegeket és a magányosakat…”
Megfogott egy idézet a Barátság naplója című könyvből,1 amelyben Wanda Póltawská 1961. február 5-én az atya Karol lelki vezetésében a következő szavakat jegyezte le: „Az ember csak Isten előtt lehet nyitott, mert csak Isten látja az embert egészében. (…) Mindenről nyitottan kell beszélnünk Istennek, és egész magunkat odaadni neki. (…) Ne az emberek szintjén próbáljunk megoldani a dolgokat, hanem mindent átvinni Isten dimenziójába.” Ezek az idézetek és sok más gondolat vezetnek egy nagyon fontos igazsághoz, amely – ahogy ma gyakran hangsúlyozzák – a következő: „engedjük be Istent az életünkbe minden nap, és nyissuk meg neki a szívünket és mindennapi életünket.”
A II. János Pál imái című könyvből2 kiderül, hogy a fohászai jellege szempontjából alapvető fontosságú volt, hogy nagy mariánus tisztelő volt, sok imája nagy szeretettel fordul Szűz Máriához – erre támaszkodott. Mennyire fontos volt számára Mária, mint élete kísérője, azt az ő válaszából ismerjük, amikor pápává választották. Amikor 1978. október 16-án, közvetlenül a bíborosok választása után a kérdést tette fel neki: „Elfogadod?”, azt válaszolta: „A Krisztus, az én Uram iránti hitben és a Krisztus Anyja, valamint az egyház Anyja iránti bizalommal minden olyan nagy nehézség ellenére elfogadom.”3 Római püspökként és az egyetemes egyház pásztoraként az alábbi szavakkal kezdte el szolgálatát:
„Ne féljetek!
Nyissátok meg, sőt vágjátok ki szélesre a kapukat Krisztus előtt!
Nyissátok meg szíveteket, életeteket,
kétségeiteket, nehézségeiteket, örömeiteket és érzéseiteket
az ő megtartó erejének
és engedjétek, hogy belépjen szívetekbe.
Ne féljetek! Krisztus tudja, mi van az emberben.
Csak ő tudja...!”
Úgy gondolom, hogy ezeket a mondatokat az emberiség számára üzenetként érthetjük a következő generációk számára.
