Fr. Desiderio García Martínez, O.Carm.
3.3 - Kísérni
Salamancában, az Archa közösség egyikében lehetőségem nyílt közelebbről megismerni Jean Vanier-t, e közösségek alapítóját, akiket egészséges emberek és mentális fogyatékkal élők közösen alkotnak. Az akkori felvételen, amit készítettünk és később átírtunk, a kísérés művészetéről beszélt. Szavai nagyon megfogtak.
„Mindenki számára... létfontosságú, hogy legyen saját rejtett tere. Minden ember általában ismeri a határait, és tudja, hogy meddig terjednek. E mystikus tér iránt, amely a másik számára nélkülözhetetlen, mély tiszteletet kell tanúsítanunk. Nem szabad kapkodva megpróbálnunk mindenképpen zavarni. A közösségekbe időről időre remek emberek érkeznek, akik azonnal hozzáfogják kísérni a másikat úgy, hogy megfogják valakinek a kezét, és próbálnak valahova elvinni... Néha ez igazán megindítja az embert, de valójában hatalmas pofátlanság a másikkal szemben!!! Mivel teljesen figyelmen kívül hagyja a mystikus terét. Tény, hogy gyakran találkozunk olyan emberekkel, akik vágyakoznak a szeretetre és nagyon érzékenyek a gesztusokra. Nekik segíteni kell, hogy megtalálják a saját terüket, de nem azáltal, hogy fizikailag érintjük és simogatjuk őket. Ez gyakran a legjobb módja annak, hogy [csak] megzavarjuk őket! Szeretni nem azt jelenti, hogy a másikat kézen fogva vezetjük, hogy ne tévedjen el, vagy hogy simogatjuk. A kísérés sokkal többet jelent... a kíséréssel segítünk az embereknek a szabadság elnyerésében, hogy önmagukká váljanak, felfedezzék rejtett szépségüket, és tudomásul vegyék, hogy [ők maguk] az élet forrása. Ne felejtsétek el: néha, amikor az ember ad, ölhet. Azt hiszi, hogy szeret, de valójában olyan függőséget teremt, ami az illetőt teljes frusztrációhoz vezet...“
Kísérni annyit jelent, hogy felébresztünk a másikban egy bizonyos kihívást. A kísérés művészete az, hogy együtt járjunk a másikkal, miközben tiszteletben tartjuk a mystikus terét. Szeretni azt, akit kísérünk, hogy szabad legyen és szabadon szerethesse Istent és a másikat, többet jelent, mint csak a másik (a formázó mester). A formázó nem sajátít el senkit. Aki kísér, az „a peremre helyezi” saját magát, emlékeztetve a másikat: „Te középpontod nem én vagyok, hanem Isten!” (De vegyük észre, hogy nem szabad túl gyanakvónak lennünk minden emberi kapcsolat felé, mintha bármiféle veszélyt jelentene. Ne csináljunk drámát ott, ahol nincsenek. Gondolkodjunk logikusan, és vegyük figyelembe az evangélium dinamikáját, tehát tartsuk szem előtt, hogy az ember szívében van egy tér, amelyet csak Isten tölthet be.) Milyen sok fájdalmasságot – érzelmi értelemben – találunk néha a formázók és a formációs házak között! Végső soron a formálónak idősebb testvérnek kell lennie, mind az élet tapasztalatának, mind a Krisztussal szembeni tanítványságnak a szintjén, aki kíséri fiatalabb testvérét, és megoszt vele egy darabot az útról és az életből. Az az „én”, amelyre itt figyelmet fordítanak, a kapcsolati én. A kísérés olyan, mint a tanítványok Emáuszba vezető története, amely a hitben való kísérés ikonja (Lk 24). Mindenekelőtt azonban a kísérés [cselekedet] a Szent Lélek stílusában történik, ezen kedves vendégen keresztül, akivel az ember közösségben van Istennel.
A kísérői tevékenység megszervezése megköveteli, hogy a formázónak „kis gyakorlati tapasztalata legyen a kontempláció útján, imádban, a testvéri életben és az apostoli szolgálatban. A formázónak bizonyos szellemi és lelki érettséggel kell rendelkeznie; viszonylag szabadnak kell lennie a belső konfliktusoktól...” (RIVC 57). A pusztai atyák tanácsolják azoknak, akik másokat akarnak vezetni, hogy ne siessék el: „Ne taníts előbb, különben egész életedben megértés nélkül maradsz!” (Apo 1082.) A mi RIVC-nk, amikor 57. cikkelyében a formázó küldetéséről beszél, hangsúlyozza: „a formázónak nem szabad olyan testvérnek lennie, aki éppen befejezte a saját kezdeti formációját.” A kapkodás nem segít semmilyen foglalkozásban. És így joggal mondhatjuk, hogy a szolgálatra való megbízás terén sem jó a sietés. Szent Terézia Jézustól többször figyelmezteti azokat, akik kapkodva vágynak megosztani a kontempláció gyümölcsét, és akiknek nincs megfelelő tapasztalatuk. Írja: „Jó cselekedet végrehajtásához kipróbált erények szükségesek” (É 13,8). Mindig szükséges az érés ideje. Terézia így írja le ezt a kísértést: „(A lélek) a buzgóság hevületében mindenfelé osztogatja és telemarkolja a gyümölcsöket (...) és nem figyel arra, hogy (...) az ő erényei nem elég stabilak” (É 19,14; 17,2). Egy másik helyen így írja: „(Mert még ha a lélek már ebben a stádiumban [spirituális útján] van,) ne bízzon annyira, hogy harcba induljon, hiszen elég dolga lesz, hogy megvédje magát!” (É 19,13.) Ez egy komoly figyelmeztetés azoknak, akik hajlamosak a spirituális kísérés során kapkodva és meggondolatlanul megosztani a kontempláció gyümölcsét. Szent Terézia hozzáteszi, hogy az, aki túl korán osztja meg a kontempláció gyümölcsét, és nem várja meg, amíg az éretté válik, valódi spirituális hasmenést okoz azoktól, akiket táplál! Senki, aki maga nem tapasztalta meg a spirituális kísérést és gondoskodást, nem képes másokat kísérni és gondoskodni róluk. A pusztai atyák neves tanítója, Szent Evagrius azt mondja: „Akit megcsípett a kígyó, sokkal kevésbé szenved, amikor ezt elmondja annak, aki már megtapasztalta a kígyószúrást.” A RIVC a 58b cikkelyben összefoglalja, amit eddig mondtunk. „A formázó maga is testvér az ideál felé vezető úton, amely soha nem érhető el teljesen. Tapasztalatból ismeri az utat, amelyre Isten hívta, és amelyre most másokat hív.”
A kísérés feladata egy minőségi „táplálék” biztosítása (lásd: RIVC 58c), nem pedig mérgezés (valamivel, ami mérgező). Ezen a látszólagos gondoskodásban valójában az illetőnek csak csak a Hófehérkének mérgezett almát adnánk. Miért fontosak Szent Terézia e megjegyzései? A Szentasszony megjegyezi, hogy mindig is szerette az értelmes embereket (lásd: Élet 5,3). Hosszú ideig nem tudott ilyen gyóntatót találni, épp ellenkezőleg, szenvedett attól, hogy csak „megijedt félig képzettekbe” ütközött, akikről megjegyzi: „ők mindig drágák lesznek nekem” (5H 1,8). Máskor éppen a lelki vezető és gyóntató részéről tapasztalt bizalmatlanságról panaszkodik, akinek bizonyos alkalommal a felettese tanácsolta: „ne vezessen engem olyan szűk úton, hanem hagyja a Pán szellemének működését” (É 33,8).
Mely tulajdonságok határozzák meg a formázót Szent Terézia szerint a kísérő szerepében? Must részesednie kell a tudásban, szellemi embernek, vagyis bizonyos tapasztalattal (a spirituális úton), valamint megfontoltnak kell lennie (lásd: É 13,6), hogy erősítse a kíséreltben a felelősség iránti vágyat, és egyidejűleg tiszteletben tartja a növekedésének stádiumait és ütemét (lásd: RIVC 57b). „Én is találkoztam lelkekkel, akik olyanok voltak, mint a megkötözöttek, és szenvedtek a vezetőjük tapasztalatlanságától, és nekem ettől kínos volt” (É 13,14). Máshol azokról a kísértekről ír: „Mert alig indultak el, és már azt akarják, hogy repüljenek... Sok lélek tévedésbe esik, amikor előbb akarnak repülni, mielőtt a Pán szárnyakat adna nekik” (É 31,17–18). Annak, aki kísér és túl nagy követelményeket támaszt, Terézia tanácsolja: nem megfelelő „a teljesítményhez erőszakkal vezetni” (a voluntarizmus szellemében), hanem figyelmesen kell eljárni, és „lassan haladni, amíg a dolgot a Pán kezébe nem veszi...” (A megalapítás könyve 18,10.) Külön figyelmet szentel a konkrét személy iránti teljes figyelemnek. Írja: „Alkalmazkodnunk kell ahhoz, amit a lelkekben látunk,”1 és sürgeti, hogy a kísérő mély tisztelettel, humánusan és bizonyos rugalmassággal járjon el, és ne szorítsa össze az általa vezetett lelkeket, hiszen már egy nagyobb irányítja őket, mint ő. „Ezért is kerüljük el, hogy korlátozzuk a lelkek repülését,2 mert ha egyszer elérik ezt a magasságot, egy nagyobb tanító vezet őket, tehát nem maradnak vezető nélkül” (É 34,11). Jól ismert az a történet, amikor Jerom Gracián megszidja Szent Teréziát, és kifejezi aggodalmát amiatt, hogy mit mondanak arról, hogy Szent Teréziát lelki kíséritek. Szent Terézia őt határozottan és nagyon reálisan válaszolja: „Nem tudod, hogy bármely lélek, még a legtökéletesebb is, szükségszerűen rendelkeznie kell valamilyen levezető árral? Engedd meg, hogy ezt megőrizzem, mert ha akármennyire is tiltakozol, nem fogom megváltoztatni a módját, ahogyan használom.”3
A kísérés valóság, amelyet nem lehet megtervezni. A spirituális kísérés törekvése számos előfeltételt tartalmaz (lásd: RIVC 58b): belső nyugalom (kiegyensúlyozottság), jóakarat, türelem, mély tisztelet a jelölt lelkiismerete iránt, pszichológiai és pedagógiai ismeretek, érzékenység a formálódó kultúrára vagy szubkultúrára stb. A formátor iránti bizalom a formált személy Istenhez való bizalmából születik. A formátor iránti engedelmesség az ő Isten iránti engedelmességéből születik, tett egy egyszerű okból. Csak Isten érdemes a hitre, nem mi, hétköznapi halandók, és csak Isten képes [mint jogos hatalom, amelynek alá kell rendelni] valami olyan szent dolognak, mint az emberi akarat. A formátor [önmagában] nem érdemes arra, hogy mások engedelmeskedjenek neki! Mindazonáltal (még mindig a közvetítés területén mozogva) az, aki nem akar engedelmeskedni és nem akar senkire támaszkodni, aki a saját szabadsága elvesztésének félelmétől vezérelve nem tudna senkinek megnyílni, az gyakran, és ezt nem is tudja tudatosan, rabszolgájává válik számtalan dolognak és embernek. És elsősorban a saját félelmének. „Aki mindenkinek megbízik, az azt mutatja, hogy kevés (megkülönböztető képessége van), de aki senkiben sem bízik, annak még kevesebb van.” Ezzel arra szeretném utalni, hogy alávetem magam a másiknak, a közvetítőnek, hogy engedelmessé váljak Isten iránt. A RIVC a 58b cikkelyében emlékeztet minket, hogy a kísérő – a formátor a jelölt személyes fejlődésében leginkább „személyes beszélgetéssel segíti, amelyet rendszeresen és bizonyos időközönként kell vezetni, mivel ez szükséges és hatékony, kipróbált gyakorlat.”
Ha a nevelés az Atya ügye, és a formálás a Fiú hatáskörébe tartozik, a kísérés minket a Szentlélek felé irányít. A kísérő részéről az „irányítás valójában nem más, mint irányítani, hogy hallhassuk és figyelhessük valódi Vezetőnket – a Szent Lelket, aki lelkünk mélyén rejlik. Soha ne felejtsük el, hogy valójában nem emberek irányítanak és tanítanak minket, és ha szükségünk van emberi „vezetésre”, az csak azért van, mert emberi segítség nélkül nem tudjuk felvenni a kapcsolatot a Szentlélekkel, akitől „megkapjátok a szentelést... és mindent tudtok” (lásd: 1 János 2,20; cseh evangélikus fordítás).“4 A kísérés célja az, hogy vágyat ébresszen a másikban, hogy odaadja az életét.
Cseh nyelvről fordította Jaroslava Kučerová
