Formátor mintázóként: kihívások, szerepek és felelősség (1. rész)

Fr. Desiderio García Martínez, O.Carm.

Michelangelo, a nagy reneszánsz mesterek egyike, azt állította, hogy a szobrász munkája a forma felszabadításában áll,¹ amely ősidők óta rejtve lakozik, ahogy saját hite szerint, a kő mélyén. Ez néhány befejezetlen szobrára is egyértelműen látszik. Néhány szakértő szerint úgy tűnik, hogy ezek a szobrok nagy küzdelem árán próbálnak kitörni a márvány fogságából. A formázó küldetése, akárcsak a szobrászé, a rejtett szépség felszabadításában rejlik. A formázó lesz az, aki felszabadít. Sokszor megállunk egy pillanatra, amikor csendes szemlélődőkként figyeljük azt a csodálatos átalakulást, amelyet a nagy szobrász mesterek rendkívüli ügyességgel megalkotnak. Az átalakulás során a márványtömbök a hibáival, gyakorlatilag silány anyagok, amelyek mások számára hulladéknak számítanak (ahogy Michelangelo Dávidjára is),² csodálatos műalkotásokká alakulnak. Szeretném, ha ez a nézőpont mellett maradva bátran kijelenteném, hogy a formációval megbízott karmelitának (formázónak) szintén művésszé kell válnia. Művésszé, aki képes elmélkedni (RIVC 23), Isten szemével látni és Krisztus szívével szeretni. Aki képes minden emberben, akit rábíztak, meglátni azt a műalkotást, amelyet a szívében csak Isten alkothat mint egyedüli meghatározó formázó, akárcsak a szobrász formálja a szobrot. A RIVC dokumentum³ az 1. cikkelyében Szent János Keresztelő terminológiáját használva hasonlítja A szeretet élő lángját – a Szentlelket – a mennyei művészhez, aki a Karmel hegye felé emelkedőket fokozatosan átalakítja szeretetének tüzével:

„Az úton a Hegyhez Isten a pusztába vezet minket, ahogy Illést is vezette. Ott a Isten szeretetének élő lángja átalakít minket, megszabadítva minket mindattól, ami nem az övé és ami elhomályosítja ajándékát, és új embert teremt bennük, aki Krisztus képe szerint ragyog.”

A mai találkozónk elmélkedésének egyik kiindulópontja két cikk elolvasása a RIVC-ből (57. és 58. cikk). Mielőtt ezeket a cikkeket csoportokban olvasnánk és megvitatnánk, a következő pontokról beszélek:

1) a formáció Isten műve,
2) a formázónak idősebb testvérnek kell lennie, aki már „látta az Urat,”
3) a formáció feladata a következők közé tartozik: tanítani, formálni és kísérni.

És csatolok egy rövid kitekintést arról, hogy a formázónak az eligibilitás művészetében kell vezetnie. Az előadásot idáig János Keresztelő és Terézia szellemi írásaiból vett idézetekkel szőjük át. Más szerzőket is választhattam volna a hagyományunkból, de éppen ezeket a tanítókat választottam. Mert mindketten mesterien összegezték és leírták a karmelita szellemi kísérés pedagógiai eljárását, amely a transzformációra és az Istenhez való egységre irányul a szeretet által.

1. Isten, az egyedüli formázó

„Ha a lélek Istent keresi, sokkal többet keres, hiszen a Szerelmes már” – írta János Keresztelő (A szeretet élő lángja 3, 28). Ugyanezt állítja Szent Terézia is, mondván: „Te, igaz Szerelmesem, kezded ezt a szeretet harcot” (Exc. 16, 3). A formáció küzdelem, és „a szeretet harca” Isten és az ember között. Ahogy Szent János Keresztelő, úgy Szent Terézia is rámutat ennek a küzdelemnek a főszereplőjére – Istenre. Az alapvető szereplő ebben a drámában Isten és az ember között a Lélek. Ezt mondja a RIVC is az 5. cikkelyében:

„Valóban, az Atya a Szentlélek által megszentel minket, átalakít minket és hasonlóvá tesz Krisztus arcához, és vezet minket a vele való közösségbe, valamint testvéreinkkel és nővéreinkkel is.”

Illetve a 57. cikkely:

„Isten Atya működése, aki a Szentlélek által Krisztus gondolkodását teremti meg a megszentelt szívében,⁴ a formázók közvetítik, akik mint „idősebb testvérek” állnak azok mellett, akiket Isten hívott.”

Fontos, hogy a formáló és a jelölt egyaránt már a formáció kezdetén megértse a „közvetítés” szónak a valódi teológiai jelentését. Amikor formázóról, mint közvetítőről beszélünk, akkor arra gondolunk, hogy a formálás első kezdeményezője és alkotója senki más, mint Isten. A nagy szellemi tanítók hangsúlyozták, hogy aki lelki kíséretet végez, és a formázó is nem lehet más és nem is lehet többet, mint Isten eszköze:

„Azt, akik lelkeket vezetnek, legyenek tudatában és gondolják át, hogy a lelki kísérések fő kezdeményezője, vezetője és mozgatója nem ők, hanem a Szentlélek, (...) és hogy ők csupán eszközök, hogy a hit és Isten törvénye által a tökéletesség felé vezessék őket, azon szellem szerint, amelyet Isten minden léleknek ad” (A szeretet élő lángja 3, 46).

„Akik vezetik őket, elégedjenek meg azzal, hogy az evangéliumi tökéletesség szerint rendelkeznek róluk, amely az érzéket és a szellemet megüresíti, és ne próbáljanak tovább lépni a felépítésben, mert ez az Atyáé” (A szeretet élő lángja 3, 47).

Fontos, hogy a formázó ezt a nézőpontot sajátjává tegye, és folyamatosan szem előtt tartsa, hogy csupán közvetítő. Nem szabad túlságosan nagy felelősséget vállalnia, nem szabad magára vennie a nagy terheket, és belső egyensúlyban kell élnie, mint „haszontalan szolgának, aki csupán azt tette, amit meg kellett tennie” (Lk 17,10). A formázó szerepe a só szerepéhez hasonlítható, amely a küldetése teljesítése során eltűnik. Feloldódik, és csak akkor ad ízt az ételnek, ha nem látható. Hasonlóképpen ír Amadeo Cencini:

„A formázónak a tökéletes eszköze nem Atlanta figurája, aki úgy érzi, hogy a világot a vállán cipelniük kell, hanem János Keresztelőé, aki tovább mutat – azzal, hogy a Másik eljövetelét hirdeti.”⁵

A RIVC 57. cikkelye emlékeztet arra, hogy a formázónak a küldetésében a kontempláció gyökereiből is táplálkoznia kell.⁶ A kontempláció az átalakulás útja, amelyen keresztül a „hamis én” hal meg, és a „valódi énem” újjászületik Krisztusba öltözve. Az, ahogyan a formázó saját kontemplatív életét vezeti, nagymértékben befolyásolja, hogy mások kísérése hatékony-e. De mi gyakran nem figyelünk Isten dicsőségére… Inkább azt álmodozzuk, hogy szupermen legyünk, az eredményorientált spiritualitásban élünk, nem a magunk elhervadásában, stb. Az a formázó, aki túlságosan önző és túl sokat aggódik saját munkájáért, nemcsak idegessé és elviselhetetlenné válik, hanem többek között azt is kockáztatja, hogy éppen saját magával elhomályosítja Isten munkáját. Az, aki kontemplatív életet él, lábujjhegyen jár. Szent Terézia a Kisded Jézusról tökéletesen megértette, hogy a formációban Isten játszik központi szerepet, és ezt így írja le:

„Amikor megadatott, hogy bepillantást nyerjek a lelkek szentélyébe, azonnal láttam, hogy a feladat a képességeimen felül áll. Akkor Isten karjába vetettem magam, mint egy kisgyermek, elrejtettem az arcom a hajában, és azt mondtam: „Uram, túl kicsi vagyok ahhoz, hogy a gyermekeidet tápláljam. Ha akarsz, hogy az én közvetítésemmel adj valamit mindegyiküknek, töltsd meg a kis kezemet. Anélkül, hogy kiszabadulnék a karjaidból, és anélkül, hogy elfordítanám a fejem, odaadom a kincseidet annak a léleknek, aki eljön tőlem táplálékért. Ha ízleni fog neki, tudni fogom, hogy nem nekem köszönheti, hanem neked. Ha éppen ellenkezőleg, panaszkodni fog arra, hogy amit adok, keserű, akkor a nyugalmam nem fog megrándulni. (...) Azóta, hogy megértettem, hogy lehetetlen egyedül bármit is tenni, a felsóhajtott feladat, amelyet rátok bíztam, sosem tűnt nehéznek. Éreztem, hogy az egyetlen szükséges dolog az, hogy egyre inkább összekapcsolódjak Jézussal, és hogy a többit majd megadják nekem...⁷ Valójában soha nem csalódtam a reményemben. Isten mindig megtöltötte a kis kezem minden alkalommal, amikor táplálnom kellett nővérem lelkét. Bevallom, hogy ha bármennyire is támaszkodtam volna a saját erőmre, hamar feladtam volna…”⁸

Ha igaz, hogy a fő formáló Isten, akkor az is biztos, hogy Isten embereken keresztül is beavatkozik. Isten működése az emberi cselekedeteken keresztül valósul meg, amint az a megváltás Isten munkáján is látszik. Ez az inkarnáció logikája. Az a „közvetítés” sosem tökéletes, nincs tökéletes formázó. A jelölt személy érettségének és [megfelelő] nagylelkűségének megítélési kritériuma, hogy elfogadja a mások általi közvetítést, még ha azok tökéletlenek és „nyomorultak” is. Szent János Keresztelő a kezdetiek szívére helyezi, hogy észleljék, hogy szükségük van egy ilyen közvetítésre. Mert aki

„aki tanító és vezető nélkül akarna lenni, olyan, mint egy fa, amely egyedül áll a mezőben, és ura nélkül, mert akárhány gyümölcsöt is minden ágon hoz, azokat az úton járók learathatják, és még be sem érnek.”⁹

Egy másik helyen pedig így biztosít:

„A lélek tanító nélkül, akármennyire is erényes, olyan, mint egy magányos izzó parázs: inkább kihűl, mint hogy lángra kap.”¹⁰

Még egyszer sürgetően hangsúlyozza:

„Isten ugyanis nagyon szereti, ha az ember másik ember, aki hozzá hasonló, által is vezetve, irányítva van, és hogy az ember a természeti értelemmel irányított és kezelt legyen, ezért határozottan akarja, hogy azokat a dolgokat, amelyeket természetfeletti módon közöl velünk, ne adjunk teljes hitelt, és hogy számunkra ne legyenek biztonságos nyilatkozatok, amíg ezen az emberi csatornán, vagyis az ember száján nem mennek keresztül.”¹¹

2. A formázó, az idősebb testvér, aki „látta az Urat”

Isten a fő résztvevő, míg a formázó csak ecset – eszköz, amelyet Isten használ az ő munkájának befejezésére. Szent Terézia a Kisded Jézusról ezt értette és fejezte ki:

„Ha a vászon, amelyet a művész festett, gondolkodhatna és beszélhetne, biztosan nem panaszkodna, hogy folyamatosan újra és újra hozzáér az ecset, és nem is irigyelné ezt az eszközt. Tudná, hogy a szépsége nem az ecsetnek, hanem a művésznek köszönhető, aki az irányítja. Az ecset pedig nem dicsekedhetne a mesterművel, amelyet alkotott” (AS 226).

A karmeliták lelki életének minden szakaszában a formáló, mint ecset – közvetítő, kiemelt szerepet játszik (vö. RIVC 57). „A formálás folyamatában a formázóknak kulcsszerepe van” (ugyanott). Tehát a formálás sikere nagymértékben függ az ő munkájuktól. A formázóknak nemcsak az akadémiai terminológiákban kell átadniuk a tanítást. A formázók „idősebb testvérek”, akik már „látták az Urat” (János 20,25), van tapasztalatuk Vele, és ezért kísérhetik a másokat.

Ezt a gondolatmenetet egy vicces történettel fogom színezni, amely az első Nemzetközi Fiatalok Kongresszusán történt, amely a megszentelt élet fiataljainak szólt. A kongresszus Rómában zajlott 1997-ben, és mottója így hangzott: Vidimus Dominum (fordítva: „Láttuk az Urat” – a fiatalok néha merészek tudnak lenni). Miközben a kongresszus résztvevői különböző nyelveken énekeltek és kiáltottak a „Láttuk az Urat”, „Láttuk az Urat” felkiáltásokat, egy fiatal férfi felvette a szót, és nyilvánosan beismerte, hogy de ő soha nem látta az Urat, pedig nagyon szeretné. És ezért reméli, hogy azok közül, akik már látták az Urat (ezek után a formázókra mutatott!), nem maradnak meg csak a közhelyeknél, mint például: „Ajánlom, próbálj ki ezt,” (ahogy azt a tévés reklámokban ajánlgatják egymásnak, miután felfedeznek egy új mosószert, amely fehérbőrűbbé teszi a ruhát, mint a sima fehér), hanem hogy a saját életük bizonyos konkrét helyzetein bemutatják neki azokat a kulcsfontosságú pillanatokat, amikor „látták az Urat”…

Szent Terézia nemcsak a lelki életben szerzett nagy tapasztalatot. Ő is megírta a formáció programját – mintegy RIVC – és ezt „kicsiny könyvecskének” (A tökéletesség útja) nevezte. Ez a könyv egy hitvallomás. Terézia itt formálóként kíséri az első alakító közösségének novíciáit – Szent József kolostorát – és egyúttal magából a tapasztalatából merít írásaiban. Bizonyos pillanatban azt mondja, hogyan alapozza meg komoly és energikus szavait: „és ez nem csupán egyszerű értelemmel való meglátás vagy hit által,” majd ironikus megjegyzést fűz hozzá: „hanem – és ez nagy különbség – személyes tapasztalat.” (CV 6, 3).¹² „Sokan tudok róla a saját tapasztalataimból” (CE 66,5). Az „tapasztalat” és az „én” szavak gyakori ismétlésére kiderül, hogy az elgondolkodó-skolasztikus teológiai keretbe kikerült, amelyet a korabeli vezető tudósok állítottak össze, és amelyet ő maga „Ádám fiai teológiájának” nevezett, vagyis annak a teológiának, amely pusztán elgondolkodik, de ritkán éli meg. A spirituális kísérés tervezett útjába Terézia mesteri módon beágyazta ezeket a három lépcsőt: „Egy dolog megkapni Isten ajándékát, más dolog azt tudni, hogy az ajándék, és még egy másik azt kifejezni, hogy miben áll.” (Élet 17,5).¹³ Itt három szintet tár elénk, amelyeknek a formációs folyamatnak el kell érnie:

1) tapasztalat,
2) megfontolás, értelem tisztázása,
3) továbbadás, közvetítés.

Nem meglepő, hogy a fiatalok sürgetően keresik a válaszokat a kérdésükre: „Hol láttad az Urat?”, ha a formázó maga elhanyagolja ezt az első szintet (a Isten befogadása-átélése). Nem megengedhető, hogy a formázó a jelölteket elriasztja „konzervált közhelyekkel”, amelyeket mint a savanyú uborkát, valahol [távol vagy régen] olvastak vagy másoktól másoltak (még ha akár a legmisztikusabb olvasmányról van is szó!). Az egyetemi katedrákról özönlenek ránk a hatalmas mennyiségű információk [a hitről vagy teológiáról], amelyeket természetesen nem utasítunk el. A hitünket tanúsítva, mint a keresztények, akik jól ismerik az evangéliumot, nem zárja ki egymást, és tapasztalatunk van az Úrral. De abban az időszakban élünk, amely sürgetően szükségessé teszi a közvetítőket. Egy másik fiatal szerzetes hangsúlyozta: „Hiányoznak az emberek, akik segítenének nekünk a tanítást személyes, egzisztenciális élményekké alakítani.”¹⁴ Hasonlóan, ahogyan Szent Terézia gyakorlata, Szent János Keresztelő is arról beszél, hogy a formázónak – a kísérőnek – a lelki ügyekben „bölcsnek”, „megfontoltnak” és „tapasztaltan” kell lennie. Az alábbiakban pontosítja egy lépcsős összefüggést:

„Bármi legyen is a lélek vezetésének alapja a tudás és a megkülönböztetés, ha itt nem áll rendelkezésre tapasztalat az, ami tiszta és igaz léleknek minősül, nem fogja tudni bevezetni a lelket abba, amit Isten ad neki, és ezt sem fogja tudni felismerni” (A szeretet élő lángja 3, 30).

És végül befejezi a gondolatát a következő szavakkal:

„Sok lelki tanító sok léleknek kárt okoz, mert nem ismerik a lélek útját” (A szeretet élő lángja 3, 31).

A formázó küldetése nagyon törékeny ügy. Megköveteli, hogy a résztvevő jól felkészüljön, folyamatosan és kitartóan újabb és újabb információkat szerezzen. Az egyik legnagyobb sürgetés a mai világban jó formázók képzése (vö. RIVC 57). Ez egy nyilvánvaló dolog, de emlékezzünk arra, hogy a formázótól azt várják el, hogy szellemileg és lelki szempontból érett legyen, „relatíve” mentes a személyes konfliktusoktól, tudjon megosztani, párbeszédet folytatni és együttműködni másokkal a formáló csapatban. Tőle azt is kérjük:

A keresztény antropológiai modell (az emberi lény és fejlődési folyamata, a kegyelem és a természet, gyengeségek és vágyak kapcsolata, tudat és tudattalan...) világos megértése. Ez nyilvánvalónak tűnik, de a gyakorlatban gyakran nem találkozunk ezzel (vö. RIVC 11).

A formáció lefolyásának valamilyen gerincet kell adnia, és lépcsőzetesnek kell lennie (vö. RIVC 15; 63; 64). Ám a gyakorlatban néha úgy tűnik, hogy minden szakaszt egyformán kezelünk, és ugyanazt a személyes érettségi szintet várjuk el a postulánstól, mint a korai fogadalmakat tett testvértől. Vagy éppen ellenkezőleg, gyakran komoly hibát követünk el azzal, hogy a jelenlegi problémát, amelyet most kell megoldani, elhalasztjuk a következő szakaszra. Az aranyszabály az, hogy soha ne halasszuk el a megoldatlan problémát vagy a jelöltek számára nehézséget, és ne reménykedjünk abban, hogy „jóhiszeműség” alapján csodálatosan megoldódik „az idővel”, és ha nem így lenne, akkor új környezettel vagy néhány (még a legszentebb módon imádkozott) rózsafüzérrel…

A rendi formáció területén a szakértők azt mondják, hogy túlképzettek vagyunk teológiai modellekben, de a nevelési és oktatási értékek közvetítésénél hatalmas hiányosságokkal küzdünk, amelyek arányosak azokkal a testvérekkel, akikkel foglalkozunk. A formázónak tudatában kell lennie annak, hogy a rendi formációban a teológia általában nem a gyenge pont, hanem a pedagógia (mystagogia). A spirituálisan gazdag hagyományunknak és történelmünknek a konkrét pedagógiai eljárásba kell „testesülnie”, amely átadja a formáltaknak, hogy milyen szép látni az Urat.

Spanyolból fordította: Jaroslava Kučerová

1 2 3 4 5