P. Gorazd Cetkovský, O.Carm.
Az idei országos tercier találkozóra talán soha nem készültem annyira, mint most. Először a új regulák szerint egész életre írták alá a tercier fogadalmat, emellett más testvérek és nővérek ideiglenes fogadalmat újítottak meg. Talán nem túlozok, és nem leszek csupán szubjektív benyomások fogságában, ha azt mondom, hogy nagyon jól éltük meg a találkozót. Összesen 116 tercier tette örökre le a fogadalmát, nyolc idén fejezte be a novíciátusi felkészülést, és tett hároméves fogadalmat, további 51 pedig megújította a fogadalmát. (Azt hozzá kell adni, hogy ők idővel csatlakoznak, akik az őszi területi találkozókon teszik le a fogadalmat.) Ezért úgy döntöttem, hogy két „visszatekintést” osztok meg a találkozóról e folyóirat oldalain.
Az első visszatekintés a szentmise szónoki beszédének feljegyzése, amely a fogadalom letétele előtt hangzott el. Ha szeretnétek keresni a megfelelő bibliai olvasmányokat: 2 Királyok 4,1–25; Zsoltár 116 (115); János 12,1–11.
Testvérek és nővérek,
az első olvasmány, amelyet olvastunk, valójában nincs is a lekcionáriumban, vagyis a szertartások során nem olvassák. Ezért közvetlenül a Bibliából olvastuk. Egy régebbi alkalommal felkeltette a figyelmünket, mert ebből vezetik le az első szombat hagyományát. Az a férfi azt kérdezi a feleségétől: „Miért mész Karmelra, amikor nem hónapkezdet és nem szombat?” (Az ökumenikus fordításban „újhold” és „pihenőnap” szerepel.) Tehát a hónapkezdet és a szombat együtt azt a szombatot jelenti, amely az első hónapban van.
Miért választottam ezt a részt a mai ünnepünkre? Pontosan a férfi kérdése miatt, aki azt kérdezi a nőtől: „Miért mész oda?” és csodálkozik rajta. Úgy tűnik számára, hogy a nő ezt túlozza. Ha abban az időben ment volna, amikor általában ment, elfogadta volna. De: „Miért mész ma oda?” Úgy érzem, hogy ezt a helyzetet gyakran átéljük, vagy különösen ti gyakran átélik, amikor „a világban” éltek és Isten után jártok. Az a nő Karmelra megy, mert meghalt a gyermeke. Sürgős szükségből megy oda. Mi ilyen félreértett helyzeteket élünk meg, amikor Istenhez megyünk, mert szeretnénk köszönetet mondani vagy mert szükségünk van a szívünk megtisztulására. „Keressük az Úrunkat”, és a környezetünk kérdezi: „Megint mész? Hiszen nemrég voltál ott...”
Tudjátok, amikor gondolkodtam a mai szertartásról és arról, hogy a mai szertartás tartalma szorosan összefonódik a tercier fogadalommal, hogy megadnátok Istennek az igent, és sokan közületek „életre” – ahogy a fogadalomban elhangzik, akkor rájöttem, hogy ez mindnyájatokat összekapcsol. Ti ma a kapcsolatotokban Isten felé vágytok arra, hogy: adjanak Istennek. Adni Istennek.
Sokan az emberek körülöttünk, akik kissé távolról néznek a hitünkre és arra, hogyan éljük meg, úgy érzik, hogy Istenért teszünk ezt vagy azt, mert muszáj. És mivel muszáj, ezért valahogy letudjuk. De ez egy nagy félreértés. Valószínűleg valaki így tekint a szívhegyéhez fűződő viszonyunk elején Istenhez. De később – és ez éppen a ti helyzetetek – az ember Istenhez úgy áll, hogy adni akar. Adni akar, és önmagát akarja adni, önmagát akarja ajánlani. Így változik meg a kapcsolatunk Istennel – erre a szintre. Nem azt keressük, mit kellene tennünk érte, hanem azt keressük, mit lehetne tenni. Mit tudnék tenni, hogyan tudnám magam adni neki. Ha a zsoltárban azt énekeltük: „Elveszem a megtartás kelyhét, és hívni fogom az Úr nevét,” akkor „a megtartás kehely” azt jelenti: Isten először adott nekünk, és adott nekünk üdvösséget. Ez megváltoztatta az életünket. Nekünk, akiknek nem volt mit innunk, mert a pusztában voltunk, üdvösségünket adta. És mi a kezéből elvesszük a megtartás kelyhét, és hívni akarjuk az Úr nevét. Ezen Isten ajándékozásra vágyakozva akarunk válaszolni azzal, hogy önmagunkat adjuk, minden erőnkből.
Mondhatnátok: „Már megcsináltuk kereszteléskor...” Ez így van. De épp ezért most nyilvánvaló, hogy mindig keressük, hogyan lehetne újra, hogyan lehetne mélyebbé tenni, hogyan lehetne ezt az önátadást megújítani. E felé vezet minket a vágyunk, a tudásunk, hogy ez helyes, hogy nem állhatok Isten előtt tétlenül, hogy Isten érdeklődésének és szeretetének áramlása irántam annyira erős, hogy választásra késztet. És így keressük, hogyan... És amikor valaki azt mondja nekünk: „Hiszen már megcsináltad a keresztségben,” – ez nekünk nem elegendő! Mi ezt szeretnénk folyamatosan élni. És ti ma a jóakarati önátadást nemcsak megújítjátok, hanem konkretizáljátok. Megvalljátok, hogy a keresztségi hűséget szeretnétek élni a Kármel családjában, és hogy a Kármel lelki útján akartok járni. Ehhez szeretnétek elköteleződni. Ezért kötitek le a tercier fogadalmat.
Amikor a következő bibliai olvasmányokra nézünk, amelyeket olvastunk: főleg az evangéliumi rész végén kedves útmutatást találunk arra, amire soha nem szabadna elfelejtenünk. Nevezetesen, hogy Istennek való önátadás valóban önátadást jelent, hogy bizonyos értelemben azt jelenti, hogy valamennyi elvesztése, feladás, önmagunk elhagyása. Lázár Jézustól elfogadta az életet. Jézus felkiáltott, és Lázár kijött a sírból. És Lazarus puszta létezése zsidókat bosszantja, és elhatározták, hogy megölik Lázárt. Nem azért, mert Lázár beszél a róla tett csodáról, amit Jézus tett, hanem azért, mert Lázár van, a feltámadásával. Ezt nekünk is figyelembe kell vennünk. Még akkor is, ha nem vagyunk szentek és nem végezünk nagy dolgokat, ha mi ténylegesen hagyjuk, hogy Isten hatással legyen az életünkre, az üdvösség ellensége zavarban érzi magát. És nehézségeink adódnak. De megéri nekünk. Mi szeretnénk Krisztussal összekapcsolni az életünket a lehető legszorosabban, még ha ez nem is „rózsaerdőn való séta”.
Szándékosan kihagytam a harmadik renddel és most a fogadalommal kapcsolatos előadásomból bármely utalást az új dokumentumokra, amelyeket akkor kapunk meg, amikor Rómából jóváhagyják (a regulák és a harmadik rend statútumait). Szándékosan nem merítettem ezekből a dokumentumokból, mert tudom, hogy a testvérek részletesen megtárgyalják veletek a különböző közösségekben. De most egy kivételt teszek. Örömmel olvastam, hogy az új regulák a tercier fogadalom bekezdésében ezt a gondolatot írja: a tercier, amikor leteszi a fogadalmát, jól tudatában van annak, hogy üres kézzel áll Isten előtt...
A mi fogadalmunk nem úgy születik, mint akik „tudják”, akik „már meg tudják tenni”. A tercier, amikor leteszi a fogadalmát, Krisztusban bízik, Istenre támaszkodik. Ahogy Szent Terézia Lisieux-ból a könyörület szeretetébe való önfelajánlásakor mondta (és a harmadik rend regulája kifejezetten hivatkozik rá): tudom, hogy gyenge és tehetetlen vagyok – „Uram, légy te magad az én szentségem!...” Tehát: rád támaszkodom. Ebben az értelemben a tercier fogadalom a hit kiáltása. Nem: „Már annyira eljutottam, hogy letehetem a fogadalmat,” hanem: „Uram, egyre növekvő bizalommal vagyok a hivatásomban és a segítségedben, és megígérem, hogy ezen az úton szeretnék járni, megígérem hűségemet. De várok arra, hogy te adj nekem erőt ehhez a hűséghez. Légy te az én szentségem!”
Még egy gondolat az evangéliumról – miért választottam ezt a részt. Ezt az evangéliumi részt idézi a Szentatya a Vita consecrata dokumentum végén, amely a hívő életet tárgyalja az egyházban. Mária drága olajjal kente meg Jézus lábát. Mária cselekedete ellenállást váltott ki. Itt térünk vissza ahhoz a helyzethez, amivel az elmélkedésemet kezdtem: a különböző félreértések és ellenérvek, amelyek érkeznek tőlünk a körülöttünk lévő emberektől: „Túlozod!” – „Miért nem teszel valami jót az emberekért?” – „Mindig imádkozol!...” Nyilvánvaló, hogy nem hanyagolhatjuk el családi és egyéb kötelezettségeinket. De ebben az evangéliumban – amint a Szentatya gyönyörűen kifejti – az életnek más dimenziója van, mint csupán „működés”. Mária egy tiszta szeretet cselekedetét hajtotta végre. Szeretetet, amely közvetlenül Jézus személyére irányul. Szeretetet, amely ebben a pillanatban nem a szegények felé vezet, hanem közvetlenül Jézushoz megy. És valakinek úgy tűnik, hogy ez időpocsékolás, és hogy ez erőfeszítések pocsékolása. De Jézus az evangéliumban megvédi Máriát: „Hagyd őt!”
Ez a szeretet cselekedet – és az olaj a szeretet szimbóluma – betöltötte az egész házat illattal. Csak elképzelni és elmélkedni tudunk arról, hogy aztán mindenki hogyan érezte magát abban a házban, amelyet az illat megtöltött... Mária főzhetett volna nekik, takaríthatott volna, és remélem, hogy máskor valóban tette is, hogy Martát nem hagyta magára. Máskor tette – de ebben a pillanatban megkente Jézus lábát. Szeretetével érintette meg őt – és az illat betöltötte az egész házat...
Kívánom tehát, hogy az Úr ma a tercier fogadalmatokban elfogadja azt a szeretetet, amelyet ebbe az odaadásotokba fektettek. Kívánom, hogy elfogadja azt a vágyat, amely rejtve van a kegyességetekben. És amikor haza mentek, és újra álltok a különböző feladataitok előtt, a különböző kapcsolataitokban (amelyek néha nagyon nehezek), kívánom, hogy magatokkal vigyétek ennek az átnedvesített olajnak az illatát, amellyel megkentétek Jézus lábát. És megígértük neki, hogy az övéi leszünk – a Kármel közösségében, és ahogyan ő nekünk erőt ad majd ehhez.
A második visszatekintést néhány nappal a találkozó után kaptam postán, e megjegyzéssel: „Amikor elindultunk Vydríről, megpróbáltam a buszban kifejezni az érzéseimet egy „verssel”, amely nem rímel...” Azután jött a tanács, hogy gyorsan felejtsem el ezeket a sorokat. Én azonban nem tartottam magam ehhez (végül is a szerző jóváhagyásával), így itt van a vers – az Ön örömére.
2004. június 19.
Megérkezett a bodzavirág és a margaréta,
a csipkebogyó és akácok illata.
Jössz és a szívemet a kezebe veszed.
Az remeg és tiltakozik: Mi lesz tovább?
Azt mondod: „Ne félj, ez az én gondom,
ez az én ötletem, a tiéd vagy.
Csak mosolyogj rám.”
Olyan jól van. Te vagy a győztes, te vagy a király.
A szívemben ott van a pecséted:
a legutolsó áhítat monstranciájának lenyomata.
(Mária)
