P. Fernando Millán Romeral, O.Carm., generális rendfőnök
3) Közösség
Ebben az individualista társadalomban, amilyen a miénk, az egyik legfontosabb elemek közé tartozik, ami leginkább vonzza azokat, akik figyelik életünket: az a tény, hogy különböző származású, korú, gondolkodási módú stb. emberek képesek együtt élni. A közösségben való élet a szerzetesi élet és a karmelita élet egyik alapvető sajátossága. Az utóbbi években nagyon hangsúlyos lett a rendünk bibliai háttere, és világossá vált Jeruzsálem első keresztény közösségének (ahogyan az az Apostolok cselekedeteiben le van írva) spirituális építményére tett hatása. Ez a minta közösség minden keresztény közösség számára, különösen a karmeliták számára. Minél inkább hasonlítunk ehhez a közösséghez, amely mindent közösen élt, amely örömmel – agallíasis jelentése: ujjongás, vidámság, nagy öröm – és egyszerűséggel ünnepelte a kenyér megtörését és kitartott az imádságban, annál inkább kifejlesztjük a szerzetesi élet küldetését, hogy ikon legyünk: hogy jele legyünk, tanúskodjunk, megnyilvánuljunk vagy ikonjá váljunk a Szentháromság életének, a szeretet közösségének, annak a koinonía-nak, amelynek keresztény életforma, amely a keresztényhez tartozik.
Erőteljes szavakkal nagyon jól kifejezi ezt a 1995-ös Alapszabályaink (29. és 30. cikk):
A Szentháromság, amely a templom forrása és mintája, a közösségünk forrása és mintája is. A hármas közösség (koinónia) a tudás és a szeretet, amelyben részesedünk, ajándékként van nekünk adva, és arra ösztönöz, hogy nyitottá váljunk Isten és felebarátaink tudására és szeretetére. (...) Az első keresztény közösség jeruzsálemi példája szerint a testvéri közösség a fáradhatatlan isteni szeretet megtestesülése, amelyet állandóan a szeretetmentesség folyamatában fogadunk be – akár közösségi szinten is – és az Istenre való valódi irányulásban. Így mutathatjuk meg a Karmel megszentelt életének karizmatikus és prófétai természetét, és harmonikusan beilleszthetjük mindenkinek a személyes karizmáját az Egyház és a világ szolgálatába.
Ez a közösségre irányuló életmód, ez a communio, bizonyos értelemben azt a jelet jelenti, amely „áramlatellenes” a kultúrában, amely mindent az individualizmusra, a személyes elégedettségre, a magánéletre és a selfishness-re hív. Mi is, még ha közösségben élünk, figyelmesen kell ügyelnünk, hogy ez a mentalitás ne kerülhessen be otthonainkba és szívünkbe. Nem csupán arról van szó, hogy „együtt” élünk egy csomó tevékenységgel és együtt töltött idővel, hanem arról is, hogy valóban közösségként élünk, azaz egyetértésben és igazi testvériségben.
A közösségben való élet, tehát az kölcsönösség (communio) semmiképpen nem jelent nyomást az uniformitásra. Különbözőek vagyunk, eltérő véleményekkel és érzékelésekkel rendelkezünk, különböző természetűek és hajlamúak vagyunk, eltérő korúak, és különböző generációkhoz tartozunk. Néha különböző nyelveken beszélünk, és nagyon eltérő kultúrákból jövünk, mégis arra hívattunk, hogy valódi testvéri közösséget alakítsunk ki. A legigazibb értelemben véve skandalum lenne, ha két karmelita nem élhetne egy fedél alatt ideológiai, faji, vagy még rosszabb, vallási okok miatt. A különbözőség, a kölcsönös tisztelet, a másik elfogadása eltérőségeim ellenére hihetetlenül gazdagít minket, nyitva és rugalmasan tart minket, formálhatóan és fiatalon... Az a személy, aki bezárkózik a saját gondolkodási módjába, aki lenézi a karmelita karizma más formáit, és másokban nem lát semmi jót, az bezárkózik, szegényedik, és bezártságában (egyre inkább) radikalizálódik.
Ez a mély egység a különbözőségekben nyilvánvalóvá válik az eucharisztia ünneplése során. Az igazi közösség áttöri az összes határt, eltávolítja a gyűlöletet, és életközösséget hoz létre, amely a húsvéti titokból fakad. Ebben rejlik az eucharisztia ünneplése provokatív jellege. Ha a közös eucharisztiát tisztelettel és alázatosan ünnepeljük, és nem válik puszta szokássá vagy lelkipásztori tevékenységgé, szükségszerűen egy olyan életstílushoz vezet, amelyben közös dolgaink és mélyebb közösség van közöttünk.
