Négy kulcsszó a további növekedéshez (1. rész)

P. Fernando Millán Romeral, O.Carm., generális elöljáró

(Az alábbi szöveget P. Fernando készítette el két hónappal a rend generális elöljárójává választása után. Több nyelvre lefordította, és így szokott fordulni a tartományi kapitulumokon résztvevőkhöz. Így történt az ő látogatása alatt a cseh delegatúrában is. Örömmel osztjuk meg az ő bátorító szavait a Karmel folyóirat olvasóival. Az olasz szöveget P. Gorazd fordította le.)

Nagy öröm számomra, hogy Veletek lehetek a találkozótokon. Minden kapitulum intenzív pillanat a tartomány vagy a tartományi bizottság életében. A reflexió, a döntéshozatal, a testvéri közösség és az imádság ideje. Amikor mi karmeliták összegyűlünk a kapitulumra, nem szabad és nem is tudunk csupán „találkozásra”, „választásokra” vagy szervezési és bürokratikus szempontokra korlátozódni. A kapitulum lelki felkészülést, különleges nyitottságot, hallgatást, elfogadást és nagylelkűséget igényel. Regulánk, amelynek írása nyolcszáz éves évfordulóját éppen most zártuk le, a 15. cikkelyében előírja, hogy ha lehetséges, vasárnap, az Úr napján, a kegyelem idejében, gyűljünk össze, hogy beszélgessünk közös életünkről, minden ami ahhoz tartozik:

Vasárnapokon, vagy szükség esetén más napokon tárgyaljátok a lélek üdvösségének ügyeit, és mindazt, ami a ti életállapototokhoz tartozik; a testvérek, akiknél valamilyen vétség vagy bűn észlelhető, legyenek közömbös szeretettel intve.

Ez az első találkozónk a 2007-es generális kapitulum után, természetesen át kell beszélnünk azt is, amit a generális kapitulum előírt számunkra. A kapitulum témája – Imádkozó és prófétai közösség a változó világban – számos alapvető pontot világít meg életünkből: közösségben élünk, és közösség vagyunk. Közösségeinket az jellemzi, hogy imádkozó közösségek, ami azt jelenti (jellemző rájuk), hogy az Úr jelenlétében élnek, és e jelenlétet a hétköznapi eseményekben meditálják. Az ilyen kontemplatív hozzáállás prófétai közösségekké tesz minket, tanúskodva más értékekről, más életformáról és más életstílusról (mint ami körülöttünk megszokott). Kérdéseket teszünk fel és kutatunk. Mindezt a világban, társadalmunkban és történelmünkben éljük... egy olyan világban, amely szédítő módon változik, és amely új kihívásokat támaszt a renddel és az egyházzal szemben.

A témával kapcsolatos reflexióink során különböző háttérrel és megszorítással rendelkező szakemberek kísértek és segítettek minket. Én magam a kapitulum résztvevőihez intézett záróbeszédemben kifejezetten hangsúlyoztam, hogy a jövőhöz reménnyel és örömmel kell nyitnunk, még akkor is, ha tudatában vagyunk korlátainknak és problémáinknak – amelyek nem csekélyek és nem egyszerűek – és amelyeket a karmelitánus életben szerteágazóan találunk. És bátorítottalak benneteket arra, hogy ezt a történelmi pillanatot (a rend, az egyház és a társadalom számára) kairósz-ként, mint a kegyelem és az Úr történelmünkben való találkozásának lehetőségét fogadjuk el:

Az átalakulás, amely, úgy tűnik, jellemzi világunkat, tehát valami kétséges dologgé, ha nem éppen többértelműségbe is torkollik: kihívás, de egyben tisztulás, megkülönböztetés és megújulás lehetőségét is magában foglalja, végső soron (ez) kairós a rendnek és az egyháznak.

Ezen tartományi kapitulum keretében, és az új hatéves időszak kezdetén (a tartomány életében) lehetőséget szeretnék nektek javasolni a négy fogalom megfontolására. Remélem és kívánom, hogy ez ne csupán egy „rutinszerű reflexió” legyen, amelyet a generális elöljárónak a kapitulum kezdetén el kell végeznie. Inkább egy üzenetnek kell lennie, amely bátorítást és reményt hordoz, és amely minden egyes köztetek, valamint a tartomány egészének szól.

1) Remény

Nem ritkán halljuk a szerzetesgyűléseken, ahol kétségtelenül reménnyel teli férfiak és nők vesznek részt, a legyőző, ijesztő vagy éppen apokaliptikus híreket. Amikor ezeket hallgatjuk, úgy tűnik, hogy a tartomány, a rend, az egyház vagy a világ az elkerülhetetlen pusztulás felé tart. XXIII. János a „kárhozat hirdetőiről” (profeti di calamitá) beszélt, és XVI. Benedek nemrégiben tette közzé második enciklikáját Spe salvi címmel, amelyben mesterien, már a legelső soroktól kezdve bátorít arra, hogy Krisztusban éljük a reményt. Csak ebben a reményben, amely szinonimája a hitnek, üdvözölhetünk. Ez ma számunkra, szerzetesek, tartományunk és rendünk számára vigasztaló üzenetet hordoz: csak ha reményben élünk, lehetünk igazán üdvözültek!

Ez lehetne a 2007-es generális kapitulumunk központi üzenete, ahol kétségtelenül csodálatos közösségi, örömteli és reményteljes légkört éltünk meg: lehetünk olyan kis közösségek, ahol az evangélium uralkodik, és ezért ott van a remény, öröm, elkötelezettség és szentség; olyan közösségek, amelyek valóban vonzóak és amelyek sokszor a Isten országának kovásza és magvetésevé válnak. Ezen nem arról van szó, hogy valamilyen kis gettókat hozzunk létre vagy egyfajta lelki elitizmust keressünk, amit az egyház mindig elutasított, hanem arról, hogy autentikus életformát keressünk, amely lehetővé teszi számunkra még a gyengeség, korlátozottság és emberi nyomorúság ellenére is, hogy követhessük azt a hivatást, amelyre egy napon az Úr minket hívott.

Az ilyen közösségek valóban vonzó központokká válhatnak (új) hivatások számára. Nem a statisztikák vagy a számok növelésére, nem a tevékenységek és konventek fenntartására, amelyek kétségtelenül fontosak, hanem mint élő és valós tanúságtétel arra, hogy a keresztény élet, a szerzetesi élet és a mi sajátos karmelitánus életünket egyszerűségben és örömben élhetjük.

2007 októberében részt vettem Rómában – ez volt az első hivatalos eseményem generális elöljáróként – a katalán tartomány mártírjainak beatifikációján. Tizenhat karmelitát és egy zárdás nővért a Vic-i konventből éltettek meg, akik életüket adták hitük tanúságtételéért Krisztusban. És további beatifikációs folyamatok zajlanak más spanyol karmeliták csoportjaival, akik ilyen körülmények között adták életüket. Sok karmelita az XX. század során áldozta fel életét. Hogyan is felejtkezzünk el a boldog Tito Brandsma kiemelkedő alakjáról, aki a végsőkig hű maradt meggyőződéséhez, és a legnehezebb pillanatokban is tele volt reménnyel a börtönben? Vagy hogyan feledkezhetnénk meg a boldog Hilaria Januszewski valódi szeretetmártírjáról, aki a Dachaui koncentrációs tábor poklában élt, vagy a boldog Izidor Bakanjuról, aki azért halt meg, mert nem volt hajlandó levenni a szkapulárját és a rózsafüzérét? Ők mindannyian csodálatos példát mutatnak a hit és a felebaráti szeretet mellett, de a reményt is, mivel halálukkal a legmagasabb értékét mutatták meg a létezésnek, amely nem ér véget a közvetlen pillanat, a „hasznosság”, a saját önzés és a saját élvezet keretei között, hanem túlmutat mindezeken és messzire nyúlik. Haláluk mutatja nekünk életünk és létezésünk végtelen és transzcendentális értékét.