Blog

(Gyakorlatok Árpád-házi Szent Erzsébettel)

... élt a közelségében a leghosszabb ideig ... tapasztalta a tanítását ... valóban megismerte a lelke rejtett titkait ...

(névtelen ima)

Általános szempontból itt van előttünk Terézia, a 16. század kiemelkedő társadalmi-religiózus és irodalmi személyisége, míg a másik oldalon Edith Stein, a 20. század egy másik nagy nője...

Azzal az egység Istennel, amit János Húrka tökéletességéről készült vázlata szimbolikusan kifejez, egyúttal a lelki élet célja és útja is...

Dr. Edeltraud Klueting

A rend története a végső pápai jóváhagyása előtt: a feszültség születése¹

A legkorábbi bizonyíték a jeruzsálemi latin szertartású remeték csoportjának létezéséről a Kármel-hegyen a „életre vonatkozó szabály”, amelyet 1206 és 1214 között Albert, a vercelli latin pátriárka írt nekik. Azt említi, hogy ezt kérésükre tette. A szövege nagyon tömör, leírja a Jézus Krisztus követésében való egyszerű és szigorú remetei életet, valamint tartalmazza az alapvető rendelkezéseket a testvérek lakhatásáról.

Minden testvérnek saját, különálló cellában kell élnie, amelyet a prior határoz meg. A cellában vagy annak közelében meditációval és imádsággal kell töltenie az időt. A prior cellájának a celldel határos terület bejáratánál kell lennie, hogy az első találkozhasson mindenkivel, aki az adott helyre érkezik. A Szent Szűznek szentelt oratóriumnak a cellák közepén kell épülnie, ha a helyi körülmények engedik. Ezekben a tömör „építészeti” utasításokban a klasszikus, archaikus palesztin szerzetesi település, az úgynevezett laura mintája tükröződik. Jakab Vitryból a Historia Orientalis című írásában tanúsítja, hogy a remeték a Kármel-hegyen „cellákban éltek, amelyek hasonlítanak a szerény méhkaptárakhoz, és mint a méhek, lelkieket készítettek az Úr számára.”

A „életre vonatkozó szabály” teljes pápai jóváhagyását a karmeliták csak akkor nyerték el, amikor e remeték egy része Európába költözött és ott letelepedett. És csak ennek a jóváhagyásnak köszönhetően vált a latin remeték csoportja olyan renddé, amely felvette a szerzetesi élet struktúráit, és újonnan megalakult, mint a „kolduló” (mendikáns) rend.

A negyedik lateráni zsinat 1215-ben megtiltotta új szerzetesi szabályok írását, és ezzel bizalmatlanságot váltott ki a karmeliták közösségével szemben (azaz a „életre vonatkozó szabály” iránt), bár közvetlenül nem foglalkozott vele. A második lyon-i zsinat 1274-ben csak átmeneti időre hagyta jóvá. Csak 1298-ban, a karmeliták rendjének eddigi bizonytalan létezése megerősítése érdekében nyerték el a pápai jóváhagyást. A közösség remetei kezdeti hagyományai és a későbbi fejlődés között, szemben a városokban élő kolduló renddel, más szavakkal: a feszültség az egyén és a közösség ellentétei között a mai napig meghatározza a karmeliták spiritualitását és identitását.

A rend szabályának módosítása 1247-ben – fokozódó feszültség

A „életre vonatkozó szabály” 1247-ben Innocens IV. által végrehajtott változása döntő újításokat tartalmaz. Figyelembe veszi az életkörülmények változásait Európában a Szentfölddel szemben. Az eredeti rend utasításai, amelyek meghatározták a karmeliták közös élethez tartozó tereinek elosztását, bár szószerint átvették őket, nyilvánvaló, hogy a testvérek celláira vonatkozó elképzelések megváltoztak. A cellákat körülvevő komplexumban immár egy közös étkező (refektárium) is szerepel. Ez kulcsfontosságú lépés volt a testvérek közös életének megerősítésére. Ilyen példát a remeték nem gyakoroltak. Míg eddig minden testvér magának készítette és fogyasztotta el az ételét, most ezt megszünteti a következő rendelkezés: „De azt, ami elétek kerül, együtt fogyasszátok el a közös refektáriumban, miközben hallgattok valamilyen szentírási olvasmányt, ha az könnyen megőrizhető” (Rend, 7. fejezet).

Hamarosan hangok hallatszottak a testvérek között. Megjelentek az első reformáramlatok a rendben, amelyek a korábbi remetei ideál megőrzésére törekedtek. Az Ohnivý šíp (Ignea sagitta) című írást, amelyet a rend hagyománya Mikulásnak, Gallusnak (francia) nevezett generális priornak tulajdonít, a testvérek figyelmébe ajánlja remetei eredelmükre, hangsúlyozva, hogy a cella értéke abban rejlik, hogy lehetővé teszi a testvér számára a magányt és a csendet. „Ti azonban, akik városokban éltek, akik az egyes cellákat felcseréltétek egy közös házra, milyen szellemi tevékenységet végeztek, mi a ti szent foglalkozásotok?” Világosan kiemelve: a cella nem a hely, amit csak alvásra kell keresni, míg a testvérek egész nap az utcákon és a város tereken pazarolják az idejüket. A cellát hiszen semmi más számára nem alakították ki, mint a folyamatos imádságra.

A kolduló renddé való teljes átalakulás szempontjából különösen fontos, hogy az új rendmódosítás lehetővé tette, hogy a testvérek a különböző helyszínek elfoglalásakor teljesen szabadon válasszanak helyet. Már nem kötődnek csupán „sivatagokban” letelepedni (ahogyan eddig a rend szabályai előírták), hanem lehetőségük van olyan helyeken letelepedni, „ahol megajándékoznak titeket”. Ez döntő lépés ahhoz, hogy városi építési telkeket birtokoljanak, és így valóban kolduló renddé válhassanak. Mivel a karmeliták ezeken a helyeken nem voltak önfenntartók (élelmiszerellátás szempontjából), ezért a székhelyüknek nem volt szüksége gazdasági épületekre, elegendő volt számukra egy viszonylag kis terület a kolostoraikhoz. Városi környezetben bármilyen helyszínt elfogadhattak, amelyet biztosítottak számukra, és ügyesen ki tudták használni.

A városi nyüzsgéstől való visszavonulás kihirdetése

A rend nagy reformátora a 15. században, bl. Jan Soreth generális prior,² a karmeliták hivatását a városokból való távozásként és a magány kereséseként határozta meg. Ezzel alapvető kérdések merülnek fel: hogyan dolgozták fel a karmeliták ezt a törést a korábbi életformájukkal és eddigi történelmükkel szemben? Hogyan találták meg az új identitást? E kérdések megválaszolásához nem írásos forrásokat kívánok használni, hanem a fennmaradt művészeti emlékeket – falfestményeket és freskókat. Ezek segítségével ezt a fejlődést nagyon szépen nyomon lehet követni.

A falfestmények a kolostorok terében

A bl. Jan Soreth 1466-os rendi konstitúciói, illetve a 1656-os tourainski reforma konstitúciói nagy hangsúlyt fektettek a kolostori épületek berendezésének egyszerűségére. A gyakorlatban azonban néhány dologban figyelmen kívül hagyták ezeket az előírásokat. Ellenkezőleg, a karmelita rendben akkor a keresztfolyosó, a kapituli terem és az egyes kolostorok refektáriumának egyre költségesebb kivitelezése vált jellemzővé. Ezeket a tereket a csúcs- és késő középkorban, valamint a korai újkorban nagymértékben közönséges célokra használták.

Itt ülésezett – ha például a frankfurti karmelita kolostor refektáriumát vesszük – a városi tanács, hiszen itt tartották a birodalmi kamara bíróságát és a birodalmi körzetek közigazgatási szerveit is. A kolostorban emellett pápa legátusait és más nemes vendégeket is szállásoltak, akik az utazásuk során áthaladtak a városon, és hosszabb időt akartak ott tölteni. Kölnben az egyetem rektorának választása, amelyet negyedévente tartottak, városunk négy kolduló rendjének kolostorában váltakozva zajlott, és a mendikáns rendek közül a professzorok a saját kolostoraikban tartották az előadásokat a hallgatóiknak. A kolostor e tereihez való hozzáférés lehetőséget biztosított arra, hogy megismertessék a közönséget a rend történetével. Más szavakkal: a rend identitása itt kézzelfoghatóan megnyilvánult.

Bl. Jan Soreth idején, a 15., majd a 16. században tehát a karmeliták nemcsak a rendjük történetét írták, hanem azt képeken is megjelenítették. A rend történetéhez kapcsolódó művészeti ábrázolások – falfestmények, olajfestmények és üvegablakok – a karmelita kolostorokban – ha a alsó német tartományra gondolok – a 15. század végére és a 16. század elejére nyúlnak vissza.

Csak a tartomány kolostorait vizsgáltam, mert az időhiány nem engedett többet. 1500 körül 34 férfi és 5 női kolostor tartozott hozzá. A középkori kolostorok épületei, vagy azok maradványai történt visszamaradt Hirschhornban, Frankfurtban és Mainzban. Ezeken a helyeken a falfestmények is fennmaradtak. A kolozsvári karmelita kolostorból „am Weidmarkt” egyetlen kő sem maradt fenn, de a tartomány krónikájában pontos leírás található a benne található falfestményekről. Ezek a négy példa betekintést nyújtanak abba, hogyan ábrázolták a karmeliták a rendjük történelmét akkoriban. És ez a betekintés rendkívül megragadó.

Míg például a dominikánusok Frankfurtban akkor beérték rendjük történetének egyszerű ábrázolásával egy fa formájában,³ amely Jézus jövendölésének analógiájaként jelenik meg (vö. Iz 11,1), a karmeliták nagy formátumú falfestményein hatásos illúziót teremtettek a rendjük származásáról a Kármel-hegyről, és arról, hogy ők az ószövetségi próféták, Illés és Élijá, valamint a „prófétai tanítványok” (akikről a 1 Király 17–2 Király 13-ban olvasunk) folytatói.

Az ilyen „a rend történetét képekben” való megjelenítés időbeli sorrendje a rend fejlődésének jelentős eseményeivel annál hangsúlyosabban mutatja be a kialakult eszmei összefüggéseket. Soreth reformája, aki 1451-ben lett generális prior, és ugyanabban az évben kezdte meg reformtevékenységét, halála után 1471-ben utódai nemzedéke alatt fenyegetett és úgy tűnt, hogy kudarcot vall. Ezért életrajzírója, Jan Oudewater, művésznevén Jan Palaeonydorus (akit Soreth személyesen öltöztetett fel karmelita habitusba 1455-ben, amikor a mecheleni kolostort reformálta) a rend történelmét leíró munkái révén fenntartotta a testvérek tudatában Soreth reformájának impulzusait, és az Illése prófétával azonosított remetei ideál inspirációját. Legfontosabb műve, a „Liber trimerestus de principio et processu Ordinis Carmelitici” 1497-ben Mainzban jelent meg.

A karmeliták azáltal, hogy Illásra mint a közösségük alapítójára hivatkoztak, jelentős támogatóra találtak, nem utolsósorban Sixtus IV. pápa személyében, aki a Dum attenta című bullában 1476-ban (amelyet a „mare magnum carmelitarum” - a karmeliták számára kinyilvánított nagyszerű kedvesség) kijelentette, hogy a karmeliták Illés, Élijá és más atyák jogos örökösei és követői, akik Illés forrásánál éltek.

A rend történetének ábrázolásának céljáról alkotott teóriám:

A szóban forgó falfestmények ikonográfiai programjai több célt is szolgálnak. Először is – a szerzetesi közösség számára – emlékeztetőül szolgálnak Soreth által hirdetett reformra, és annak támogatására. A rend keretein belül ezek az ikonográfiai programok tükrözik azt a megújulási erőfeszítést, mégpedig visszatekintve a karmeli hegyen élő próféták istenfélő remetei életének mintájához. Így folytatják a rend életének megújítását. Kiemelve a reform nem tekinthető egy egyszeri eseménynek, hanem folyamatosan történik a szóban forgó írások (és olvasások) által, és a testvérek a kolostorban gyakran szembesülnek a forrást ábrázoló képekkel, amelyekre a reform inspirálódik, emlékeztetve annak állandó aktualitására.

Másodsorban ezek az ábrázolások a külső emberek szemeinek is szólnak, fejlesztik a karmelitai rend sajátos „esztétikáját”, amelyen keresztül a rend saját magát mutatja be másoknak.

Mit kellett a festmények közvetíteniük maguknak a karmelitáknak

Az elméletem első részére, nevezetesen arra vonatkozóan, hogy az ábrázolt motívumok összefüggnek a Jan Soreth által hirdetett reformmal, a Hirschhorni kolostor falfestményein számos bizonyítékot találunk.

Hirschhorn
A Hirschhorn-i Boldogasszony kolostor kapituli termében található falfestmények körülbelül 1509 körül készültek, és egy Jerg Ratgeb nevű művészhez kapcsolódnak. A festmények a helyiség ablakainak falát, valamint a helyiség ellenkező (= hosszú) falát borítják.

Az ablakokkal díszített falon életnagyságú szentek álló alakjait ábrázolják. Az alakok magatehetetlenségben vannak a fal síkján, és minden ablak mellett az ablak keretébe is. A teljes ábra közepét hangsúlyozza Krisztus szent anyjának ábrázolása, amely Szent Simon Stocknak átadja a kappát.

Lásd a táblázatot (a kattintással nagyobbá teheti):

A szemben lévő falon tíz mezőben szerepel Élijás bibliai története a 1 Király 17–19 szerint, kezdve Élijás prófétájával Acháb király előtt (1 Király 17,1) és Élijás eledellel való csodás ellátásával a hollók által (17,2–4). A képek sérültek, az utolsó négy meg se maradt. Az utolsó megmaradt jelenet Élijás prófétává kenését ábrázolja. Az egyes jelenetekhez kommentár tartozik.

Élijás története itt több jelentéssel bír:
Megmutatja, hogy a Kármel-hegyen való élet hagyománya egészen az ószövetségi prófétákig nyúlik vissza. Szándékosan összekapcsolja a néző jelenlegi életét a Kármel-hegyi remetei élet hagyományával, ahol a rend keletkezett és amelyet a próféták életei szentelnek meg.

A jelenetek példát állítanak a karmeliták elé Élijásban, mint a hit óriásában. Kiemelve Isten Élijásra tett választást – és Élijás a rend alapítójaként van tisztelve. A történelmi kapcsolat Élijás és a rend jelenlegi története között az ablakokkal díszített falon lévő szentek a híres képek. Az ő példájuk világosan érzékelteti, hogyan folytatódik a próféták és remeték hagyománya a rendben. Ők a híd, amely áthidalja a távolságot az „első alapítás” révén Élijás prófétán keresztül és a nyugati új kezdeten keresztül, melyet IX. Szent Lajos francia király képvisel. Ezzel határozottan érvényesül a központi gondolat: a rend kezdetének emlékeztetése és az állandó újbóli kezdés szükségessége (a rend életének folyamatos megújulása).

A kapituli terem díszítésének középpontjában álló „szellemi horgony” a Boldogságos Szűz ábrázolása. A szent térdeplésének átadása Szent Simon Stocknak máriai jóságának különös megnyilvánulása, amely a karmeliták rendjének különleges kiválasztottságát mutatja meg. A szent térdeplés átadása az üdvösség bizonyosságát jelenti. A kapituli teremben tartották a „bűnök kapitulusait” is, ahol a testvérek bevallották a bűneiket, és megkapták, mit bánjanak meg, és azt is el fogadják. A Boldogságos Szűz előtt a vétkes testvér visszakerült a közösségbe, amely az ő különös védelme alatt áll.

A rend szentjeinek választása és elhelyezése sem véletlenszerű. Azok megfelelnek a korabeli karmelita liturgiának, és a legendáriumoknak, amelyeket akkoriban olvastak a kolostorokban. Összehasonlításul a namuri karmelita nővérek kolostorából származó legendárium állt a rendelkezésemre, amelyet bl. Jan Soreth alapított. Ez a 15. század utolsó évtizedéből származik. Benne a következő szentek legendái találhatók: Illés, Élijás, Jónás, Albert a Trapani, András Corsini, Angelus a Szicíliából és Péter Tamás. Ezzel szemben a Hirschhorn-i kapituli teremben található ábrázolások közül hiányoznak Doinyzius, Cyril és a francia király, Lajos.

Túlhaladnánk a dolgozat kereteit, ha a liturgikus forrásokkal való összehasonlítással foglalkoznék. Pachalis Kallenberg alaposan megvizsgálta ezeket.⁴ Csak arra szeretnék rámutatni, hogy a rend saját szentjeit a karmelita breviáriumban magától értetődően „festum duplex” (a köznyelvben: ezeknek a megünneplésére hangsúly fektetett) módon ünnepelték. A szakirodalom területén is csak röviden hivatkozhatok, de a karmelita rend legtekintélyesebb lírikusa, bl. Baptista Mantuanus, Jan Soreth kortársa, aki maga is a rend nagy megújítója volt, dicsérte szigorúbb megfigyelésének előnyét, és a Kármel első remetei ideáljához való visszatérést. Jan Palaeonydor nevéről már beszéltem. Az ő „krónikája” alapját képezte a falfestmények ikonográfiai programjának, amelyekkel itt foglalkozunk. Így a rend története és a rend szentjeinek alakjai azon az összes életdimenzián keresztül fel voltak mutatva: emlékeztetők voltak az imádság során, a legendáriumok olvasása közben, és képekként voltak láthatók a kolostor forgalmas helyein.

Mit kellett a festmények közvetíteniük a külső embereknek

A teóriám második részére, vagyis arra vonatkozóan, hogy az ábrázolt képek a rendet hogyan mutatják be és hogyan hatnak vendégeikre, fontos megjegyezni: jellemző, hogy a keresztfolyosó, a kapituli terem és a refektárium díszítésére egyre több figyelmet fordítottak. Ahogy már említettem, ezeket a tereket a külső emberek, a kolostor tagjain kívüliek is látogathatták, és – mondhatni – a közönség számára közösségi terek funkcionalitásával bírtak.

Köln
A kölni karmelita kolostor (1255-ben alapították elsőként Németországban) képviselője volt a rend történetének reprezentatív ábrázolásának, amely 20 festményből állt, mindegyikhez egy-egy duóvers (distichon) is tartozott, mint magyarázó kommentár. A ciklust körülbelül 1500 körül készítették, és napjainkban már nem maradt fenn. Mindenesetre a tartományi krónika leírásából ismeretes. A vendégek terében látható volt. Ezért a külső emberek nemcsak a kolostorban való tartózkodásuk alkalmával kezdhették meg, hanem valószínűleg közvetlenül azt az alapcélt szolgálta, hogy a rend történetét elmesélje e vendégeknek. Noha a festmények nem maradtak meg, a 17. századi krónikások jól ismerték és teljes mértékben megőrizték a jelenetek címzettjét. A ciklust Dietrich von Gouda provinciális tanácsú (1539-ben halt meg) hozta létre, azzal az utasítással, hogy az ábrázolja a rend történetét Illés prófétától a kölni kolostor alapításáig.

A distichonok szövegei teljes egészében fennmaradtak, és azt mutatják, hogy a festményeknek közvetíteniük kellett a karmeliták eredetét és a rend legitimitását és folytonosságát bizonyítania kellett. A művészi ábrázolások és a kapcsolódó szövegek szervesen magyarázzák egymást, így itt képessé váltak a rend illusztrált története. A kölni kolostor alapításával a 15. és 16. distichon foglalkozik, a 17. distichon az IX. Lajos király által a karmeliták megmentéséről beszél. A következő distich arról szól, hogyan cserélték fel a kolduló köpönyegüket a fehér köpönyegre. Az egész ciklust a rend patrónája, az Istenanyához az áldásra való kéréssel zárult.

Frankfurt
Teljesen másképpen mutatta be a rend történelmét a festő, Jerg Ratgeb 1517-ben a frankfurti kolostorban. Ez a kolostor 1469-ben csatlakozott Jan Soreth reformájához, és már 1492-ben megörökítették a rend történelmét és Szent Anna legendáját egy oltár retabulumán. E műről, ahogyan a kolostor folyosóján látható festményekről is, röviden nem beszélek. A keresztfolyosón a megváltás története van ábrázolva a világ teremtésétől Jézus Krisztus életén és szenvedésén át a végső ítéletig.

A refektáriumban (étkező) egy monumentális festmény található. Ez egy hatalmas 28,5 m széles és 4 m magas mű. 1517-ben fejezték be. Az egész déli falát elfoglalja, és óriási tájat mutat be remetékkel. Ebben négy képsorozat van a rend történetéből, kronológiai sorrend nélkül. Minden egyetlen jelenetben játszódik, mindaz, ami a képeken látható, „ma”:

Élijás prófétájának élete.
Élijás prófétájának élete.
Karmeliták üldözése a Szentföldön.
Karmeliták menekülése Európába IX. Lajos francia király segítségével.

Mindkét próféta élete a Királyok könyvében szereplő történetek alapján van ábrázolva. A karmeliták Szentföldön történt üldözése és vértanúsága drámai képalkotással, feliratozással szerepel a falfestmény felett. A szöveg a Kr.e. 537-től Kr.u. 1290-ig terjedő időszakot érinti. A festő egyidejűleg összegyűjtött eseményeket egy képben időben és térben nagyon távoli, mindent egy nagy vértanúságként ábrázol. A hely, ahol mindez történik, a Kármel-hegy, amelyet a tenger ölel körül. Jerg Ratgeb bemutatta a remeték megtámadását, akik szent helyeken éltek, amelyeket „fons Heliae”-nak (Illés forrása) és „spelunca Heliae”-nak (Illés barlangja) neveztek. A különböző típusú vértanúhalálokat itt realista és részletes módon ábrázolták. A kolostorokat felgyújtják, a szent cserépedényeket megsemmisítik, a szerzetesek az égő épületekből ugranak ki. Néhányukat botokkal ütik, levágják, megnyúzzák, vízbe ölik, nyíllal lövik, lovakkal húzzák, elégetik a szent könyveikkel stb. Három férfit keresztre feszítenek a kolostor mögötti kivégzőhelyen, amivel nyilvánvalóan utalnak arra, hogy három kereszt van a Golgotán, és mindenki vértanúságának oka Krisztus követése.

A szereplők neve meg van feledkezve, nem találunk mellettük feliratokat, amelyek lehetővé tennék az azonosítást. Ez az anonimizált ábrázolsá forma azt hivatott közvetíteni, hogy az egész rend a szemünk előtt vértanú. Csak egyetlen személyt jelölnek néven, mégpedig Szent Gerárdot, akit a magas hegyről a mély szakadékba löknek. Jan Palaeonydorus a rend krónikájának 10. fejezetében említi a nevét. A nevét a alsó német tartomány egyik kolostora viselte: Geraardsbergen. A szöveg a falfestmény kárpítója hűen idézi Palaeonydorus szavait, és így fejeződik be: „A kolostorokat a földig elpusztították, és beteljesedett, amit Ézsaiás 16: „Az öröm és az örvendezés a Kármelről elvétetett,”⁵ és Jeremiás 48: „A Kármelről eltűnt az öröm és az örvendezés.”⁶

A monumentális festmény csúcsa és záró szakasza a karmeliták megmentése a francia király, Szent Lajos által. A Palaeonydorus szövegéhez közel álló felirat a részlet fölött arra utal, hogy körülbelül 1248 körül a francia király hadjáratánál hajói a Kármel-hegy lábánál kötöttek ki, amikor a Boldogságos Szűz megmentette őt a tengeren lévő veszedelemtől. Ezért néhány karmelitát Franciaországba vitt magával és Párizsban helyezte el őket. Palaeonydorus szerint nyolcan voltak.

A festő, Ratgeb, a történetek mély által anyaitól eltérően, a festményén egyfajta Exodus-t ábrázolt a rend egészének, amely szervezett menetben, megfelelő zászlókkal, liturgikus könyvekkel és adományokkal történt. A felirat hűen tükrözi Palaeonydorus szövegét, így hangzik: „Körülbelül 1248-ban Szent Lajos, a francia király, akivel más országok fejedelmei voltak, miután a Kármel-hegyen sok háborús cselekedetet végrehajtottak a szaracénusok ellen, alázatosan meglátogatta a szent sírt és más szent helyeket. Miután a Boldogságos Szűz kedves közbenjárásának köszönhetően a tengeren lévő veszedelemtől megmenekült, ő maga is felmászott erre a hegyre. Megérintve a testvérek, a Szent Mária testvérék bölcs érvelései által, akik skromyan éltek ott, valamint a híres testvérek jó hírét és kegyességét hallva a szent Mária rendjének kiváltságát, néhány testvért a prior engedélyével vitte Franciaországba, és kolostort emelt neki Párizs városában. Ezek szép lassan másokat is befogadtak, és fokozatosan különféle vidéken Franciaországban és Németországban alapították meg a rendünkhöz tartozó kolostorokat.”

Mainz
A mainzi kolostorban mindössze egyetlen jelenet maradt fenn: Élijás elragadása a két tűzfakocsival (a 2 Király 2,11–14). Valószínű, hogy ezen a kolostorban egy Élijás történet teljes ciklusát ábrázolták, de csupán ez az egy festmény maradt meg.

A festmények a rend megújulásáért és hűségért tevékeny összefonódását képezik az alapjaihoz

A végén szeretnék utalni a valós és a mentális terek közötti kapcsolatok összetettségére. Túl szűk lenne, ha a karmeliták történeteinek ábrázolását csupán a külső megjelenés kifejezésének, az önigazolásnak vagy az identitásépítés szükségleteként tekintenénk. Ez az értelmezés mohóan a valódi építészet és művészet dimenzióján marad.

A művészeti programok, amelyek közé tartozik a rend szentjeinek galériái és a rend történetének kulcsfontosságú jelenetei, ennek révén, hogy mindent jelenként mutatnak be, hatalmas jelentőséggel bírnak, mint kifejező szimbólumok. Azáltal, hogy figyelmen kívül hagyják az események időbeli eltéréseit, és a múltat áthelyezik a jelenbe, hidat teremt a feszültségek és az összhang között az idő (diachroniá és synchroniá) tekintetében. A történelem folyamata így Isten tervének beteljesedésének valódi megjelenítésévé válik az emberek számára. A tipológia eszkatológiába megy át, és a múlt eseményein át történő pillantás a jövőbe néz. A falakra festett jelenetek bemerítik a gondolatokat abba, hogy a hitben és az Isten által választottak kiváltságaiban, a Kármel hegyén vértanúhalált halt testvérek, szentek és boldogok, Élijás, Élijás, Jónás, Albert, András Corsini, Péter Tamás és mások példaképeinek történetei leégnek, akikkel a korabeli karmeliták nap mint nap találkoztak a rend legendáiból való olvasás során és az ő liturgiájuk megünneplésénél. Ebből a közös mozgásból – a beszélt, énekelt és írott szavak összekapcsolódása és a hozzájuk kapcsolódó illetékes képek jelenléte – összességében egy felfogható koncepciót feltételeznek, amely tükrözi a reformátorok vágyát, hogy az eredeti remetei pályázó élet az életüket rendkívül összefogják. Az Isten üdvözítő tetteire való emlékezés a múltra a kortársak számára jelezheti a jövő felé vezető utat.

A karmelita identitás csúcspontját a Kármel-hegy ábrázolásával érik el. A kolostor olyan tereiben, ahol nem voltak falfestmények, többnyire legalább az rend jelképét találjuk, amely szimbolikusan a Kármel-hegyre utal. A heraldikai leírás a jelet csupán egy ívelt csúcsnak látja, de a karmeliták ebben a jelben a Kármel-hegyet látnak, a karmelita rend ideológiai középpontját, amelyre mindig emlékeztek, és amelyhez hűségesen ragaszkodni kell. A rend jelképének ábrázolása megőrzi és megőrzi ma is azt az emléktételt, hogy a rend a Szentföldi remetékből fakadt, ezért a koldulók számára a világ nagy városaiban állandóan emlékezteti a középpontjára, amelyből származik.

Sokáig gondolkodtam azon, hogy van-e ennek az érdekes témának valamilyen párhuzama a mindennapi életünkben. Mi is képekkel vagy képekkel veszük körbe magunkat: elhelyezzük őket a lakásunk falain, az íróasztalunkon, telefont képernyőmön.

Ami a témát illeti, sajnálatos módon van elég terjedelmük: idilli tájak, kanyonok, napszemüveges kutyák stb. Néhányan így „örökítik meg” a motorjaikat, vasútjaikat, világítótoronyjaikat, virágaikat, gyermekeiket. Csak egy részük használja ezeket olyan módon, hogy folyamatosan emlékeznek legközelebbi hozzátartozóikra: a gyermekeikre, a családjukra, a helyekre, ahol csodás pillanatokat éltek át a nyaralás alatt, stb.

De ki az, aki ezeket a képeket mint bálványokat állítja elénk? (Biztosan egyetértenek velem, hogy a fiatalok körében népszerű sportolók és színészek képei nem azok a kategóriák, amelyekre itt gondolnék.) Talán ma már megjelenício a korunk összetett kapcsolata a példaképekkel és hatóságokkal.

Tehát módosítsuk a kérdést. Ki az, aki ezeket a kérdéseket a gondolataink céljának elirányítására használja (amelyek elkalandozására egyébként annyira panaszkodunk)? Amikor így kérdezem, nem akarok semmit erőltetni. Csak próbálok késztetni minket arra, hogy a lehető legszélesebb látásmódban gondolkodjunk és rávilágítsunk a legfontosabb kérdésre: érdemes lenne ezeket a dolgokat jobban hasznosítani vagy sem?

Mi a környezetünkben lévő képek valósága, vagy azt, hogy ezek milyen üzenetet közvetítenek? Talán többségünk számára a közvetlen és bármire rámutató dolgok érteni valója? Talán most megpróbáljuk kifejezni ezt az értelmet!

Ha hagyjuk, hogy dr. Klueting gondolatai vezessenek: mit mondunk azzal, hogy úgy öleljük körbe magunkat a megfelelő képekkel, amelyek gyakran mondanak rólunk: hol vannak a gyökereink?

Bár megjegyzés jöhet még a múlt lábaiból, anélkül, hogy a jövő fele nézelődnék. Az Isten munkái és adományai felidézése könnyen útmutatás lehet arra, hogy a jelenlegi helyzetet hogyan fogadhatjuk el másképp.

És mit akarunk mondani másokkal ezekkel a képekkel? (A monitorom általában az én privát életem, de a nappali képével szemben a vendégek számára választhatunk, ami képviseleti célt is szolgálhat.)
Megosztani szeretnénk a stílusunkat és azt, ami boldoggá tesz minket. Miről élünk. Itt pedig átválthatnánk a kereszt kérdésére, amit otthonainkban és utazásaink során találunk.
A téma még szélesebb körre vonatkozik...

P. Gorazd, O.Carm.

A grafikus költemény Szent János a Keresztelőtől, amely egy olyan szellemi művet mutat be, amely egy papírlapot foglal magában, amelynek mérete akkora, hogy belefér a breviáriumba...

a könyv fejezete A szegény imádsága

```html

A prekonciláris katolikus egyház felfogásában hangsúlyozták azt az egyházfelfogást, amely kizárólag a külső, szervezeti megnyilvánulásaira, a hierarchiára összpontosított...

Ötven évvel ezelőtt, 1964. január 4–6. között VI. Pál pápa megtette első modern kori pápai látogatását – zarándoklatot Szentföldre...

A könyv, Jézus Krisztus üzenete