Készült a Karmelimpulse 2000/I-IV alapján
szerkesztette Norbert Žuška, O.Carm.
Az egység Istennel, amit János Húrka tökéletességéről készült vázlata szimbolikusan kifejez, egyúttal a lelki élet célja és útja, ahogyan azt az érvelésünk első részének végén bemutattuk. Az út a keresztény hithez, a bizalom útja, hogy Isten a szeretetében lehajolt hozzánk, és kegyelme által összekapcsolt minket önmagával. Ezt az utat Isten nyitja meg előttünk, hogy járhassunk rajta, hogy bátorságot nyerjünk a „kalandra”, amelyre Fián keresztül hív minket. Így a „bátornak lenni” és a „járni” követelmények, amelyeket ránk ró a hit, valamint tevékenységet igényel tőlünk.
Szerető figyelem Isten felé
Mit jelent János számára a „járni az egység útján Isten szeretetével”? Írásaiban arra biztatja olvasóit, hogy gyakran forduljanak Istenhez „szeretetteljes figyelemmel” vagy „szeretetteljes közelítéssel”, tehát valami nagyon egyszerű dologra vezet, amit minden ember képes megtenni. Arra gondolok, hogy Isten velem van, még ha érzékszerveimmel nem is érzékelem őt. Tudatosan megszólítom őt „Istenem”, beszélek vele, vagy szavak nélkül maradok előtte, figyelmesen hallgatva, vágyva, hogy a hit szemeivel meglássam az Ő igazi arcát. Ennyi az egész! A többi „tevékenység”, amiről János szintén gyakran beszél, a következőkről szól: egyrészt eltávolítani mindazt, ami megakadályoz minket abban, hogy rálépjünk erre az útra, vagy elhagyni a hamis utakat, amelyek nem vezetnek a célhoz, másrészt pedig a szeretetteljes figyelem gyakorlásának konkrét formáiról, mint például az imádság, meditáció, Isten színe előtt végzett tudatos munka és az Ő dicsőségére végzett egyéb tevékenységek stb.
Hamisan vezető utak – a lelki önzés útjai
A „Feljárat a Karmel hegyére” című könyvében János kifejezetten arra utal, hogy „a könyv elején látható képet (...) szintén a tökéletlenség szellemére vonatkozik, amint az a tökéletesség ösvénye mentén látható két úton is megfigyelhető”.1 A képen valóban két „út” látható, köztük pedig egy „ösvény”. Fontos tudnunk, hogy János nem a hitetlenek vagy más vallásúak hamis útjairól beszél, hanem a kereszténységen belüli hamis utakról, a keresztény lelki élet és gyakorlat hamis útjairól. Mindkét esetben olyan utakról van szó, amelyeken az ember – jellemzően öntudatlanul – maga marad a középpontban, és ennek következtében sem Istent, sem saját mélyebb identitását nem találja meg. János határozott „nem”-et mond ezekre az utakra: „se ez”, „se az”, ahogy azt a két út és az ösvény közötti mezőn olvashatjuk, és mindkettőt „a tökéletlenség útjainak” nevezi.
János nagy elemző és rendszerező a lelki élet terén. Vázlatán két tipikus hamis lelki út szerepel. Az egyikre „A tökéletlenség szellemének útja az égből: dicsőség, öröm, tudás, vigasztalás, pihenés” van írva, a másikra „A tökéletlenség szellemének útja a földről: birtoklás, öröm, tudás, vigasztalás, pihenés”. „A tökéletlenség szelleme” abban rejlik, hogy az első esetben az ember a valláson keresztül az égi dicsőség, égi örömök, vigasztalások stb. elérésére törekszik, a második esetben pedig a földi javak megszerzésére, amelyeket Isten ad neki, élvezni, hatalmat szerezni stb. A „tökéletlenség szellemének” legfőbb célja tehát égi vagy földi javak megszerzése. Ezzel a vallás is eszközzé válik, amely az ember kezébe kerül, Isten pedig meggyalázásra kerül, mert az ember „felhasználni” akarja őt a saját céljainak elérésére. „Istenfélőnek lenni” tehát önmagában
még nem jelenti a erény meglétét, az Istenfélelem értékét csak a cél adja meg, amelyért az ember igyekszik, hogy Istenfélő legyen, mi a célja az Istenfélelemnek. Ha az ember a „lelki erőfeszítéssel” vagy az „önmagához vezető lelki úton” elsődlegesen önmagáért akar elérni valamit, akkor János szerint nem találja meg a „teljes életet”. Sőt, a maga számára árt, mert saját magát megtéveszti: az önmegvalósító vágyakozását a vallásosság álcája alatt táplálja. Azt, hogy az általam választott út a „megváltás útja”-e vagy sem, a motiváció határozza meg.
A tökéletlenség szellemének hamis útja a földről
Ezt az utat „vallási utilitarizmusnak” is nevezhetjük. Az ember imádkozik vagy „megrendel” mások imáit, hogy Isten segítségével megszerezze a földi javakat. Olyan hozzáállásról van szó, amelyet az indít, hogy „szeretnék birtokolni”. Nem Istennel magával törődik, hanem azzal, hogy Isten segítse őt saját ügyeiben, hogy sikeres legyen tervei és szándékai, hogy megáldja útjait. Ez Isten „kihasználása”, Isten „felhasználása” azért, hogy elérje „a magáét”, ezért beszélünk vallási utilitarizmusról. Ez a „maga” lehet a személyes, partikuláris, egyházi vagy társadalmi érdekünk. A középpontban az önző vágyaink állnak, mint például a vagyon megőrzése vagy gyarapítása – „birtoklás”; ami örömet hoz számunkra – „öröm”; a tudás vágya, hogy mások előtt úgy tűnjek, mint aki tudja az igazságot, hogy hatalmam legyen mások felett – „tudás”; ami kényelmet nyújt számomra – „vigasz”; ami biztosítja számomra a könnyű, zavartalan, elégedett életet – „pihenés”.2 János valószínűleg saját tapasztalatából beszél, amikor azt mondja az első személyben: „Minél jobban kerestem, annál kevésbé találtam,” amint azt a mező közepén a föld útja és a tökéletlenség szelleme közötti mező legfelső részén olvashatjuk. Aki „birtokolni akar”, az szolgaként él, vagy akár a vágyainak rabszolgájaként, mint aki a saját vágyait birtokolja, és nincs meg a teljesség a szabad élethez, amelyben Isten ott van.
A tökéletlenség szellemének hamis útja az égből
Ezt az utat „vallási hedonizmusnak”, élvezethajhászásnak is nevezhetjük. Az emberi vágyak nem állnak meg még a „lelki értékek” előtt sem. Ismét találkozunk itt a „öröm”, „tudás”, „vigasz”, „pihenés” szavakkal, csupán azzal a különbséggel, hogy az első helyen a „dicsőség” áll mint a birtoklás helyett. Míg a „Föld tökéletlenségének szelleme” célja az, hogy a valláson keresztül a természetes életünket megkönnyítő értékeket nyerjen, az „Égi tökéletlenség szelleme” esetében arról van szó, hogy a kellemeset keresik különösen lelki dolgokban vagy értékekben, ezért hívják ezt a utat vallási hedonizmusnak. Az itt középponti motiváció a „lelki élvezeteket keresni”. Ez a motiváció megnyilvánulhat például a liturgiához való hozzáállásban: a liturgia „lelki” vagy „ortopraxis” szempontja az én lelki kielégítésem – „öröm”; a tanítása tekintetében pedig egyfajta kényszeres ragaszkodás a katekézishez vagy a Szentírás irodalmához, a magánkinyilatkoztatások üzenetéhez stb. – „tudás”; a lelki életben elsősorban a vigaszt keresem, mint fájdalmam és küszködéseim ellensúlyozását – „vigasz”; meditáción, böjtön, csendben igyekszem megnyugtatni a gondolataimat és csillapítani a negatív érzéseket, amelyek bennem tombolnak – „pihenés”; a vallásosságban (mások előtt is) és a hősies szolgálatban, az egyházi karrierben keresem a „dicsőségemet” és az elismerést, szeretném, ha az emberek úgy beszélnének rólam: ő tényleg egy mélyen lelki ember, imádságos ember, lelki pásztor stb. És János újfent saját tapasztalatából tanúsítja, hogy ezen az úton nem vezet a helyes út: „Minél inkább akartam ezt, annál kevésbé találtam meg.”
Hamisan vezető utak, mint a „járásunk” része
János vázlata nem egyértelműen orientált. Amikor János beírta a szöveget, forgatnia kellett azt. Ugyanez vonatkozik arra is, ha meditálni szeretnénk. A legtöbb szó és mondat olvasható csak akkor, ha a vázlatot vízszintesen helyezzük elé, és a hat egymásra hangzó kifejezés „se ezt”, „se azt”, csak akkor olvasható, ha a vázlatot fejjel lefelé fordítjuk. Ezen kívül, ha el szeretnénk olvasni a középen található kör alakú feliratot, fokozatosan 360 fokkal kell forgatnunk a képet.3 Egyes pillanatokban a meditációnk során egyáltalán nem úgy tűnik, hogy az utak a csúcsra felfelé vezetnek, hanem éppen ellenkezőleg, lefelé, vagy akármelyik irányban, mintha elmenekülnének a csúcstól.
Ha így nézzük János rajzát, úgy tűnik, hogy mindkét hamis út része a fennsíknak, és bizonyos kísérteteket jelentenek, amelyek el akarják vonni az embert abból a „teljes életből”, amelybe Isten bevezetett minket. Ezek a kísértések az életünk és az „Istenhez való egység utunk” részét képezik, és az ember többször is meg fog találkozni ezzel, még az is, aki már régóta felfedezte a csúcsot. Az életünkben végbemenő megtérés soha nem véglegesen lezárt, hanem egy folyamat. Ennek a folyamatnak részét képezik a próbák, a téves lépések és a visszatérések. A „vallási utilitarizmus” útján, egy olyan helyen, amely már biztosan a fennsíknak számít, János leírja: „Amikor ezt kevésbé akartam, mindezt akarat nélkül kaptam meg”; a „lelki hedonizmus” útján pedig azt mondja: „Amikor ezt már nem akartam, mindezt akarat nélkül kaptam.” Még a fennsíkon is szembesülünk tehát a „birtoklás kívánságával” – többet vagy kevésbé, itt is folyamatosan „vonzódunk” a „hasadékokhoz”, ahogy a „tökéletlenség szellemének útjait” is el lehet olvasni, vagy többször is bele lehet ragadni.
A Karmel hegye tökéletességének ösvénye
Amikor figyeljük „a Karmel hegye tökéletessége ösvényét”, ahogyan János leírta, tehát vízszintesen, már a fennsíkra tartozik (ugyanúgy, mint a két hamis út). János „ösvényként” említi, valószínűleg a „az igazak ösvényére” való hivatkozásként, amiről a Szentírás beszél.4 Ezen az ösvényen nem mondják meg az embernek, hogy mit tegyen! Hat alkalommal a „semmi” (és „még a hegyen sincs semmi”) nem a tétlenség felhívása, hanem utalás a tökéletlenség szelleme által azokon a két úton található hat „értékre”. A hat „semmi” emlékezteti a zarándokot arra, mit kell elhagynia, lényegében ismételten el kell hagynia, amikor a lába „elcsúszik” erre vagy arra az útra. A „Húrka (vagy Hegy) tökéletesség” elérése tehát azt jelenti, hogy fáradságosan kell járni az ösvény közepén, amelyen a „semmi” a János értelmezésében pozitívan azt jelenti: „nem kevesebb, mint maga Isten”; vagy ismételten „átlépni” rá, amikor észreveszem, hogy a „vágyam” rossz vágányra vitt vagy rossz vonatra ültetett. Ha a vázlatot fejjel lefelé fordítom, akkor a felmászás számomra „lefelé”, a felszínes dolgoktól a lényegiek felé, vagy a lélek legmélyebb része felé irányul, ahogyan Tereziáról a bűnhegyében szól a tökéletesség útjáról az „Űrházban”.
A mi aszkézisünk
A már említettekből egyértelműen kitűnik, hogy az aszkézis a „szeretetteljes egység útján Isten szeretetével” szükséges, azonban a helyes ponton történő aszkézisre van szükség. Ha belesétálok egy vak zsákutcába, az aszkézis a Istenhez való újra fordulást jelenti magának Istennek mint ilyen, elfordulva az én egoista „én”-emetől a szuverén „Te”-ig, aki Isten, nem pedig „fejjel a falnak” ütközni, amíg valami történik, amíg el nem érem Istentől azt, amit akartam, és még a Jézus szavával is: „Ütögessetek, és megnyittatik.”5 Az aszkézisünk soha nem lesz „érdemes” abban az értelemben, hogy megérdemelhetném vagy még a szeretetteljes egységet is az Istennel. Ez egy kitartó, többször is gyakorolt bűnbánatra vonatkozik, amely az önismeret és Isten ismeretének szerves részét képezi, amelyek elengedhetetlenek az Ő vele való egységhez.
Isten által megadott aszkézis
János nagyon jól tudja, hogy azokon az aszkéziseken kívül, amelyeket magunknak szabunk meg, egy másik is szükséges, amelyet „Boh” ad meg nekünk, amelybe Isten magát vezeti. Ez sokkal hatékonyabb, és ha elfogadják, sokkal biztosabban vezet a tiszta egységhez Istennel. Ide tartoznak például a „meg nem hallgatott imák”, a „meg nem jutalmazott jócselekedetek”, az „Isten közelségének megélésének elvesztése” és hasonlók. János ezt a (Isten általi) aszkézist „sötét éjszakának” nevezi. Ami bennünket a sötét éjszakán keresztül Isten cselekszik, az szintén az „egység útján való járás” részét képezi, tehát a Jánosi vázlat fennsíkját. Az „semmi” a „lelki tökéletesség ösvényén” ebből a megközelítésből egyben az „elvétel”, amelyet Isten kezdeményez, amelyet ugyanakkor – és ez János számára kulcsfontosságú – Isten a kegyelmével „finanszíroz”.
A könyv elején „A sötét éjszaká”-ban János azt írja: „A lelkének ki kell lépnie önmagából és minden dologból az a szeretete által, amelyet a vőlegénye a sötét kontempláció révén képes adott is.”6 A „Szerelmes lélek imájában” például a következőket olvashatjuk: „Ki tud majd szabadulni az alacsony módszerektől és életkörülményektől, ha nem emelsz engem magadhoz a szeretet tisztaságában, Istenem? Hogyan emelheti fel az embereket, akik alacsonyban születtek és nőttek, ha nem emeled fel őket, Uram, azzal a kézzel, amellyel megteremtetted őket?”7 János más helyeken is magasztalja az Isten bölcs pedagógiáját és kegyelme erejét, mert ezek nélkül az ember soha nem érhetné el az „Isten iránti szeretetben való egységet”.
Az egység gyümölcse Istennel a szabadság, amelyet a következő mondatokkal is kifejezhetünk: Istenem, megadom neked, hogy te légy az Istenem. Megteheted az életemben mindent, amit akarsz, vagy amit megengedsz. Adhatod meg nekem, hogy megtapasztaljam a közelséged, de lehet, hogy Isten is olyan lesz, aki látszólag távol áll, mert te tudod a legjobban, mi segít az egységünk útján. Lehetsz az, aki valójában vagy: teljesen más Isten, aki nem felel meg a korlátozott elképzeléseimnek, Isten, aki újra és újra meglep.
Költemény
Diego de Astra „A tökéletesség hegye” ábrázolásában (amely vizuálisan sokkal simább) a kép alján négy szövegsor látható. Ezeket az ember akkor olvashatja, amikor már kelletlenül emelkedik a Hegyének masszívja. Ezzel szemben János vázlatán a szöveg csak akkor olvasható, ha vízszintesen forgatja. A szöveg nem „a Karmel hegye” alatt található, hanem mellette. Itt is négy szakaszra van felosztva, amelyek közül az első három lírai. Az első és harmadik szakasz tartalma gyakran ismételt „todo” (mindent) szónak van aláhúzva.8 Ahhoz, hogy az ember elérje a „todo”-t, tehát Istent, ismételten a „nada”-t (semmit) is mondania kell.
János üzenete tehát ez: Istenben nem szabad mást keresned, mint őt magát, különben ártasz magadnak! Istenet úgy, ahogyan van, csak egy olyan kapcsolatban találod meg, amely sem nem célzott, sem önző, amely nem az anyagi, sem a lelki élvezetek felé irányul. János versei az ő életének lelki bölcsességét tükrözik, amelyet a vázlat segítségével próbált átadni a nővéreknek és olvasóinak, és amelyet nekünk is ajánl.
előzőAhhoz, hogy mindent megtapasztalj,
ne akarj semmiben sem örömöt.
Ahhoz, hogy mindent tudj,
ne akarj tudni semmiben sem.
Ahhoz, hogy mindent birtokolj,
ne akarj birtokolni semmiben sem.
Ahhoz, hogy mindenné válj,
ne akarj lenni semmiben sem.Ahhoz, hogy elérd, amit nem tapasztalsz meg,
útnak kell indulnod, ahol nem tapasztalsz.
Ahhoz, hogy elérd, amit nem tudsz,
útnak kell indulnod, ahol nem tudsz.
Ahhoz, hogy elérd a birtoklását, amit nem birtokolsz,
útnak kell indulnod, ahol nem birtokolsz.
Ahhoz, hogy elérd azt, amivé nem válsz,
útnak kell indulnod, ahol nem vagy.Ha valahol megállsz,
abbahagyod, hogy mindent akarj.
Ahhoz, hogy mindent elérj,
teljesen el kell magad adnod mindenkiben,
és amikor már teljesen megvan,
akkor akard ezt akarás nélkül.Ebben a meztelenségben találja meg
lelke a nyugalmát, mert
semmire sem vágyik, semmit nem
fárad el feletted, és semmi nem
nyomasztja alul, mert
a tiszteletteljes méltóságának középpontjában áll.
