Beszéd a názáreti Hírnök bazilikában, 1964. január 5.

VI. Pál pápa

Ötven évvel ezelőtt, 1964. január 4–6. között VI. Pál pápa megtette első modern kori pápai látogatását – zarándoklatot Szentföldre. (A történészek szerint az utolsó pápa, aki elhagyta az olasz földet, VII. Piusz volt 1814-ben, amikor Napóleon arra kényszerítette, hogy utazzon Fontainebleau-ba Párizs közelébe.)

VI. Pál zarándoklata akkor nagy feltűnést keltett – nemcsak azért, mert a pápa mindössze egy hónappal az esemény előtt jelentette be. Ez volt az első pápai zarándoklat Szentföldre, VI. Pál Jeruzsálemben találkozott Athenagoras konstantinápolyi patriarkával, akivel 1965-ben visszavonták a kölcsönös kiközösítést, amelyet elődeik kilenc évszázaddal korábban mondtak ki.

A zarándoklat erős visszhangját tanúsítja a könyv is, amelyet Apostoli zarándok címmel írt Hobizal atya, és amely 1992-ben jelent meg nálunk. A zarándoklat idején Hobizal atya rendelkezésére álló információkat jegyzetelt, és sajtóvágányokat gyűjtött. 1983-ban három hét alatt írta meg a könyvét. A kiadására kilenc évvel később került sor, a politikai viszonyok megváltozása után. Az idei év január 5-én Ferenc pápa bejelentette szándékát, hogy 2014. május 24–26. között zarándoklatot tegyen Szentföldre, amelynek célja, hogy főként emlékezzen VI. Pál és Athenagoras patriarka történelmi találkozójára. Éppen ezért a pápa útjának részeként ökumenikus találkozóra kerül sor Bartolomeosz konstantinápolyi patriarkával és Jeruzsálem keresztény egyházainak összes képviselőjével a Szent sírnál. Ferenc pápa az utazását „ima zarándoklatnak” nevezte, és kérte mindenkit, hogy imádkozzanak e zarándoklatért. VI. Pál Szentföldre tett zarándoklatának emlékére egy szép meditációt hozunk, amelyet a názáreti Angyali Üdvözlet Bazilika hajójában mondott 1964. január 5-én.¹

A Boldogságos Szűz Mária temploma a Boldogság hegyén.
A hagyomány szerint itt mondta el Jézus a Hegyi Beszédet (Mt 5–7), és választotta ki a tizenkét apostolt (Lk 6,12–16)

Fiúi tiszteletnyilvánítás Szűz Máriának, Isten Anyjának és mindenki Édesanyjának

Itt, Názáretben gondolataink először a mindenszentek Szűz Máriára irányulnak:

• hogy kifejezzük neki fiús tiszteletünket és odaadásunkat,
• hogy ezt az odaadást megerősítsük, hogy valóban mély és egyedi legyen, összhangban Isten tervével: (hiszen Mária) teljesen kegyelemmel teli, szeplőtlen, állandó Szűz, Krisztus Anyja, ezáltal Isten Anyja és miénk, az égbe felvett asszony, boldog Királynő, az Egyház példaképe és a mi reményünk.

Ezután Máriának alázatos fiús szándékunkat bízva, igyekszünk mindig tisztelni és különleges tisztelettel megünnepelni őt. A tisztelettel, amely segít nekünk meglátni azokat a nagy dolgokat, amelyeket az Úr Máriával tett. Különös áhítattal, ami felszítsa a legáhítatosabb, legtiszta, legemberibb, legszemélyesebb és legközelebbi érzéseinket. Olyan tisztelettel, amely az egész világ előtt magasan kiemeli az emberi tökéletesség és a belé vetett bizalom mintáját.

Ezt követően, amikor tisztelni akarjuk jóságát és szeretetének hatalmát, valamint közbenjárásait, bemutatjuk Máriának kéréseinket mindarról, ami a legjobban foglalkoztat bennünket:

• kérések, hogy lelkünkben megőrizzük az őszinte odaadást iránta;
• kérések, hogy tudásunkkal, vágyunkkal, bizalmunkkal és törekvésünkkel közel kerüljünk a lélek és test tisztaságához, az érzések és szavak, a művészet és a szeretet tisztaságához; ahhoz a tisztasághoz, amelyet a mai világ csak megsérteni és lebecsülni tud; ahhoz a tisztasághoz, amelyet Jézus Krisztus egy ígéretéhez, egy boldogságához köt, – a Istenhez való ragyogó nézés ígéretéhez;
• kérjük, hogy ezért vezessél minket, Nénk, ennek a háznak asszonya, és derék és szilárd Józseffel, Krisztus emberi és isteni Fiához.

Názáret iskolánk számunkra

A názáreti ház iskola, ahol elkezdjük megérteni Krisztus életét: tehát az evangélium iskolája. Itt tanulunk rá látni, hallgatni, meditálni és mélyebben behatolni abba, hogy mekkora és titokzatos erő rejlik ebben a nagyon egyszerű, nagyon alázatos és nagyon szép megnyilvánulásban, Isten Fiában. És talán fokozatosan tanulunk is hasonló lenni hozzá.

Itt valóban elsajátítjuk, hogy könnyen megértsük, ki Krisztus. Itt különösen értjük meg, hogy mennyire fontos számunkra, ami kapcsolatos az ő közöttünk való tartózkodásával, és ami látszólag meghatározza; nevezetesen a helyek, az idő, a szokások, a nyelv, a szent rituálék, és lényegében mindaz, amit Jézus használt, hogy világossá váljon a világ számára.

Mindez itt beszél, mindennek jelentése van. Mindez (itt) kettős jelentéssel bír: egyrészt külső, amelyet az evangéliumi jelenetek az érzékeinkkel és megismerésünkkel közvetlenül érzékelnek. Ezt érzékelik azok, akik kívülről nézik, akik csupán a szent könyvek filológiai és történelmi alakját tanulmányozzák és mérlegelik. Magát a Bibliát „betű“ néven említi.

Ez a tanulmány fontos és elengedhetetlen, de aki benne megmarad, sötétségben marad. Ez (ugyanis) megtéveszthet, és gőgre sarkallhat, ha az ember nem tiszta szemmel, lélekben alázattal, jó szándékkal, és belső imával tekint arra, ami az evangéliumban megjelenik neki.

A külső az evangéliumban a belső tartalmát, a megnyilvánult igazságot, a valóságot, amelyet egyben felkínál és titkol is, kizárólag azoknak közvetíti, akik ki vannak téve a fény sugarának. A sugárnak, amely a lélek, azaz az elme és a szív tisztaságából árad, – ami a szubjektív és természetes feltétel, amelyről mindenkinek ügyelnie kell magában – és egyben a megfoghatatlan, szabad és megérdemelt kegyelmétől, ami a (Isten) irgalmába rejtett titoknak köszönhető, amely irányítja az emberiség sorsát, soha nem hiányzik (az emberből) – legalább egy adott időben és egy meghatározott formában. Nem, egyetlen jóakaratú embertől sem hiányzik. Ebben rejlik a „lélek”.

Itt biztosan, ebben az iskolában értjük meg, miért szükséges megőrizni a lelki fegyelmet, ha valaki az evangélium tanításai szerint szeretne élni és Krisztus tanítványa lenni.
Ó, bárcsak visszatérhetnénk a (legfiatalabb) gyermekként, és újra rábíznánk magunkat ennek az alázatos, de mégis oly nemes názáreti iskolának! Milyen erősen vágyunk arra, hogy Szűz Mária közelében megújítsuk erőfeszítéseinket a valódi életbölcsesség felé, és behatoljunk a isteni igazságokba!

De itt csak zarándokokként ültünk, és kénytelenek vagyunk lemondani vágyainkról, hogy folytatjuk e soha véget nem érő tanulást az evangélium megértésében. Mégis, nem távozunk el, anélkül, hogy a szaladásban és mintegy észrevétlenül ne vinnénk el a názáreti helyünkről legalább néhány rövid tanítást.

Elsősorban ez a ház a csendet tanítja. Bárcsak újra életre kelne bennünk a legmagasabb tisztelet a csend iránt: hiszen ez csodálatos és szükséges lelki állapot éppen a mai kor zaklatott és viharos életében, amikor annyi zaj, lárma és zűrzavar támad ránk!

Ó, te názáreti csend, taníts meg minket összpontosításra és belső életre, az állandó készségre, hogy meghallgassuk a jó sugallatokat és a valódi tanítók útmutatásait! Taníts meg minket, mennyire szükséges és értékes az előkészület, tanulás, meditáció, a személyes és belső élet rendje és az imádság, amelyet a rejtett Isten lát!

Ezen kívül itt ismerjük fel, mennyire fontos az otthon, a családi élet. Bárcsak a Názáret megtanítaná nekünk, mi a család, milyennek kellene lennie a szeretetben való közösségének, mekkora az egyszerű és szép szépsége, milyen szent és érinthetetlen a jellege! Tanuljunk itt Názáretből, mennyire édes és pótolhatatlan a családi nevelés. Hagyjuk, hogy tanítsuk meg, milyen óriási küldetése van a családnak a társadalmi rendben.

És itt még a munkát is tanuljuk. Te názáreti otthon, „a ács fiának” otthona, mennyire szeretnénk (itt) megérteni és kiemelni a szigorú, de a megváltásban is részesülő emberi erőfeszítést, és munkájuk tisztességét! Éppen itt szeretnénk megújítani a munka méltóságának tudatát, és emlékeztetni, hogy a munkának nem szabad önmagában célnak lennie. Szabad, nemes tevékenységnek kell lennie, de ez – többet, mint gazdasági hasznosságára – azokból az értékekből származik, amik a célját képezik. Végül is, éppen ebből a helyről köszöntjük az egész világ munkáit, és bemutatjuk nekik nagyszerű modelljüket, isteni testvérüket, minden igazságos igényük prófétáját – Krisztust, a mi Urunkat.

Halljuk Krisztus szavainak visszhangját

Így hát a gondolataink elhagyják Názáretet, és tovább haladunk ezeken a galileai hegyeken, amelyek a környezetet és a Mesterünk és Urunk hangját is adják. Hiányzik (nekünk) az idő és az elegendő erő, hogy most ebben a pillanatban megerősítsük isteni üzenetét, amely az egész világ számára szól.

De nem adjuk fel azt, hogy ránézzünk a közeli Boldogság hegyére, amely az evangéliumi igehirdetés összegzése és csúcspontja, és hogy próbáljuk hallani azt a prédikáció visszhangját, amely ezen titokzatos légkörön keresztül átszűrődik és eljut hozzánk.

Ez Krisztus hangja, aki kihirdeti az Új Törvényt, azt az új törvényt, amely magába foglalja és meghaladja a régi törvényt, és amely az emberi cselekedetet a tökéletesség csúcsára vezeti. Az emberi cselekedetek szempontjából a fontos motiváló erő (valamilyen) hajlam, amely befolyásolja (hogy milyen) szabadságot használ az ember. A régi törvényben a félelem uralkodott. Minden kor életében – így a miénkben is – a ösztöné és az érdeké a hatalom. Krisztusban, akit az Atya szeretetéből ajándékozott a világnak, a szeretet törvénye érvényesül. Ő maga tanított minket, hogy a szeretetből hallgassunk; és ezt az önátadással.

Szent Ágoston tanít minket: „Isten kisebb parancsokat adott a népnek, amelyet még a félelemmel kellett kötni, és Fián keresztül (nagyobb parancsokat adott) a népnek, amelyet már a szeretet által volt alkalmas felszabadítani” (szeretet, ami ad; caritas).²

Krisztus az ő evangéliumában a világ számára adta meg a legmagasabb célt és a legnagyobb erőt a (félreálló) cselekvés számára, és így az emberi szabadságot és előrelépést: ezt a szeretetet. Senki sem előzheti meg, senki sem győzhet a szeretet fölött, senki sem tudja helyettesíteni. Az ő evangéliuma a kulcs az élethez. Az emberi lény Krisztus szavaiban eléri legmagasabb szintjét. Az emberi közösség pedig benne találja meg legalkalmasabb és legerősebb összetartozását.

Hiszünk, Uram, a Te szavadban, akarjuk azt követni és élni.

Most szeretnénk meghallani a visszhangot, amely a lelkünkben, a huszadik századi emberek lelkében szól. Íme a tanítások, amelyeket, úgy tűnik, ez a szó ad nekünk.

Boldogok vagyunk, ha – szegények a lélekben – képesek vagyunk megszabadulni a téves anyagi gazdagságra való támaszkodástól, és képesek vagyunk vágyainkat elsődlegesen a lelki és vallási gazdagságra irányítani. És ha tiszteljük és szeretjük a szegényeket testvéreinként és Krisztus élő képeiként.

Boldogok vagyunk, ha a mérsékelt erőkkel nevelkedve képesek vagyunk lemondani a gyűlölet és a bosszú szomorú hatalmáról. És a fegyverekkel való ijesztgetés helyett a nagylelkű megbocsátást, a szabadságban való társulást és a munkát választjuk, a jósággal és lélekben elérhető békével szerzett győzelmet.

Boldogok vagyunk, ha a selfishséget nem tekintjük életünket meghatározó szabálynak és a hasznot (mint a) értelmének mércéjét. Ellenkezőleg, ha a mértékletességben felfedezzük az energiát, a fájdalmunkban a megváltás forrását, az áldozatban a nagyság csúcsát.

Boldogok vagyunk, ha inkább az elnyomottak közé szeretnénk tartozni, mint másokat elnyomni, és ha mindig vágyunk a nagyobb és nagyobb igazságra. Boldogok vagyunk, ha Isten királyságáért most és mindig tudunk megbocsátani és harcolni, dolgozni és szolgálni, szenvedni és szeretni.

Nem fogunk szégyenkezni örökké.³

Mintha ma újra hallanánk az Ő hangját. Akkor erősebb, gyengédebb és fenyegetőbb volt: isteni volt.

De azáltal, hogy vágyunk hallani legalább ennek a Mester szavának a visszhangját, úgy vélem, hogy tanítványaivá válunk, és valóban új bölcsességet, új értékeket nyerünk.

(A fordításban részt vettek
Kučerová Jaroslava, Magdalena Šmídová nővér, OSU, és Gorazd atya, O.Carm.
Hobizal Ferenc könyve szabad idézeteket tartalmaz a prédikáció 54–56. oldalain.)

A názáreti bazilika mellett, amely az Angyali Üdvözletet idézi, Názáret az is a hely, ahol Jézus felnőtt (ahogyan erről VI. Pál elmélkedett) és amely után nevezték (Mk 1,24) és ahol a szomszédai és ismerősei megtagadták tőle a hitet (Mk 6,1–6).