P. Pierre-Marie a Keresztről, OCD
„Ezért sürgetően ajánlom, hogy soha ne hagyjuk abba az imádságot“ (KŽ 15, 3).
A sok tanács közül, amelyet Terézia adott azoknak, akik a világosságért könyörögtek, csupán néhányat ismétel meg ennyiszer, mint ezt. Művében gyakran találkozunk vele, különböző formákban. A szent azonnal el is magyarázza, miért: „Itt [az imádságban] a lélek megérti, mit tesz, és a Pánytól megkapja a bűnbánat kegyelmét és az erőt, hogy felálljon“ (KŽ 15, 3).
Meg kell értenünk, hogy Terézia itt gazdag tapasztalatain alapul beszél. Ő maga nem mindig volt az a nemes misztikus, akivé később vált. Kezdetben nehézségekkel teli, gyengeséggel és kudarccal teli időszakokon ment keresztül, amelyek sokáig gátolták Isten iránti lelkesedését.
Az imádság folyamatosan élő szívfájdalom volt számára, a harcának helye. Isten nézete alatt érezte, hogy az az élet, amelyet élt – teljesen a hiábavalóságokhoz kötődve, amelyekben természete gyönyörködött – összeférhetetlen a legmagasabb és legtisztább ajándékkal, amelyért Isten soha nem hagyta abba, hogy kérje tőle. Folyamatosan gyötörte ez a dolog. „Ezen a viharos tengeren majdnem húsz évet töltöttem...“ (KŽ 8, 2).
Mi mentette végül meg Teréziát? Az imádság. Ha nem lett volna, nyugodtan átadhatta volna magát a „világi örömöknek“, amelyek annyira vonzották személyiségét és természetét – de ezzel elveszett volna Isten számára. Az imádsággal nem lehetett fenntartani a békét egy ilyen megosztott életben. Egy pillanatban Terézia engedett, ez igaz. Rájött, hogy választania kell a világ örömei és Isten örömei között. Mivel jobban az előbbiekhez érezte magát kötve, elutasította az utóbbiakat. A kegyesség látszatával abbahagyta az imádságot: „Ez a legfájóbb, legfinomabb és legrejtettebb találmány a gonosztól, amelyet nála felfedeztem“ (KŽ 30, 10).
Ez istenfélő túlzás? Nem. Szent Terézia pontosan úgy gondolja, ahogyan mondja. Ő nem olyan nő, aki ok nélkül bánkódik. Szavai igazak. Élete végéig nem fogja abbahagyni annak állítását, hogy nincs rosszabb kísértés, mint az imádság elhagyásának kísértése.
Mi marad, ha elvesztjük (többek között) az imádság három hatását, amelyekről a szent említést tesz? Három olyan lelki attitűdről mondunk le, amelyek szerinte közvetlenül alapvetőek a lelki élethez: önismeret, alázat és nagy vágyakozások. Most álljunk meg e hatásoknál.
1. Az imádságban megértjük, mit cselekszünk
Az imádságban önismerethez jutunk, ami minden bölcsesség alapja. Terézia azt akarja, hogy ez az önismeret elkísérjen minket az imádság legmagasabb állapotaiba. Az önismeret „az a kenyér, amelyet az imádság ezen az útján adnak étkezésre a legfinomabb ételekkel együtt, és e kenyér nélkül a lelkek nem táplálkozhatnak“ (KŽ 13, 15).
Hol találjuk meg ezt a kenyeret? Természetesen a lelkiismeretvizsgálat során, de itt csak részben találjuk, hiszen „senki sem lehet bírája saját ügyének“. Ugyanis saját magunkat olyan nézőpontból ítéljük meg, amely sohasem lehet teljesen elfogulatlan. A mi nézőpontunkat eltorzítják rejtett hajlamaink, pedig éppen ezeket kellene megismerni.
Az élet minden, amit hoz, és az emberek a véleményeikkel és kritikájukkal nagyon óvatosan tanítanak minket önmagunkról. De tanúvallomásuk sem teljes, mert csupán a külső viselkedésünket látják. „Az ember a látszat alapján ítél“ (1 Sám 16,7). Ráadásul gyakran elkerülheti a figyelmünket éppen az, amiből többet tudnánk meg az igazságról önmagunkkal kapcsolatban.
Csak Isten nézete vizsgálja a vesét és a szívet. „Az Úr azonban a szívbe lát“ (1 Sám 16,7). Az imádság nemcsak aláássa a mi Isten előtti nézetünket, hanem részünkre adományozza Isten világosságát is. Ebben a felsőbb fényben az ember látja a saját rejtett zugait, amelyeket lelkiismeretének vizsgálatával soha nem tudott volna felfedezni – és teljesen új módon ismeri fel őket. Ez a megismerés már nem a saját magunkkal való vizsgálat terméke, amely mindig csak részleges lehet, hanem intuitív, bensőséges megismerés – egyszerre látjuk saját nyomorunkat. Az imádság kimerítettsége, amely elhagy esendő létünkkel szemben, kisöpör minden illúziót, felfedi minden kis hazugságot, amelyek az önmagunkról alkotott képünket akarták javítani, leleplez minden álcát. Ha szemtől szembe állunk Istennel, minden álarc leomlik. Még a „világ szelleme” által belénk ültetett tudattalan hazugságok sem állják meg a helyüket az isteni fényben.
Ez egy hosszú távú futás, az eredmények nem láthatók azonnal. És néha ez minket is meglehetősen megvisel! Gyakran azt hisszük, hogy már kész vagyunk magunkkal, de nem vagyunk. Isten az ő művében, a lelkünk megtisztításában még sokáig folytatja.
Az imádság így megfoszt minket, hogy gazdagabbá tegyen. Levetkőz minket arról az emberről, akit hiszünk, hogy vagyunk, és visszatérít minket ahhoz, akik valójában vagyunk. Felnőtté teszi bennünket minden iránt, ami nem igaz. Szent Terézia nem habozik elfogadni ezt a jót, és kiált:
„Próbálj minket, Uram, Te, aki ismered az igazságot, hogy így mi megismerjük önmagunkat“ (3 H 1, 9).
2. Az imádságban bűnbánatot nyerünk hibáink miatt
Az imádság a szeretet cseréje. És nem szűnik meg az lenni a legnagyobb vigasztalanság idején sem, amikor úgy tűnik, hogy az Úr távol van, közömbös a hűségünkkel szemben. A szeretet miatt maradunk, még akkor is, ha nem érezzük (és éppen ezért még inkább, hogy nem érezzük), és a szeretet miatt marad Isten is. Tudtunk nélkül, anélkül, hogy ezt érzékelnénk, szorosabbra fűződik a bizalmas kapcsolat vele, és érzékenyebbé válik az Isten iránti érzésünk. Ugyanakkor, amikor a kegyelem megvilágítja belsőnket és hibáinkat, vissza is adja nekünk a bűnbánat érzését.
A szeretet nehezen viseli mindazt, ami távolítja őt attól, akit szeret. Minden akadály, sértés, illetlenség szenvedés számára. Minél inkább szeretjük Istent, annál inkább bánt minket, hogy mennyire kevésbé szeretjük őt. Ha az imádságban megértjük, mit teszünk, akkor az imádságban megbánjuk azt, amit tettünk.
Ha abbahagyjuk az imádságot, nemcsak eltávolodunk az igazság világosságától, hanem már nem halljuk a szeretet finom feddéseit sem, melyeket csak a csendben érzékelünk. Még ha életünket a legjobb cselekedetekkel is töltjük meg, az ingyen tisztátalansággal hamarosan elszennyeződne, és végül csak nagyon keveset járulna hozzá megszentelődésünkhöz és Isten országának megérkezéséhez. Krisztus emlékeztet minket, hogy a jó cselekedetek között is vannak, amelyekkel nem teszünk semmi különöset, amelyeket a pogányok is cselekednek.
3. Az imádságban visszaszerezzük az erőt, hogy újra felkeljünk
A szeretet dinamikus, megosztani és adni kell. Részt venni az Isten iránti szeretetcserében megöleli az ő isteni erejét. A szeretet nemcsak bűnbánatot ébreszt bennünk a múlt miatt, hanem erőt ad a jövőhöz is.
„Annak ellenére a rosszok ellen, amelyek bárki súlyos bűnöket követ el, aki ezzel (imádsággal) kezd, ne hagyja abba, mert ez az a közeg, amely visszatér a helyreállításra, és nélküle sokkal nehezebb lesz. (...) Mindig, amikor (a lélek) valóban bánkódik és elhatározza, hogy nem sérti meg őt, újjáéled az eredeti barátság és a kegyelmek odaítélése, amelyeket korábban (Isten) adott, és néha sokkal inkább, ha a bűnbánat ezt megérdemli“ (KŽ 8, 5).
Ha Isten az imádságban testesít meg minket, az nem azért van, hogy meggyengítsen vagy eltörjön minket, hanem hogy átváltoztasson; hogy minden tevékenységet, amely a mi emberi szintünkön maradt, felemeljen az ő isteni hatásának szintjére a világban. Amikor Isten a lélekben bűnbánatot ébreszt a hibái miatt, az nem meddő, súlyos bűnbánat. Ez a bűnbánat a vágy teljességével teli. Az a szeretet, amely a bűnbánatra vezet minket, ugyanakkor segít nekünk vágyakozni is.
Szent Péter is végigjárta ezt az utat. A próbában elbukott, megtagadta az Urat, és felismerte saját nyomorát. De a szeretet nézete, amelyet Jézussal váltogat, arra indítja, hogy bánatot érezzen. Két nappal később a üres sírhoz szalad, ahol először lép be, hogy később a szeretet vezesse arra, „ahová nem akar menni“.
Szent Terézia átadja nekünk azt, amit ő mélyen megértett. A kétségbeesés kísértésének engedése és az imádság abbahagyása azt jelenti, hogy elveszítjük a legjobb lehetőséget, hogy közel kerüljünk Istenhez, és elkezdjük végrehajtani azt, amit tőlünk vár. Kitartani az imádságban „minden hiba ellenére“, és éppen ezért, azt jelenti, hogy Isten tenyerében maradunk, a „jobb kezében“, amely védelmez, vezet és vonz minket.
A mindennapi imádságunk pillanatai a nap legértékesebb ideje. Valami szent, ami Istenhez tartozik: ne akarjuk azt visszakérni. Nyilvánvaló, hogy közben egy kicsit szenvedni fogunk, sokféle módon, mert a sátán nem szereti az imádságot, és gyakran próbálja eltávolítani tőlünk. „Tudja, hogy mennyi kár származik ebből számára,“ mondta Szent Terézia (KŽ 11, 4). Ennek ellenére kitartásra van szükség. Isten tovább vezet minket, olyan utakon, amelyek nem a mi útjaink, amíg ehhez hozzájárulunk.
Isten minket vár, rejtve a titkában. Imádkozni annyit jelent, hogy ezt a titkot a hit és a szeretet szemeivel nézzük. Isten néha egy kicsit felhúzza a fátylat, és úgy jelenik meg előttünk, hogy képesek legyünk észlelni őt. De ha nem nézünk, hogyan láthatnánk valamit? Szent Terézia megismétli számunkra:
„Ó, Uram, minden kár abból fakad, hogy nem nézünk rád“ (CD 16, 7).
(A szegény imádsága 4. fejezete,
melyet 2013-ban adott ki
A Kármelita Kiadó.)
