P. Gorazd Cetkovský, O.Carm.
Ismét hallottam egy apoftegma mesélését, és minden alkalommal erősen megérintett. Ahhoz, hogy most írni tudjak róla, pontosan utánanéztem a szövegének:
Az egyik öreget megkérdezték, hogyan nem csüggedhet a buzgó szerzetes, amikor látja, hogy némelyik testvér visszatér a világba. Azt mondta: „Figyelnie kell a kutyákat, amelyek a nyulat kergetik. Ahogy az egyik közülük, aki meglátja a nyulat, erőteljesen üldözi őt, a többiek pedig csak azt a kutyát látják, aki üldözi, egy darabig futnak utána, de végül visszatérnek, és a nyulat már csak az a kutya kergeti, aki először látta. És kergeti, amíg el nem kapja; céljából nem riasztja el sem a bozót, sem a tövisek, hanem akár a tövisek közepén is fut, és gyakran meg is vágja magát. Így van az emberrel is, aki Krisztus Urát keresi, folyamatosan a keresztet követi és legyőzi minden megpróbáltatást, ami az útjába kerül, amíg el nem éri a keresztre feszítettet.”
A VII. fejezet, amelybe ez az apoftegma be van sorolva,1 a következő címet viseli: „Különféle beszámolók, amelyek bátorságra és kitartásra ösztönöznek”. Azonban nekem ez az apoftegma mindig éppen ellenkező hatást gyakorolt! Kétségbeejtett engem. Kételkedtem: nem kezdem-e esetleg feladni a saját futásomat? Valóban azért futok, mert „láttam”? Elégséges az én megtérésem és Krisztussal szerzett tapasztalatom? Elég ahhoz, hogy tartósan hű maradjak hozzá? Ha nem elégséges, annak – az öreg szavaival – végzetes következményei vannak. Előbb-utóbb (csak idő kérdése) én is feladom Krisztus követését, mert valójában soha nem láttam meg őt igazán, és azért indultam el, mert a körülöttem lévők is őutána futottak. Nincs már hová mennem...
Újra és újra gyötört ez a történet. Aztán rájöttem, hogy másképp is értelmezhetem: az a kutya is, aki csak azért indult el, mert a többiek futottak, egy bizonyos pillanatban – a hajtóvadászat során, tehát utólag! – észlelheti a nyulat, akinek a nyomában mindenki szalad. Soha nem késő, soha nem veszett el!
Milyen tanulságot vonhatunk le ebből? Nincs ok a kétségbeesésre. Még ha kétségeim is vannak Krisztussal szerzett tapasztalatom intenzitásával és a megtérésem kezdetével kapcsolatban, fontos, hogy a többiekhez tartsam magam, és lelkesedéssel rohanjak együtt velük. Ők segítenek nekem, hogy a helyes irányba haladjak, és egy ideig kitartsak a futásomban. Sőt, jó, ha a lehető legelöl vagyok közöttük, hogy láthassak magam elé. Ez azt jelenti: egyszerűen szorgalmasan csinálni mindazt, ami Jézus követéséhez tartozik, még akkor is, ha zavartakozom a gondolatom miatt, hogy a saját esetemben ez nem elég izzó vagy erőteljes. Így tudom a legjobban megteremteni azt a lehetőséget, hogy végül mégis láthassam azt, akit üldözünk, még ha csak akkor, amikor már egy ideje futok. Én is őt – mit számít, hogy késlekedve? – meglátom, és attól kezdve megváltozik a futásom utána. Ugyanis azzá válok, aki látott, és ezért – ahogy mondta az öreg – többé nem pihenek.
