Antonio Maria Sicari, OCD
(fejezet az: Jézus Krisztus üzenete című könyvből)
Jánost 1577 adventjének kezdetén börtönbe zárták. Több tanúvallomásból tudjuk, hogy szokása volt, hogy személyes és közösségi szinten is intenzíven részt vegyen a karácsonyi ünnepre való felkészülésben, és nem vetette meg a titok drámai megjelenítését sem.
Az egyik tanúvallomás – amely ugyan későbbi időkből származik, de jelez egyfajta „szokásos”1 érzékenységet – így ír róla:
„Megjegyeztem, hogy az arca a megünnepelt ünnepekhez idomult, és megbizonyosodtam arról, hogy a lelke állapota a körülmények és a liturgikus időszakok szerint változott. A mi Urunk szenvedésének ünnepén észlelhető volt a fájdalom, amelyet átélt; karácsonykor valami gyengédség áradt belőle. Ez történt más ünnepeken is.”2
Már ezekből a futó megjegyzésekből joggal következtethetünk arra, hogy mit érezhetett a fogoly: az első hetekben – pszichológiailag legnehezebb – a bármiféle vigasztalanságtól való megfosztás (beleértve a lelki vigasztalmat is) időbeni egybeesett azzal a liturgikus időszakkal, ami a legnagyobb gyengédséggel töltötte el.
Amikor erről beszélünk, nem a karácsony előtti könnyed sentimentalizmusról van szó, amellyel sokan könnyen elkápráztatják magukat, hanem olyan gyengédségről, amely valóban „kontemplatív” emberre jellemző, akiben a hit teljessége rezonál, szinte minden lényének szálában.
János élete első alkalommal arra kényszerül, hogy az adventi időszak során teljesen megbízzon a lecsupaszított hitben, amely szinte minden érzéki és szentségi közvetítéstől mentes.
Ami neki az adventi időszak megélésére marad, az a breviáriumból származó Isten szavának elmélkedése, amelyet egyedül hagytak neki: a János evangéliumának Prológusában található ünnepélyes, örömteli üzenet („Kezdetben volt a Ige... és az Ige testté lett”) és Jézus gyermekkori evangéliumaiban található testté válási történetek.
Éppen itt kezdődik az a csoda, a halál és feltámadás, amely nemcsak János belső és lelki „én”-jét érinti, hanem – ha így kifejezhetjük – a „költői én”-jét is: a Szentlélek a szenvedő szent „testéből” egy olyan hangot húz elő, mely a bibliai Szó visszhangja.
Ebben a „halálban” tehát elkezdődik a valódi csoda a „feltámadásban”: nem csupán a fogoly „pszichológiai és lelki ellenállásának” csodája (amely csúcsosodik a „éjjeli menekülésben”), és nem is a hit csodája, mely e mélységből tisztán és izzóan emelkedik föl, hanem a Szó feltámadása.
Isten Szava – amint a egyházatyák tanították – még a Szentírásban is „megrövidítve” és „megfeszítve” van, ezért folyamatosan szükséges, hogy a hívő újra életre keltse a szívében (a szívben és a lélekben lévő Szó felnőtt témája).
Vannak nehéz történelmi pillanatok, amikor Isten szavát védeni és testet öltetni kell nemcsak az engedelmes tanítvány létezésén keresztül, hanem azzal is, hogy a tanítvány valódi halálra ajánlja fel a testét, hogy az írott Szó újra megkaphassa teljes szépségében a hangját, mint élő és feltámadt szó.
Ebben az esetben egy olyan folyamatról van szó, amely annyira intenzív, hogy még azok is, akik nem tekinthetik magukat a „Szó hallgatóinak” (vagy nem akarnak azok lenni), mégis vonzódnak a hallgatásra legalább a művészi tökéletesség formájával, amely számukra valóban „csodának” tűnik.
Összefoglalva, a Szentírás csúcspontja („Az Ige testté lett”) ma az Egyház idején az a tapasztalat, hogy „a test Szóvá válik”: a tanítvány a Szónak a testét adja, hogy újra megszólalhasson, élő és aktuális módon.
Ebben az értelemben valami a csodából minden igazán hívő emberben jelen van, amennyiben „a Szó hallgatója”. Jánosnál azonban meg kell állapítani, hogy tőle azt kérdezték, hogy annyira adja át magát, hogy újra megszólaltassa a bibliai szót, és ezt költői és esztétikai módon is.
A „Több” című fejezet a
Karmelitai Kiadó által kiadott könyvből.
Fordítás és rajz P. Vojtěch Kohut, OCD.
