P. Saverio Cannistra, OCD
Beszéd a karmelita rend általános káptalanán 2013. szeptember 16-án
Kedves testvérek a Kármelben,
a rendi közösség általános elöljárójának lenni, ahogy tudjátok, nehéz munka, és véleményem szerint emberi szempontból nem is olyan vonzó. De még a szolgálat, amely az aszkézis és az evangéliumi önmegtartóztatás gyakorlatával jár, örömet és vigaszt hoz, és ezek közül elsősorban azt emelném ki, hogy lehetőségem van arra, hogy közvetlenül és mélyen megtapasztaljam rendünk szépségét és gazdagságát. Valószínűleg senki más, mint az a személy, akit a rend elöljárójának jelöltek, nem tud olyan meggyőződéssel és megértéssel beszélni arról, milyen kegyelem testvéreknek és nővéreknek lenni a Kármelben, egy családban, amely Mária szűz köré gyűlik Jézus Krisztus személye körül.
E kegyelem része az is, hogy meghívtatok, hogy részt vegyek a káptalanotokon, és szívemből köszönöm nektek azt a tiszteletet és testvériséget, amit irántam tanúsítotok. Azt kell mondanom, hogy a ti rendetek és a mi rendünk általános definiáló testülete között eltelt közel öt év közös útja alatt egyre inkább úgy érzem, mint otthon vagytok. Napról napra felfedezem, hogy a Kármel egy otthon sok szobával, sokkal több hellyel, mint amennyire gondoltam. Én is azt mondhatom a Gattopardo című regény hercege grandiózusságával,1 hogy egy palotában lakom, ahol még nem ismerem az összes szobát. De azonnal – hogy elkerüljem a félreértéseket – hozzáteszem, hogy készen állok, hogy egy részüket a rendelkezésre bocsássam azoknak, akiknek szükségük van rá, ahogy azt néhány nappal ezelőtt Ferenc pápa javasolta.
A karmelita küldetés szíve
A káptalanotok gondolatainak középpontjában a Kármel küldetésének2 témája áll a mai egyházban és a mai világban. A Szent Atya a nehéz üzenetében, amit nektek intézett, mondott valamit, ami mélyen megérintett: „A karmelita küldetés szíve a mai időben a Szabályotokban található (azaz a szabály szövegében).” Ez felhívás arra, hogy valóban az újra keressük identitásunk szívében, amely – bár változatlan marad – évszázadokon át magában foglalja minden korszak és generáció problémáit és lehetőségeit, örömeit és aggodalmait, és ezáltal fejlődik és érik. Úgy gondolom, hogy ez egy metodológiailag pontos felhívás, amire hallgatnunk kell és amit értékelnünk kell.
Gyakran félünk a mai változó világban és kultúrában valamit [tényleg] megváltoztatni és innoválni. Gyors megoldásokat keresünk a problémákra, amelyekkel szembesülünk, és szinte versenyben állunk a világgal a teljesítményorientációjában. Valójában azonban az egyetlen valódi megoldás az, amely egy bizonyos folyamat, a mélyebbé válás és önmagunk érésének eredményeként születik; és egy ilyen út szükségszerűen inkább lassú. Mielőtt megkérdeznénk: „Mit kell tennünk?”, jobb, ha egy sokkal radikálisabb kérdést teszünk fel, amit Szent Terézia a Tökéletesség Útján (4, 1) tesz fel: „Milyennek kell lennünk?”3 Ebben az értelemben értem, miért hívja a pápa a karmelitákat az imádságon keresztüli küldetésre vezető útra. Ez egy radikális út, az önmegtartóztatás útja, mely távol áll a világ csábításaitól. De pont ezért lehetőséget ad arra, hogy hallgassunk Isten szavára, elsajátítsuk annak logikáját és megosszuk bölcsességét.
Az egész karmelita reguláris közösség a küldetésünk szíve és alapja, mert minden abba az irányba mutat, hogy „Jézus Krisztusnak engedelmeskedünk”, vagyis kapcsolatban Vele, feltétel nélkül, korlátok nélkül. Ez az élet „Krisztus által elfogadott”, általa megsebzett, ahogy Szent János mondja, és éppen ezért csak Őbenne és Vele él. Remélem, hogy Szent Terézia fiaként megbocsátotok nekem ezeket a misztikus hangsúlyokat, de hiszem, hogy a Kármel küldetése valóban ezt a hangsúlyt, ezt a misztikus árnyalatot hordozza.
Hadd tegyek egy kis történelmi kitérőt ebben a vonatkozásban. Érdekesnek és nem véletlenszerűnek tűnik számomra, hogy a misztikus tapasztalat legjobban tisztelt modern ábrázolása, vagyis Bernini Szent Terézia extázisa, olyan helyen található, amely szorosan kapcsolódik a missziók történetéhez. Ahogy sokan tudjátok, római templomunk, a Santa Maria della Vittoria, a mellett lévő kolostorral együtt eredetileg azért épült, hogy azt a semináriumot helyezzék oda, amely a rendünk missziói számára szolgált. Éppen azon a helyen, ahol egy Szent Pálnak szentelt kápolna állt, aki a mester misszionárius. A 1620-as fehérhegyi csata után a templom neve Szent Pál templomról Santa Maria della Vittoria-ra változott. A missziós seminárium itt körülbelül ötven évig maradt, 1613-tól 1663-ig, amikor átköltöztették a San Pancrazio bazilikába. Ezért Bernini, amikor 1647 és 1652 között elkészítette a Szent Terézia extázisát ábrázoló márvány szobrot, jól be tudta illeszteni a templomba, amelyet misszionáriusok látogattak, akiknek életüket kellett adniuk, hogy az evangéliumot olyan rendkívül távoli helyekre vigyék el, mint Perzsia és Goa Ázsiában, vagy Európában Krakkó és Prága. Így a Krisztus iránti szeretet ereje, amelyet Bernini a misztikus elragadtatás emelkedő mozgásában ábrázol, a fiatal misszionáriusok elé került, mint inspiráció forrása és a kontempláció tárgya. Mert kihívásuk, hogy ezen szeretet sürgetőségét más módon mutassák meg – azáltal, hogy elindulnak a világ peremére, hogy elérjék a legeldugottabb embereket és átöleljék őket. Mindkét esetben – Szent Terézia függőleges misztikus felemelkedésében és a karmelita misszionáriusok földrajzi terjedésében – ugyanaz a jelenség tartalmazza és bizonyítja: Isten szeretetének elfogadása, amely Jézus Krisztusban jelentkezik, lehetővé teszi a sémák áttörését, a korlátok leküzdését és a határok átlépését, mégpedig misztikus ügyességgel.
Folytatás a következő számban.
Olaszból fordította: Martina Vintrová.
