Sr. M. Zdislava a Jézus Szívéről OCD
Szent József Karmel, Prága
Lisieux-i Szent Teréz írásaiban elmondja, hogyan érzékelte azokat a szentségeket, amelyeket életében kapott. Szavain keresztül, amelyek összefüggésben állnak „a kis útra“ vonatkozó tanításával, kibővíthetjük azon gondolatokat, hogy mit jelentettek számára életében a szentségek, és hogyan élt ezekből. A szentségekhez való hozzáállását két alapvető jellemző határozza meg: találkozik Istennel, akinek örökre odaadja magát, és akitől erőt nyer a szenvedéshez, és részesedik az ő tervében – az ember megváltásának ajándékában. A legegyszerűbben és legpontosabban magyarázza ezt a milosrdná lásznak való felajánlás aktusával, amelyet olyan gyakran megismétel, különösen lelki testvéreinek írt leveleiben: Szeretni Istent és cselekedni, hogy szeressék.
Születése napján, 1873. január 4-én, felfedezzük a jelentős élet adatok listáján, amelyet Teréz készített Abbé Belliére számára, egyik „misszionárius testvére” számára.2
A keresztséget Teréz ritkán említi írásaiban; ezek a hivatkozások azonban nagyon jelentősek. Ha figyelembe vesszük tanúbizonyságát, hármas érzékelését ismerjük fel a keresztségről, ami az életének három szakaszához kapcsolódik: gyermekkor, szerzetesi szentelés (fogadalmak) és misszionáriusi hivatás.
A szentségre való hivatás
„Krisztus követői, akiket Isten nem a cselekedeteik alapján hívott el, hanem az ő döntése és kegyelme alapján, és akik megigazultak az Úr Jézusban, valóban Isten gyermekei lettek a hit keresztségén keresztül, és részesedtek az isteni természetből, és ezért valóban szentek.”3
A keresztség hasonlatossá tesz bennünket Krisztushoz. Isten szeretete „siet”4 az emberhez, és ő maga tölti be azt az alapvető hivatást, amit adott neki, a szentségre való hivatást: „Szentek lesztek nekem, mert én, az Úr szent vagyok. Elkülönítettelek benneteket minden más néptől, hogy az enyém legyetek.”5
Gyermekkorában Teréz a keresztség valóságát a szentségre való hivatással érzékeli. Rájön arra a kegyelemre és szentségre, amelyben Isten hagyta őt felnőni: „a kegyelem, amelyet az Úr Isten adott nekem”6 és „a figyelmesség, amelyeket Jézus adott neki”:7 „Ő adta, hogy a szent földön szülessen, amely teljesen mint egy szüzike illatú volt.”8
Ez a légkör, amelyet születésétől vette, bizonyos módon kötelezi, hogy egész lelkével a szentség után vágyakozzon. Így magyarázza el saját gesztusát a babáknak szánt ruhácskákkal és szép darab anyaggal, amelyet neki és Céline-nek adott testvérük, Léonie: „Uram, mindent választok! Nem akarok csak félig szent lenni.”9
E választás hátterében áll a keresztség eltávolítása a gonosz szellem hatalmától, amelytől a „kegyelem állapotában lévő lélek”10 nem kell félnie. Ez az eltávolítás megerősíti az ígéretet, hogy „csak Jézúsnak akar szolgálni”. Így később testvérének, Máriának, aki a keresztanyja volt, leírja: „Ti duplán a nővérem vagytok. Ti adtátok nekem a hangotokat, és megígértétek az én nevemben, hogy csak Jézúsnak akarok szolgálni.”11
Lebilincselte a gyermekek: „Isten megadta nekem a vigaszt, hogy közelről figyelhessem a gyermekek lelkét.” Lehetősége volt gondoskodni két kislányról anyjuk betegség alatt, és tanúja volt egyszerűségüknek: „Egész nap velük foglalkoztam, és nagy öröm volt számomra, hogy milyen naivan hitték el mindazt, amit mondtam nekik. A szent keresztség nyilvánvalóan nagyon mély isteni erények csíráját ülteti el a lelkekbe, amikor megnyilvánulnak már gyermekkorban és amikor a jövőbeli jótéteményekbe vetett remény elegendő ahhoz, hogy elfogadják az áldozatokat.”12
Kapcsolódás Jézussal
„Az egyházi hagyományban a szerzetesi fogadalmakat úgy értelmezik, mint egyedi és termékeny mélyítése a keresztségi szentelésnek, mert ezek által a Krisztussal való szoros kapcsolat, ami a keresztségben kezdetét veszi, világosabb és teljességgel hasonlóságba emelkedik a evangéliumi tanácsok esküjével.”13
A hosszú lelki hagyomány összhangjában Teréz a szerzetesi fogadalmairól szól mint a „második keresztségről”, amely a léleknek visszaadja a „állhatatlanság ruháját”. Minden igyekezetét arra akarja összpontosítani, hogy „ne szennyezze be keresztségi ruháját”. Ezért a szakmát megelőző napjaiban mondja született nővérének, Pálának, a Karmelben lévő nővérnek, Ágnesnek: „Mondd el neki (Jézusnak) is, hogy el akar vinni a szet lucris napján, ha később megbántanám őt, mert én szeretnék a mennybe menni anélkül, hogy a második keresztségem fehér ruháján bármilyen folt lenne.”14
Oda is bízza magát a Szűzanyának: „Mária, szeretett Anyám, adj nekem kegyelmet, hogy soha ne szennyezzem be az ártatlanság ruháját, amelyet majd a professzió napján adsz nekem” (imádságaiból). Végül, a fogadalmai napján így imádkozik: „Jézus, isteni Menyasszonyom! Kérem, soha ne veszítsem el a második keresztségi ruhámat.”15
Néhány évvel később, nővére Céline fogadalmainak napján, Teréz a szerzetesi fogadalmakat Jézussal való „házasság napjának”, közeli „egyesülésnek” írja le vele és a Szentháromsággal: „A Szentháromság le fog szállni a nővérem, Céline lelkébe, és teljesen magáévá teszi őt, amikor még nagyobb fényt és ártatlanságot ad neki, mint a keresztségkor.”16
Az ő félelme, hogy ne veszítsen el „keresztségi ruhát”, pozitívebb módon értelmezhető így: Teréz szívből szeretné, hogy közeli egységben legyen Jézussal az evangéliumi tanácsok esküje által. A szerzetesi fogadalmak számára „a Szentháromság ajándéka”,17 de egyben az életprogramja is, „a Mindenható által nyújtott fegyver”, hogy „az ő oldalán belevetődjenek a harcba, és megszerezzék számára a szív királyságát”,18 „hogy az emberek megismerjék Isten gyönyörűségének lenyűgöző erejét és vágyat iránta”.19
A misszióra való hivatás
„A missziós tevékenység oka Isten akarata. Isten azt akarja, hogy mindenki megtérjen, és eljusson az igazság ismeretére. Csak egy Isten van, és egyetlen közvetítő Isten és emberek között: Krisztus Jézus, aki önmagát adta váltságul mindenkiért, és senki másban nincs megváltás. Tehát mindenkinek hozzá és az egyházhoz kell fordulnia, amely a testén van. Krisztus ugyanis nyilvánvalóan hangsúlyozza a hit és a keresztség szükségességét, valamint az egyház szükségességét, amelybe az emberek a keresztségen keresztül lépnek be, mint kapun ... Az egyház tagjait (a missziós tevékenységhez) Isten iránti szeretet és minden ember iránti szeretet ösztönzi, akikkel a lelki jóságokat szeretnék megosztani a jelenlegi és a jövőbeli életükben.”20
A keresztséggel a misszióra való hivatást fogadjuk el – feladatot, hogy „hirdessük, milyen nagy dolgokat tett az, aki a sötétségből hívott el minket a csodálatos fényére”.21
Így élt Teréz a misszionális hivatását az egyházban. Vágyott arra, hogy hozzájáruljon a lelkek megmentéséhez, és Jézusnak ajándékozza őket a szeretetből:
„Keresem és akarok neked tavaszi rügyeket,
öntsél rájuk keresztséged vizét, Uram,
aztán jöjj és szedd le őket!”22
Egy 1897. január 31-i levélben P. Bellière arra kéri, hogy legyen a „legelső kisgyermek” keresztszülője, akit keresztelni fognak, „mert ő a tiéd lesz, többet szereztek neki Istenhez, mint én.” Teréz ezt a javaslatot hálásan elfogadja.23 Később, életének végén, „arra gondolt, hogy minden jót, amit szeretett volna tenni halála után: kisgyermekeket keresztelni”,24 „megakadályozni, hogy a kis vadak megkeresztelés nélkül haljanak meg”.25
Ő maga szeretné korábbi keresztsége csúcsaként, hogy egyszer részt vehessen a megkeresztelt gyermekek dicsőségében és ragyogásában: „Én is megyek a kisgyermekekhez, akiket most kereszteltek…” (1897. június 25.). Nem akarja, hogy halála után pénzt költsenek koszorúkra, hanem „a feketék megváltására”.26
A lelki gyermekkor kis útja
„A keresztség a legszebb és a legnagyszerűbb ajándéka Istennek ... Ajándéknak hívjuk, mert azoknak adatik, akiknek semmijük sincs; kegyelemnek, mert a bűnösöknek is adományozzák, keresztségnek, mert a bűn a víz alá kerül ...“27
A Lisieux-i Szent Teréz „kis útja” lényegében az egyetlen helyes válasz erre a nagyszerű isteni ajándékra. A bizalom és Isten gyermekének szeretetének válasza, amely minden erejét, életének és szeretetének minden képességét arra akarja összpontosítani, hogy örömet szerezzen Istennek. „Milyen könnyű örömet szerezni Jézusnak és elragadni a Szívét! Az egyetlen dolog, amit az embernek tennie kell, hogy szeresse Jézust, elfelejtse önmagát, és ne túlságosan vizsgálja a hibáit... A jutalom nem abban rejlik, hogy sokat teszünk és sokat adunk, hanem inkább abban, hogy sokat kapunk és sokat szeretünk.”28
„Ó nem, nem mindig vagyok hűséges, de soha nem veszítem el a bátorságot, Jézus ölelésébe adom magam.”29 Ezt az odaadás nem a hibák és hűtlenségek elkerülésére vezeti Terézt, hanem abban, hogy „szereti kicsinységét és szegénységét, a vak bizalmat Isten irgalmában”.30 Ezért tud örvendezni még akkor is, amikor újra és újra megbizonyosodik gyengeségéről, amikor hibázik, amikor elképed a butaság miatt, amit mondott vagy tett... És amikor a tisztség, amelyet elkövetett, szomorúságot okoz, és szomorú a szégyen miatt, még ezt az érzést is ajándékozhatja Istennek – mint próbát, amelyet Isten szeretetből küld neki – és örvendhet annak, hogy hagyja, hogy a földön feküdjön.
Teréz hozzáállása semmi köze sincs a saját gyengeségekkel való lemondáshoz. Ez a keresztségi szentelés egyre mélyebb megélése: Isten gyermekének szabadsága, amelyet ajándékban fogadunk el, amikor a keresztségben megtagadjuk a bűnt és megígérjük, hogy Istennek és szent egyházának szeretni fogunk.
A keresztségkor megvalljuk vágyunkat, hogy a bűn soha ne uralkodjon fölöttünk. Az állandóan megújuló tapasztalat a bűn törvényeiről önmagunkban31 bátorságunkat veheti el és félelemhez, bánathoz, elkedvetlenedéshez vezethet. Szent Teréz ezzel kapcsolatban írja: „Mennyire kevéssé ismert Jézus jósága és irgalmas szeretete! Ahhoz, hogy az ember örvendhessen ennek a kincsnek, meg kell aláznia magát, és el kell ismernie semmiségét, és ez az, amit számos lélek nem akar megtenni.”32
A keresztségkor levetkőzzük a régi embert, és „Krisztusba öltözünk”33. Annak érdekében, hogy ezt ajándékként tudjuk elfogadni, folyamatosan szembesülnünk kell azzal a régi emberrel, akinek képmását Krisztus magára vette, amíg a sebek és betegségek34 látványa el nem jut a vallomásra: „Íme, az ember!”35 Akkor már nem mondhatjuk: „Gazdag vagyok, mindent megkaptam, nincs szükségem semmire”, mert már átéljük, hogy „szegények, sajnálatot keltők, vakok és meztelenek vagyunk”36, és saját odaadásunkkal Istentől „aranyat vásárolunk, amelyet tűzben megtisztítottak, hogy gazdagodjunk, és fehér ruhát, hogy felölthessük, és szemet kenegetvén, hogy meglássunk.”37
Ez követi Krisztust, aki „bár gazdag volt, szegénnyé lett értünk, hogy mi meggazdagodhassunk az ő szegénységéből”.38 A tökéletes nagyságát bűntudatban állítja, hogy mindent odaad az Atyának, ami az övé.39 „Szeretni annyit jelent, hogy mindent adunk és önmagunkat adjuk.”40 E sebedásunk hitelesítése nemcsak Istenhez fűződő kapcsolatunk mélységét teremti meg, hanem a mások iránti szeretetünkhöz és szolgálatunkhoz is vezet, amikor lemondunk minden magánérdekről.41
„Értsd meg, hogy ahhoz, hogy az ember szeresse Jézust és áldozat legyen a szeretetéért, minél gyengébb valaki, szegényebb vágyakban és erényekben, annál inkább működhet benne ez a szeretet, amely elragad és átalakít ... Maradjunk tehát nagyon távol mindentől, ami csillog, szeressük a kicsinységünket, szeressük, hogy semmit sem érzünk. Így szegények leszünk lélekben, és Jézus jön hozzánk, és ha távol vagyunk, lángokká alakít minket a szeretetben ...“42
Lisieux-i Szent Teréz „kis útja” megtanít minket élni a keresztség kegyelméből: élni az Isten gyermekeként való szabadsággal, mert Krisztus megszabadított minket a bűntől, örömmel élni, hogy semmi sem választhat el minket Krisztus szeretetétől, mert amikor Isten a Fiát adta nekünk, hogyan ajándékozna nekünk vele együtt mindent mást, élni bizalommal, hogy büszkék lehessünk gyengeségeinkre, és hogy a Lélek jön segítségünkre gyengeségeinkben, megmutatva nekünk mindent, amit Isten adott nekünk, és egyre inkább átalakítva minket a Fiú ragyogó hasonlatosságára. „Látom a szépséget és látom a fényességet, a szereteted ragyogását hirdetem és izgalommal nézek e felfoghatatlan világosságra. Benne merülök el, és gondolkodom: látom, ki voltam és mi lettem. Ó, csodálatos dolog!”43
Felhasznált irodalom:
Ciro Garcia, En el corazón de la fe, el „camino“ de Teresa de Lisieux, Editorial Monte Carmelo, Burgos 1996, 12-16. oldal.
