A neves folyóiratokban jó szokás, hogy közzéteszik a bölcsek vagy legalábbis ismert emberek véleményeit és megfigyeléseit. Mi is megengedjük magunknak, hogy így kezdjük, és felajánljuk Önöknek egy beszélgetést P. Vojtěch Kodet, O.Carm., a kostelní Vydří-i kolostor priorjával.
A legutóbbi Karmel számában arról írsz, hogy a mi új kezdetünkről. Azóta egy év eltelt, így szeretném megkérdezni, hogyan látod a helyzetet most?
Szimbólumként tekintek arra, hogy a legutóbbi számunk egyszerre volt az első és az utolsó, ami a kezdeti nehézségeinket mutatja. Ugyanis sok mindent a nulláról kell megtanulnunk: Élni a mai világban, a jelenlegi politikai és egyházi helyzetben. Ez összefügg azzal, hogy keressük, mi is várható el tőlünk. Ezt nagy nehézségek, fáradság és bizonyos zűrzavarok kísérik. Érezzük, ahogyan az egész egyház a mi területünkön, a negyvenéves stagnáció mély hatását a keresztény életre. Másrészt, mivel minden lépés a teljes ember energiáját és elkötelezettségét igényli, örömmel mondhatom, hogy Isten úgy döntött, hogy próbára teszi az odaadásunk erejét. Örömmel tölt el, hogy ebben a bonyolult és nehéz időszakban élhetünk, hiszen körülöttünk valami új alakul.
Mi az, ami tavaly megörvendeztetett téged?
Visszatekintve azt mondhatom, hogy örömet okoz a körülöttünk lévő nehézségek nagysága, amelyek felfedték a tapasztalt emberek illúzióját. Ez a tény összekovácsol minket, és alázaton keresztül imádságra és Isten szándékainak új keresésére vezet.
Ha már az imádságról beszélsz, hogyan értékeled a lelki életünket?
Ebben is csak most kezdünk, és egyelőre nem tudunk imádkozni. Nem a imák mennyisége a lényeg, hanem az Isten iránti függőség élethelyzete. Tudod, most mélyen megértem egy bölcs ember mondatát: „Isten minden időben beszélt, de most kiált.” Nekünk arra kell törekednünk, hogy minden pillanatban, szóval és cselekedettel válaszoljunk az ő hívására. Pontosabban szólva, arról van szó, hogy úgy éljünk, hogy teljes mértékben Isten szavára támaszkodjunk, hogy az egész életünket az Istennek adott válasz emberi szavának tekintsük.
De a mai ember fél az olyan függőség létrejöttétől egy nehezen érthető Istentől, és néha még fenyegetve is érzi magát ettől az Istentől…
Ezért gondolom, hogy el vagyunk hívva arra, hogy tapasztaljunk egy pozitívan megélt függőséget az Úr és az ő Szelleme iránt, aki nem kötözködik, hanem felszabadít. Amikor átéljük ezt a konkrét tapasztalatot, lesz miről tanúságot tenni, és mit tanítani az előttünk lévő embereknek. Ezt a karmelita rend fő szolgálataként érzem az egyház számára.
Csak közvetlenül megfogalmaznád, mint az egyetlen feladatunk?
Nem. A probléma sokkal szélesebb, és az egyház egészének feladatától függ. Ha ő a huszadik század végén a keresztények és nem keresztények, hívők és hitetlenek evangelizálásában látja a küldetését, akkor nem állhatunk kívül. Valamilyen módon bele kell illeszkednünk ennek az evangelizációnak a folyamatába. Ez az első dolog. A második egy nagyon különleges helyzetünkből fakad. Évtizedeken keresztül szándékosan felszámolták az összes igazán emberi és isteni dolgot. Most kezdjük átrendezni az élet romjait és azon gondolkodni, hogy valójában mi kerül felhasználásra az új építkezéshez. Itt érzem sajátos karmelita és prófétai küldetésünket, hogy felajánljuk alapvető nézőpontunkat: Isten él, cselekszik és hat; a Szelleme teljes erejét felkínálja minden nyitott embernek.
És milyen konkrét formájú szolgálatot gondolsz?
Természetesen sok forma kínálkozik, de Isten most arra vezet minket, hogy megosszuk az emberekkel a világban az Ővel való életünk részét. Néhányan nagyon szükségesnek érzik, hogy nálunk maradjanak, akár egy hétig, és közösen imádkozzanak. Azonban ennek inkább átmenetinek kell lennie, vagy kivételes esetekben alkalmazható. Nem célunk, hogy a hazánkból szállodát készítsünk. Másrészt a hívők is azt szeretnék, hogy elmenjünk közéjük, a imacsoportjaikba, a közösségeikbe, vagy oda, ahol ők vannak, hogy nekik hirdessük az evangéliumot, vagy segítsünk az evangélium hirdetésében... Ez a két áramlat – hogy az emberek hozzánk jöjjenek, és hogy mi kimenjünk hozzájuk, és megosszuk, amit mi magunk átélünk Istennel – nyilvánvalóan szükséges. Ez azonban megköveteli tőlünk, hogy már szilárdan meggyökerezve legyünk a szolgálatban és az életben. Ezenkívül a Vydří-i házunk az újonnan érkező testvérek nevelésének otthona. Ezt összhangba hozni mindannyiunk számára nem kis követelmény.
Tehát meggyőződve vagy arról, hogy rendünk fennmaradásra talál a mai világban. Ugyanakkor sok oldalról felróják nekünk, hogy a kolostorba való belépés az emberek menekülése, akik félnek a plébániáktól, és nem veszik észre a diecéziai papok hiányát.
Ez az egyház életének teljes félreértése, és lényegében a totalitárius gondolkodás következménye. Az egyháznak mindig is különböző szolgáltatásai voltak. Nem lehet csak orvos „házi orvos”, hanem szükségesek a szakértők is. Nem lehet csak olyan ember, aki folyamatosan az emberek között van, hanem szükséges az is, akit az emberek felkereshetnek. Azt hiszem, ez az egyházban nagyon hamar tisztázódni fog, csak beszélni kell ezekről a dolgokról és hallgatni az egyház hangjára. Az egyház régóta kifejezte ezt a dokumentumaiban és az atyák, valamint a zsinatok tanításában. A menekülés csak annak tűnik, aki így gondolja, de lényegében ez sok esetben a szolgálatra való elköteleződés, amely sokkal nagyobb, mint a diecéziai pap szerepe. Mindkettő isteni hívás alapján történik. Ehhez megfelelő isteni felszerelés szükséges – ajándékok, karizmák és az egyház megbízása.
És milyen mértékben érdeklődnek most a rendünk iránt?
Jelenleg négy novíciusunk van, és eddig egy fiú jelentkezett postulánsnak. Ez nem sok, de úgy gondolom, hogy a mi viszonyainkhoz és a szolgálatunk sajátosságához megfelelő szám.
Köszönöm a beszélgetést, és a végén szeretném megkérdezni, mit szeretnél mondani olvasóinknak.
Kérem őket, hogy bocsássanak meg, hogy az első szám, amely szinte egy éve jelent meg, az utolsó volt. Igyekszünk, hogy ez soha többé ne forduljon elő.
A priorral beszélgetett František testvér
