1889. december 31.
Kedves Celinám,
te ez az év utolsó búcsúm!... Néhány órán belül örökre eltűnik... az örökkévalóságban lesz!...
Mivel Celina már alszik (1), én is el kell mennem hozzá, hogy boldog új évet kívánjak neki...
Emlékszel a régi időkre?... Az elmúlt év jó volt, igen, ritka az ég számára, bárcsak az következő is hasonló lenne!...
Celinám, megértem, hogy egy ilyen év után az ágyban vagy; egy ilyen nap végén, mint ez, van miért pihenni...! Érted?... Talán az elkövetkező év utolsó lesz!!! Ó, használjuk ki, használjuk ki a legkisebb pillanatokat, bánjunk úgy, mint a fösvények. Legyünk féltékenyek a legkisebb dolgokra a Szeretettért!... Az év utolsó napja nagyon szomorú... szívem tele emlékekkel ébren várom a tizenkettőt... Mindenre emlékszem... most árvák vagyunk (2), de szeretettel mondhatjuk: „Atyánk, aki a mennyekben vagy“. Igen, még csak egyetlen mindent elmondhatunk a lelkünkről!...
Már megint eltelt egy év!... Celinám, eltelt, eltelt, sosem tér vissza; ahogy ez az év eltelt, úgy fog elmúlni az életünk is, és hamarosan azt fogjuk mondani: „Eltűnt“. Ne pazaroljuk az időnket, hamarosan felragyog az örökkévalóság!... Celinám, ha akarod, változtassuk meg a lelkünket, ebben az évben sok papot kell nyernünk, akik tudják szeretni Jézust!... akik olyan finoman érintik őt, ahogy Mária tette a bölcsőjében!...
Kis nővéred, Teréz a Kisded Jézus és Szent Arcképként
(1) Teréz reggel írt éjfélig, amit a karmeliták a szentségtartónál töltöttek az új év előtti éjszaka.
(2) Már majdnem lehetetlenné vált a kommunikáció mr. Martin és lányai között, figyelembe véve mentális állapotát.
(Teréz levelei Lisieux-ból)
