P. Gorazd Cetkovský, O.Carm.
Amikor 1400. június 17-én Rómában elhunyt Jan z Jenštejna, a korábbi prágai érsek, akit később a pápa a latin alexandriai patriarcha tisztséggel tüntetett ki, kortársai hazájában és külföldön egyaránt nagy tisztelettel emlékeztek meg róla, és úgy tűnik, néhányan a jövőbeli boldoggá avatás lehetőségére is tekintettek. Az ezt követő évtizedek viharos huszita háborúi és következményeik azonban a cseh egyház figyelmét egészen más irányba terelték.
Nem szeretném itt bemutatni Jan z Jenštejna életrajzát. Ezt például a Bohemia sancta című könyvben megkeresheti, amelyet a Cseh Katolikus Karitás kiadott 1989-ben, és amely valószínűleg a legtöbb plébániai vagy papai könyvtárban könnyen rendelkezésre áll. Ebből a könyvből mi is olvastuk az idei gyakorlatok alatt az asztalnál. De éppúgy kézbe vehetik Dr. Jaroslav Kadlec cseh egyháztörténeti áttekintését, vagy más forrásokat is. Jan z Jenštejnről említéseket találhat a szent Jan Nepomuki írásaiban is, mivel szent Jan generális vikárius, tehát közel álló munkatársa volt ennek az érseknek. Jan Nepomuki vértanú halála is szorosan kapcsolódik az érsek iránti hűségéhez. És nem sok hátra volt, hogy IV. Károly segítse Jan z Jenštejn vértanúvá válását.
Így nem kívánom bemutatni Jan z Jenštejna életrajzát. De szeretném megosztani Önökkel egy tanúvallomást, amelyen keresztül ennek az embernek az élettörténete hatott rám még hatszáz év távolából is. Ez a tanúvallomás néhány értékről szól.
Elsősorban a mély kapcsolat a szentséggel szól. Jan z Jenštejna maga is intenzív eucharista vallásossággal élt, és püspökként is szétosztotta azt. Amikor II. János Pál pápa a Nagy Jubileum ünneplésének előkészítésekor azt írta: „A 2000. év mélyen eucharista év lesz...”,1 a megtestesülés jubíumának ünneplésénél hálásan és büszkén emlékezhetünk a prágai érsekre, aki a középkor csúcsán lehetővé tette, hogy akár a hívek is gyakran, akár naponta részesüljenek az eukarisztiában. Figyelemre méltó az is – nemcsak a történelem iránt érdeklődők számára, hanem a gyakorlati lelki élet szempontjából is –, hogy ez nem csupán Jenštejn személyes kezdeményezése volt, hanem mint pásztor támogatta és autoritásával védte a szélesebb reformmozgalmat, amely akkor a cseh egyházban virágzott. Erről részletesebben írt Ondřej M. Petrů, OP a „14. század legszebb virág a cseh reformmozgalomban” című tanulmányában.2
Ma mi is hálásan fogadjuk a reform prédikátorának, Matěj z Janova bölcs szavait: „A gyakori áldozásra vonatkozóan a lélekben szent harcot lehet megfigyelni a alázat és a szeretet között: az alázat eltérít a fogadástól, azt mutatva az emberi nyomorúságra és bűnösségre, a szeretet azonban az Úr hatalmas jóságára és irgalmára támaszkodik. Az alázat fél az örök kárhozattól a merészség miatt, a szeretet azonban az ellenkezőjét állítja, hogy éppen az fog a mennybejutni, aki gyakran áldozik. De ebben a szent küzdelemben a szeretetnek kell győznie, a részvétteljes cselekedetek hölgyének, így – a Szentírás szavai szerint – a szeretet kiűzi a félelmet.”3
Az Úr megjutalmazta szolgáját, Jan érseket azzal, hogy az Ő színe elé állította őt a szentáldozás ünnepén, 1400. június 11-én.
Jan z Jenštejna lelki életének másik meghatározó vonása a Mária iránti vallásossága. Ez nemcsak a roudnicki Madonnához fűződő heves kapcsolatának nyilvánult meg, hanem abban a számos latin versében is, amelyeket a különböző mariánus ünnepekre írt a reggeli imádság részeként. A legnevezetesebb szerepe a Szűz Mária meglátogatásának ünnepének bevezetésében volt, de számunkra, karmeliták számára érdekes lehet, hogy ezen kívül más mariánus ünnepek népszerűsítése mellett, az 1385-ös diakónus szinóduson elrendelte, hogy nálunk ünnepeljük a Havasboldogasszony ünnepét, és egy teljes officiumot írt hozzá. Mennyire volt Jan érsek kapcsolatban a prágai karmelitákkal, akiknek temploma éppen a Havasboldogasszony nevet viselte? Ezt a kérdést a feladat szakértő történészeinek kell megválaszolnia.
Jan meggyőződése gazdagíthat minket, hogy a Máriához (de Istenhez, és általában a másikhoz) való kapcsolat élővé váljon, annak konkrét külső megnyilvánulásokban kell kifejeződnie. Nem egyszeri, elszigetelt módon, hanem legjobban bizonyos rendszeresség, ritmus és folyamatosság keretein belül. Ahogy évente megismétlődnek, és az egyházi év során kiegészítik és egymásra épülnek a különböző mariánus emléknapok és ünnepek. Itt talán érdemes megismételni, amit egyszer említettünk az elvonások alkalmával: úgy tűnik, hogy a mai érzékeny egyházévben csak az idősebb hívők élvezik jobban, a fiatalabb generációk számára sajnos ez túlzott terhet jelent. Pedig az egyházi naptár megélésével mindannyiunk számára csodálatos teret kínál, hogy egyedi módszereket találjunk Istenhez és az „ötletességgel” átfogjuk a megváltás titka mélységét és szélességét, a csendes Mária élet gazdag ékességét, a szentek különféle példáit és mindenféle színes különféleségeinket – hogy ezt a változékonyságot Isten jelenlétének erejéhez nyissuk meg.
De ezen kívül a mariánus vallásossággal való találkozás révén, ahogyan azt Jenštejn életrajzai terjesztik, arra is gondolkodásra sarkallhatunk saját Máriánkkal való kapcsolatunk legmélyebb gyökereivel kapcsolatban. Amikor Vilém Bitnar művében,4 azt írja, hogy Jenštejna annyira hevesen fordult Máriához, hogy nem mert Krisztushoz imádkozni, ez a magyarázat lehet Bitnar saját mondanivalója, és így a huszadik század első felének vallásosságából származik, de valószínűbb, hogy a régebbi Jan-életrajzokból származó közlés, talán Péter Klarifikátor írásából, tehát a 14. század írójának nyilatkozata. Mindenesetre mi ma szándékosan arra törekszünk, hogy a Krisztussal a lehető legközvetlenebb kapcsolatunk legyen, akiről valljuk, hogy szeretetéből fa elfogadta az emberi valóságot, és a mi testvérünkké vált; tehát a Máriával való kapcsolatunkat sem alapozhatjuk azokra az indokokra, amelyeket Jenštejn életrajzírója említ. A Máriával való kapcsolatunk más gyökerekből fakad. Melyek ezek?... – Ez így kérdezni és magunknak választ keresni mindig áldásos lesz. Jenštejn hozzáállása ehhez „elindította” minket.
A fenti két hangsúlyt, akár az eucharista, akár a mariánus vonatkozásban, akkoriban a cseh egyház és a keresztény Európa helyzetében valójában a megmentés eszközeként tekintettek! A szétszakadás maradéka, amely a szakadáson át terjedt a hívők között, sok hívőt mélyen elkeserített, mert nem látszottak a megszabadulás kilátásai. Jan z Jenštejna a szakadás kitörése után egyértelműen a római pápa, VI. Urbánus oldalára állt, és nem törődött azzal, hogy néha nem kapta meg Rómából a kívánt hálát. Nem hagyta magát eltántorítani Károly IV. vonakodó magatartásával, sem annak a cseh papságnak a lázadással szembeni ellenállásával, akik a szakadár pápa mellett álltak. Törvénytisztelet tekintetében ő szerette volna betartani Urbánus VI. tekintélyét, és a saját püspöki tekintélyét is. Joggal kérdezhetjük, mit mutat ez Jan tanúvallomása ma nekünk, amikor a püspökök a mi egyházunk polarizálódására figyelmeztetnek, amikor a hívők közötti összefogás és szolidaritás, amely az önkény idején híres volt, most emlék maradt, amikor számos személyiségek vagy csoportok „jobbra” és „balra” mutatnak, és sokunkat a zűrzavar és az undor érzése gyötör? Jenštejn példája az egyértelmű, bátor álláspont és az egyházi tekintély tisztelete iránti törekvést szimbolizálja.
Emellett bátorító: – bár ez meglepően hangozhat – amikor Jan életírásában olvassuk (és a biográfusok nem túl készségesen ismerik be ezeket a dolgokat), hogy abban az időben Jenštejn ügyetlensége is játékban volt, túlzott hajlottága, az egészséges diplomácia hiánya. Így Jenštejn nem tudott követni a nagy elődjének, Arnošt z Pardubice érsek példáját, végül egyedül maradt, nemcsak a király és hívei, hanem az egyház többségével és a kolostorokkal is, amelyeket annyira igyekezett reformálni. Ki közületek nem tapasztalja legalább alkalmanként ugyanezt a saját ügyetlenségét, amellyel saját erőfeszítéseink eredményeit rontjuk? A plébániai munka során, a gyerekek nevelésénél...
Jenštejn tanúvallomásának másik eleme a megtérése és a nagy aszkézis utáni élete. Bár itt valószínűleg olyan vonások kerülnek bemutatásra, amelyeket a korabeli életrajzírók szándékosan felerősítettek: a drámai változás a világi életkör után és a kemény önmegtartóztatás cselekedeteit részletesebben ismerhetjük meg, de az üzenet Jan megtéréséről a nehéz betegség következtében, a magdeburgi érsek tragikus haláláról és az örökkévalóságra vonatkozó gondolatok érthetően és vonzóan szólnak a mai ember számára is. Jan aszkézise, amely nyilvánvalóan összefügg a korabeli emberről alkotott képpel, az emberi élet értékével, szenvedéssel stb., azt hiszem, arra sarkall minket, hogy mélyebb megfontolásra kerüljön a mártír megtapasztalás jelentősége a keresztény életben. E minden történelmi időszakra jellemzően így a posztmodern világunkra is. Talán Jan szigorára tett megjegyzések arra is ráirányíthatnak minket, hogy anélkül, hogy védenénk a középkori aszkézis szélsőséges gyakorlatait, ma különböző szélsőségeket élhetünk meg. Ez egy nagyon érzékeny téma, mindannyian eltérő túlzásokat élhettünk át, és sokan közülünk különböző véleményekkel rendelkeznek, és talán szükségünk van a másokkal folytatott párbeszéd tűrhetőségéhez vagy új helyzetekkel való konfrontációra... De már most is hálás vagyok Jan z Jenštejna radikalitásáért, ami a saját áldozatunk kérdését elénk tárja. Az ő szilárdsága támogat bennünket, hogy bátran szembenézzünk a harcainkkal.
Az utolsó impakt, amelyet szeretnék említeni Jan z Jenštejna évfordulójával kapcsolatban, Jan kapcsolata a roudnicki augusztiniánus kolostorral és a lelki indítékkal, amely onnan más kolostorokba és országokba is eljutott. Miután megtért a súlyos betegségből, Jan érsek ide jött, hogy lelki vezetést kérjen, és itt folytatódott a megtérése. A lelki vezetés és a háttér valóban a roudnicki kolostorban volt, és Péter Klarifikátor a Jan halála után megírta az életrajzát. Már többször felhívták a kutatók figyelmét arra, hogy a modern vallásosság, amely a 14. és 15. században a Hollandia területéről egész Európát gazdagabbá tette, és amelynek legértékesebb gyümölcse a „Krisztus követése” című könyv, amelyet Thomas a Kempis írt, valószínűleg a cseh augusztiniánus környezetből ered. „Bizonyos hasonlóságot mutat Krisztus követése, valamint Péter Klarifikátor lelkigondozásai is (+1402 után) között, a roudnicki prior és Jan z Jenštejna érsek lelki vezetője.”5
Ha tehát egyetértenek, az Jan z Jenštejna évfordulója lehetőség lesz arra is, hogy újra várakozással térjünk vissza – akár egy rövid átlapozással, akár egy folyamatban lévő olvasással – Thomas a Kempis rövid könyvének lelki gazdagságához. Ha azok, akik előttünk éltek az Istenért és Istennel akartak élni, „arany könyvként” emlegették a Krisztus követését, akkor valószínűleg elsősorban azt akarták kifejezni, hogy milyen értéket képviselt ez a könyv számukra, mennyit adott nekik. De az arany legfontosabb tulajdonsága éppen az, hogy értéke az idő múlásával sem csökken, nem romlik és nem rozsdásodik el. Legfeljebb port gyűjthet, de ezzel könnyen elbánhatunk. Örömmel tölt el, hogy a Krisztus követésében pontosan és kifejezetten szólnak a nehézségekről, amelyeket mint a mai fájdalmunkat tapasztalunk, és amelyekkel való küzdelem oly nehéz számunkra, hogy hajlamosak vagyunk gondolni, hogy elődeink erről nem is tudtak... P. Ulrich Dobhan egy cikkben, amelyet ebben a számunkban közlünk a lapunkban, arról beszél, hogy a mai gondolkodás a teljesítményre és az haszonra összpontosít. Csatlakozzunk ehhez Thomas a Kempis szavaival.
„Az emberek kérdezik, hogy ki mit ér el; már nem olyan fontos, hogy milyen tiszta indítékból cselekszik. Megvizsgálják, hogy vitéz, gazdag, szép, tehetséges, jó író, jó énekes, jó dolgozó-e; de sokszor elfelejtik, hogy mennyire naiv, mennyire türelmes, szelíd, istenfélő és belsőleg gazdag.”
A természet az ember külsőre ügyel, a kegyelem a belsőre figyel. Az első gyakran téved, a második pedig hisz Istenben, hogy ne legyen csalódásuk.”6
Karmelitákként nem szabad figyelmen kívül hagynunk, mekkora jelentősége volt a Krisztus követése Szent Terézia z Lisieux számára. Úgy tartják, hogy szinte kívülről tudta, a saját szavai szerint ez a könyv együtt a Szentírással a legfontosabb forrást jelentette a lelki életében, még a kiszáradás pillanataiban is.
„Mennyi világosságot merítettem a mi atyánk, Szent János a Keresztelő írásaiból!... 17 és 18 éves koromban nem volt más lelki táplálékom. De később már minden könyv szárazságot hagyott bennem, és azóta is ebben az állapotban vagyok. Amikor kinyitok egy könyvet, amelyet lelki író írt (még a legszebbet, legmeghatóbbat is), azonnal érzem, hogy összeszorul a szívem, és úgy olvasok, hogy szinte meg sem értem...; vagy amikor értem, az elmémet megállítja, és nem tudok meditálni... Ebben a tehetetlenségemben a Szentírás és a „Krisztus követése” jön segítségemre. Ezekben szilárd és tiszta táplálékot találok. De mindenek felett a belső imádság pillanataiban tart engem az evangélium. Ebben találom mindazt, amire szegény lelkemnek szüksége van. Fedezzük fel benne mindig új világosságokat, rejtett és titkos értelmet...”7
Ha tehát arra törekszünk, hogy az idei év „mélyen eucharisztikus év” legyen, akkor ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Krisztus követésének negyedik könyve az Oltáriszentségről szól. Ha megismerjük, hogy milyen jótékony számunkra az, hogy magunk készülünk a szentmisére és a szentáldozásra, és mennyire áldásos számunkra az, hogy késleltetjük a hálaadásban, akkor a Krisztus követésében értékes táplálékot találhatunk ehhez a saját imaidőhöz.
Zárásként emeljük ismét II. János Pál szavait:
„A nagy tisztelet, amelyet minden egyház Krisztusnak ad a harmadik évezred küszöbén, a megváltó mindenhatóságának bemutatását fogja jelenteni a hit, remény és szeretet gyümölcseivel, sok férfiban és nőben minden nemzetből, akik Krisztust követték a keresztény élet változatos hivatásaiban.” (TMA, čl. 37.)
A cseh egyházban e tanúbizonyságok sorába tartozik az a férfi is, aki annyira közel lépett Szent Vojtěch lábnyomához – Jan z Jenštejna érsek.
