Sr. M. Milada a világ Megváltójának, OCD
Idén az egész katolikus egyház a Fatimai Szűz Mária megjelenésének századik évfordulóját ünnepli, amely lehetőséget ad számunkra, hogy mélyebben elgondolkodjunk ennek az eseménynek az egyházra és az egész világra gyakorolt jelentőségén. Nem csupán a „múlt dolgok felidézése” a célunk – szeretnék veletek együtt a Fatima üzenetéről és kihívásairól is elgondolkodni, amelyeket a jelenlegi lelki életünkre gyakorolhat, és kapcsolatokat találni a fatimai megjelenés és a karmelita spiritualitás között.
A fatimai megjelenések folyamata
Először is röviden emlékezzünk meg a fatimai eseményekről: ezek 1916-ban kezdődtek az angyal háromszoros megjelenésével a Marto testvéreknek – a nyolcéves Ferencnek és a hatéves Jacintának – valamint unokatestvérük, a kilencéves Luciának. E spirituális felkészülés után a gyerekek minden hónapban május 13-tól október 13-ig, 1917-ig a Szűz Mária megjelenéseit fogadták. Ez a hat megjelenés egy napfény csodájával zárult, amely hetvenezer ember szeme láttára zajlott le.
A Szűz Mária sürgette a gyerekeket, hogy imádkozzanak, különösen a rózsafüzért, és bűnbánatot tartsanak a bűnösök megmentése érdekében. Három titkot mondott el nekik: az első a pokol látomása volt, a második Szűz Mária útmutatásait tartalmazta, amelyek az emberek és az egész világ megmentésére vonatkoztak, a harmadik, amelyet a II. János Pál pápa kérésére 2000-ben fedtek fel, bűnbánatra és prófétai módon a templom történetének különös eseményeit, különösen a 20. századot ábrázolta.
A Fatimában történt Szűz Mária megjelenéseket alapos teológiai vizsgálat után 1930. október 13-án ismerte el az egyház valósnak. Ferenc (1908–1919) és Jacinta (1910–1920) a spanyolnátha járvány áldozataivá váltak; boldoggá avatták őket Fatimában II. János Pál pápával 2000. május 13-án, és ugyanazon a napon idén Ferenc pápa is szentté avatta őket Fatimában. Unokatestvérük, Lucia (1907–2005) szerzetes lett, és mint kármelita, felvette a nővérnél Luciát a Jézus és az Ártatlan Szív neve alatt. Jelenleg folyamatban van a boldoggá avatási eljárása.
A mariánus megjelenések története
Legalább vázlatosan felvázolhatjuk a magán mariánus megjelenések szerepét az egyház életében.1 Érdekes, hogy ez a jelenség az évszázadok során erősen megnövekedett.
Az első évezredben ezek a megjelenések nagyon ritkák voltak, minden évszázadban történelmileg elérhető legfeljebb öt. Többnyire valamelyik mariánus szentély (pl. Zaragoza és Róma) létrejöttével függtek össze, vagy valamelyik népszerű szent (Szent Ágoston, Szent Márton) ünnepének tiszteletére szolgáltak.
A 10. és 18. század között a magán mariánus megjelenések száma már évtizedenként több tucat. Gyakran a szerzetesrendek (Szent Dominik, Szent Ferenc, Szent Simon Stock) kezdeteivel, vagy a középkor nagy misztikus alakjaival (pl. Szent Bernard Clairvaux-ból, Szent Gertrúd Helftából, Szent Brigida svédből, Szent Lajos Mária Grignion Montfortból) hozhatók összefüggésbe. E megjelenések célja a mariánus dogmák fokozatos meghatározása volt (a születés nélküli fogantatás és a mennybemenetel) a személyes hasznaik mellett.
A 19. században már 106 hivatalosan elismert megjelenés történt, a 20. században pedig akár 426 is. Ez egyértelmű emelkedés, amelynek számos oka van – többek között az első évezredben fennmaradt feljegyzések hiánya, a középkori mariánus tisztelet növekedése és a 20. században a nagymértékű nyilvánosság lehetősége.
Mindazonáltal ezekben megfigyelhető egy bizonyos törés vagy elmozdulás: 1830-tól kezdődően, amikor a Szűz Mária megjelent Szent Katalin Labouré-nak, és átadta neki csodálatos medálját, elkezdődik a 19. és 20. század nagy mariánus megjelenéseinek sorozata (ebbe tartoznak különösen az alábbi helyszínek: La Salette, Lourdes, Fatima, Banneux, Amszterdam és Kibeho), amelyeket modernkori megjelenéseknek nevezhetünk. E megjelenések is – akárcsak az előzőek – rendelkeznek misztikus vonatkozásukkal, a látóknak titkokat mondanak el a lelki életükhöz; azonban a karizmatikus jelentőségük kerül előtérbe – az egyház javára történő szolgálat, és a szociális hatásuk – a hírek gyorsan terjednek a médián keresztül, és üzenetükkel az egész világra hatással vannak.
Ezek a megjelenések tehát az egyik jelentős elemévé válnak a korunk spiritualitásának, és világszerte kultusz tárgyává váltak (Lourdes-i Szűz Mária szobrai sok templomban megtalálhatók; fatimai apostolátus tolmácsolása stb.).
A Szűz Mária szerepe
Jogosan tehetjük fel a kérdést, hogy miért van ez a természetfeletti megjelenések nagy többsége Isten Anyjára vonatkozó múltra. A választ az ő küldetésében találhatjuk, amelyet a kereszten adott neki a Fia – ez egy konkrét megnyilvánulása Mária anyai gondoskodásának az egyház iránt.
Mária anyai szolgálata nem merült ki Krisztus földi élete során, hanem folytatódik az ő misztikus testévé történt történetekben. A megjelenésekben Mária úgy lép fel, mint ahogy a Szentírásban is – mint aki Krisztust hordozza az emberek számára, és aki őt újból megszüli az emberi lelkekben. Ahogyan az inkarnálódott Isten a világra jött Mária által, úgy Isten a Szűz Mária által újból beleavatkozik az egyház életébe az ő Igéjén keresztül.
Tehát Mária a megjelenésekben teljesíti Anyaságának szerepét. Ő a Szentlélek által a küldetés megtestesítője – amelynek az ő tanítása és lelki vezetése által is az egyes hívők anyának és tanítónak kell lenniük.
A megjelenések hatásai az egyház életében
Mindez segíthet helyesen megérteni a mariánus megjelenések szerepét és jelentőségét: Isten nem adja nekünk ezeket azért, mert szükségünk lenne valamire újabb kinyilatkoztatásra az üdvözülésünkhöz. Inkább elfogadhatjuk őket, mint valamiféle „aktualizálását” annak, amit már ismerünk a Szentírásból és amit Jézus mondott nekünk.
Erről már Szent János a Keresztelő tanít:
„Ami régen, sokféleképpen mondott Isten a próféták által atyáinknak, azt most végül, ezekben a napokban, mindent egyszerre mondott a Fiában. Ezzel megértetjük, hogy Isten mintegy néma maradt, és már nincs mondanivalója, mert ami előbb részletekben mondott a próféták által, azt már egészben mondta, amikor mindenét adta nekünk, ami az Ő Fia. Ezért aki most meg akarja kérdezni Istent, vagy valamilyen látomást vagy kinyilatkoztatást akar, nemcsak bolondságot cselekszik, hanem igazságtalan Isten ellen, hiszen nem fordítja rá a tekintetét teljesen Krisztusra. Ezért Isten így válaszolhat neki: »Ha már mindent elmondtam neked az Igémen, amely az én Fiam, és nincsen más, amit most válaszolni vagy kinyilatkoztatni tudnék, mint ezt! Tekints csak őrá, mert benne mindent elmondtam és kinyilatkoztattam, és őbenne ha keresel is, többet találsz, mint amit kérsz és amit kívánsz. Hallgass rá, mert nincs már, amit hitről kinyilatkoztatnom, vagy más dolgot felfednem.«“ (Zsid 22,4–5)2
Tehát nem arról van szó, hogy szükség lenne még valamire új kinyilatkoztatásra – hanem inkább arra, hogy a konkrétan átélt valóságban az egyházban és a világban újra jelenik meg és „rávilágít” egy konkrét keresztény spiritualitás elemére. Így a mariánus megjelenések gyógyírt is jelenthetnek a mai időszak sokféle betegségére.
A megjelenések révén élénkebben átélhetjük, hogy Isten közöttünk van – nemcsak elméletben, hanem személyesen és konkrétan. A hívő emberek számára Mária bátorítást és erőt hoz a hit útján, és feléleszti a reményt. Az a nő, aki hozott nekünk az élő víz Adományozóját (a gyógyító víz által Lourdes-ban; Ján 4,10–14) és a nő, aki a napba öltözik (a fatimai napfény csodája miatt; Jel 12,1–7). Mint „szegények Szűzével” (Banneux), „minden nemzet Asszonyával” (Amszterdam) és „Igének Anyjával” (Kibeho) mutatkozik meg. Ezért nyilvánvaló, hogy minden autentikus mariánus megjelenésnek minket Krisztussal való intenzívebb életre és az egyház számára gyümölcsözőbbé kell válnia.
Milyen konkrét üzeneteket hozhat tehát számunkra a fatimai megjelenés a karmelita család közepette lelki életünk elmélyítéseként?
A pokol látomása és az isteni irgalom
Az első párhuzam a Fatima és a Karmel között, amely üzenetté válhat számunkra, a első titokkal kapcsolatban merült fel bennem. Ebben a gyerekek a pokol látomásában találkoztak, ahol a Szűz Mária a következő szavakat intézte hozzájuk: „Láttátok a poklot, ahová a szegény bűnösök lelkei jutnak. Azért, hogy megmentsük őket, Isten be akarja vezetni a világba a tiszteletemet a Szűz Máriám Szeplőtlen Szíve iránt. Ha az emberek azt teszik, amit mondok nektek, sok lélek meg fog mentődni és visszatér nekik a béke.” Ezt lehet zavarónak találni, különösen a megélt Irgalmasság Szent Évével után. Kérdéseket tehetünk fel, hogyan lehet összekapcsolni a kettő üzenetet (Isten bemutatása mint Irgalmas Szeretet irántunk és a pokol látomása). Ha azonban figyelmesen elolvassuk a titkot, észre fogjuk venni, hogy nem egy állapot megállapítása történik, hanem egy feltételes kifejezés. Kérésről van szó, hogy ez a látomás ne valósuljon meg: „Hogy az emberek megmeneküljenek…”
Hasonló tapasztalatot élt át Szent Terézia Avilai is, amikor évek kétségessége után megélte a megtérését és a Krisztushoz való teljes visszatérést:
„Amikor egy napon imádságban voltam, úgy tűnt, hogy egy pillanat alatt pokolba kerültem, anélkül hogy tudtam volna, hogyan. Megértettem, hogy az Úr akarta, hogy lássam a helyet, amelyet ott a démonok készítettek nekem és amelyet én magam érdemeltem ki bűneim miatt. Ez csak egy nagyon rövid pillanat volt; de ha még sok évet kellene élnem, akkor is lehetetlennek tűnik számomra, hogy ezt elfelejtsem. Világosan értettem, hogy ez egy nagy kegyelem, és hogy az Úr akarta, hogy saját szememmel lássam, honnan szabadított meg irgalmával. Ettől a pillanattól fogva minden más fájdalmasan könnyűnek tűnt ahhoz képest, amit ott elviseltem. Nagy fájdalmam is volt a sok lélek miatt, akik az elkárhozásba mennek, és nagy vágyam volt, hogy segítsek a lelkeknek, mivel úgy tűnik, hogy a szenvedésükből való megmentéséért bármit elviselnék. Gondolkodtam, mit tehetnék Istenért. Arra jutottam, hogy az első lépés, hogy kövessem a szerzetesi életre szóló hívást, amelyet az Ő Felségével kaptam, és a lehető legnagyobb tökéletességgel megtartani a Regulámat.” (É 32,1–8)
Terézia ezt a látomást nagy kegyelemként élte meg, habár minden bizonnyal drámai volt. Ez a tapasztalat őt is a teljes megtérés felé vezette, Krisztusra összpontosítva, valamint a nagy apostoli erőfeszítésekhez, a lelkek üdvösségéért való imádkozáshoz. Tehát nem az a cél, hogy féljünk Istentől és úgy tekintsünk rá, mint aki szigorú Bíró, aki a pokollal fenyeget. Inkább Isten irgalmának végső megnyilvánulásáról van szó. Isten ítélete az ő szeretetének megnyilvánulása. A magunkért, amire vágyunk, a szívünk teljessége egyértelművé válik, hogy a hiteles önigazolásunk és a gőgünk hol érhet véget – ha a saját önződésünkhöz ragaszkodunk és csak magunk számára élünk, akkor örökké magányunk poklában maradunk.
Mindez hogyan segíthet minket az Úr felé vezető utunkon? Úgy, hogy elfogadjuk a helyes „értelmezési kulcsot” minden próbánkhoz. Habár a poklot nem éltük át, mégis az életünk során különböző nehézségeken át kell mennünk, néha nagyon megterhelőkkel. Szent János a Keresztelő a Sötét Éjében a belső tisztulásokat a purgátorhoz hasonlítja. Ezekben a pillanatokban kételkedhetünk Istenben, az ő jóságában és gondoskodásában, az ő szeretetében irántunk. Isten azonban csak egy van, és nem ellentmond önmagának, ő az egyszerű Létezés. „Isten a Szeretet” (1 Ján 4,16). Minden keresztünk inkább rólunk és a bűn helyzetünkről szól, nem Istenről. Azért szenvedünk a sötétségben és tapasztaljuk a próbákat, mert a tisztulásunk és megtérésünk szüksége miatt történik ez velünk. Isten irántunk „féltékenyen szerető” (Kiv 20,5), aki szeretete tüzében minden szennyet meg akar égetni, hogy „az Ő képmására növekedjünk” (vö. 1Moz 1,26), hogy hozzá hasonlóvá válhassunk. Ő „égető tűz” (5Móz 4,24), mi pedig Szent János a Keresztelő szerint „fa” vagyunk, amelyet a tűzbe dobnak, hogy olyan lánggá váljunk, mint Isten, és szeretetével másokat gyújtson lángra.
Az közbenjáró imádság és bűnbánat
A fatimai üzenet következő fontos eleme, amely közös a karmelita spiritualitással, az imádság életére és a helyettesítő bűnbánatra való fókuszálás. Az angyal, aki a gyerekeknek „a béke angyala” néven mutatkozott be, már egy évvel a Szűz Mária megjelenése előtt arra bátorította őket, hogy gyakran imádkozzák ezt a szép imádságot: „Istenem, hiszek benned, imádkozom hozzád, bízom benned és szeretlek téged. Kérlek, bocsáss meg azoknak, akik nem hisznek benned, akik nem imádkoznak hozzád, akik nem bíznak benned és nem szeretnek téged.” Később a Szűzanyától a pásztorok sok bátorítást kaptak az imádkozásra és a bűnbánatra:
„Akartok-e Istennek felajánlani magatokat, és elviselni minden szenvedést, amit rátok mér, elégtételül az őt sértő bűnökért, és a bűnösök megtéréséért?” „Imádkozzatok minden nap a rózsafüzért, hogy így kérjétek ki a világnak a békét és a háborúk végét.”
„Ismételjétek meg minden tized után: »Jézus, bocsáss meg bűneinket, óvj meg minket a pokol tüzétől és vezesd be a mennybe minden lelket, különösen azokat, akiknek a te irgalmadra van a legnagyobb szükségük«.”
„Állítsátok elő az áldozatokat a bűnösökért, és mondjátok gyakran, különösen amikor valami áldozatot hoztok: »Jézus, ezt szeretetből teszem veled, a bűnösök megtéréséért és a Szűz Mária Szeplőtlen Szíve elleni bűnök elégtételéül«.”
Itt ismét felmerülhet a kérdés, mi a jelentősége és hatása a tetteinknek. Nem isten mindenható? Nem szüksége van a tetteinkre, imáinkra és áldozatainkra? Bár ez továbbra is titok, amit nem tudunk teljesen megérteni és felfedezni, az evangéliumnak köszönhetően azt mondhatjuk: igen, Isten szabadon döntött arról, hogy függessze magát a tetteinkre. Mindenben alávetette magát az inkarnáció elvének: ahogy gyermekkorában teljesen függött szüleitől, és később felnőtt korában is a szabad választás hatására, a nép teljes közössége befolyásolta, úgy most is függetlenné teszi magát a mi döntéseinktől. Azt akarja, hogy bemutassuk akkor a „öt kenyerünket és két halunkat” (Ján 6,9), hogy imádkozzunk az aratás Urához, hogy dolgozókat küldjön az ő aratásába (Lk 10,2), hogy „vízhez juttassuk őt” (vö. Ján 4,7). Isten alázatos, nem jön el nem hivatalosan, mint egy tolvaj, hogy raboljon el (vö. Ján 10,1.10), hanem alázatosan kopogtat a szívünk ajtaján és várja, hogy beengedjük-e (vö. Jel 3,20). Várja a mi cselekedeteinket és döntéseinket.
Cselekedeteink segítségével nemcsak Isten cselekvését engedjük meg, hanem egymást is befolyásoljuk. Egyházként és emberiségként egy misztikus test részei vagyunk. Ezért Szent Pál kijelenthette, hogy „a testében kiegészíti azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéseiből” (Kol 1,24).
Ez a Karmel termékenységének titka is. A boszorkányok ígéretének egyik részét képezi, amelyben a boszorkánymono kármelita nővér az Istennel való kapcsolat fejlődése érdekében állandó imádsággal és önmegtartóztatással akarja kiszolgálni a Szent Anyát az egyház szolgálatában, hogy elérjék a tökéletes szeretetet és örökké dicsérjék a Szent Háromságot. Számos szent karmelita és karmelita ezt a feladatot teljesítette az életükkel. Így Szent Terézia értette: „Anyaszentegyház szívében szeretet leszek, így minden leszek” (Rk B 3v), és Szent János a Keresztelő azt vallotta, hogy „egy tiszta szeretet cselekedete hasznosabb a templom számára, mint az összes cselekedet együttvéve”(DP 29,2). Ezért Szent Terézia alapította reformját. Azt szeretette volna, hogy nővérei imádkozzanak és áldozzanak az egyházért és mások megtéréséért. Ezért a Szent Terézia életének végén „a bűnösök asztalánál ült” és megtapasztalta az ateisták hitetlenségét.
Ebből kifolyólag a Szent Terézia Benedikta a második világháború idején áldozatául ajánlotta fel magát a békéért. Különösen ez a nő az, aki élő megtestesítője annak, amit a fatimai üzenet kér a háború elkerülésére. Egy bencés arról vallotta, hogy „Amikor először találkoztam vele a beuronai apátság bejárati kapujánál, a megjelenése olyan hatással volt rám, hogy csak a katakombák ókeresztény művészetének benyomásaival tudom összehasonlítani, amikor a keresztény egyházat imádkozónak ábrázolja (ecclesia orans). Nem emelte fel a karjait, de minden megjelenése ezt a korai keresztény típust idézte.” Ő szorosan összekapcsolódott Krisztussal, és átélte Urunk szavait: „Érte szentelem magam, hogy ők is valóban megszentelődjenek.” (Ján 17,19)
Következésképpen, életének áldozataiért az Úr tervezett halálommal egy kis híd hídba tisztelték ezt.
Ezért a Karmelben a Szűz Mária megtiszteltetésének témája és az Ő Szeplőtlen Szívének szentelése erős és összekevert pontot jelentenek.
Mivel a Karmel a kontemplatív imádság érdekében indult, ezért a Karmelben elsődleges értékévé és ígéretévé a tisztaság vált, amelyet a legjobban a szív tisztaságaként értettek: „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent.” (Mt 5,8). Ezért a karmeliták már nagyon korán tisztelték Mária szüzességét és a Szeplőtlen Fogantatását, még akkor is, ha a többi rend ezt elutasította.
A Legtisztább Anyában minden egyes karmelita Istennek való belső életének beteljesedését látja és felkészül arra, hogy olyan intimitást éljen meg Jézussal, amilyenben az Ő Anyja részesült. Mária tiszta, mert teljesen nyitott Isten felé. A szíve egyesült, és teljesen odaadott Istennek. A sál felvételével és a szentelési aktussal ezért minden karmelita úgy vágyik, hogy „Máriába öltözzön” és elfogadja az ő erényeit.
Szép írások erről Szent Terézia a Los Andes című könyvből származnak:
„A karmelita célja elbűvöl: imádkozni a bűnösökért, egész életét áldozni, anélkül hogy látná imádsága és áldozatai gyümölcsét. Istenre való összekapcsolódás, hogy az Ő megváltásának vére körbe-körbe keringjen, és azt a templomnak és tagjainak is továbbítva megszentelje. Nem éppen ez az, amit a legszentebb Szűz, a mi legkitűnőbb példánk folyamatosan csinált? Nem élt mindig megszakítás nélküli és folyamatos imádságban, csendben, a földi dolgokból való elfelejtésben? Hogyan mentenek meg lelkeket? Az imádság, a könyörgés és az áldozat révén. (Dp 40)
„A mi Urunk elmondta, hogy gondoljak a Szűz Mária tisztaságára. Aztán elkezdett beszélni hozzám, anélkül hogy bármit is mondott volna. Azt mondta, hogy írjam le, amit a tisztaságról mondott: 1) Tiszta kell lennem a gondolataimban, hogy Isten folyamatos jelenlétében éljek. 2) Tiszta kell lennem a vágyaimban, hogy minden nap egyre inkább Istennek akarjak tartozni. 3) Tiszta kell lennem a cselekedeteimben: a lehető legjobbat tenni Istenért, nem azért, hogy az emberek lássanak. Más szavakkal, hogy a szellemem annyira belemerüljön Istenbe, hogy teljesen elfeledkezzem magamról. Ő így élt... (Nap 51)
A fatimai üzenet sürgető felhívásokat hoz, hogy a világban vezessük be a tiszteletet a Szűz Mária Szeplőtlen Szíve iránt, és szenteljük az Anyánknak magunkat és az egész nemzeteket. Mindezek ellenére, amit a 20. század során éltünk át, Mária így nyilatkoztatja: „Szeplőtlen Szívem végül győzedelmeskedni fog.” És Luciát, aki „a világban” maradt egyedül, bátorítja: „Szeplőtlen Szívem lesz a menedéked és az az út, amely Istenhez vezet.” Az utolsó megjelenéskor, 1917. október 13-án, Mária a karmelita Szűzként mutatkozott meg a pásztoroknak.
Miért mutat nekünk Isten ezt a közvetítőt, akinek „belső ereje” van, hogy elfordítson minket a pokoltól, a gonosztól és a háborútól, amelyek fenyegetnek minket? Mária Szívében állandó „igen” volt Isten felé és annak útjaira. A mi üdvözségünk ellensége soha nem volt hatalma felette. Mondhatjuk, hogy minden ember közül, aki valaha élt a világon, Mária emberi privát ja, amely a legteljesebben betöltött Isten szeretetével. Teljesen átlátható volt a Szentlélek működése szívében. Ő a templom kezdete és tökéletes modellje.
A szeplőtlen szíve szentelésével lehetővé tesszük Jézus számára, hogy teljesen belépjen a szívünkbe. Itt is Isten tiszteletben tartja az inkarnáció elvét: ahogyan a teljesség idején Márián keresztül jött a világra, úgy szeretne újra belénk költözni és velünk élni az ő Anyján keresztül. Tehát a Szeplőtlen Szívéhez történő szentelésünket a keresztségünk teljesítésének tekinthetjük.
Prófétai küldetés
A fatimai üzenet nagyon erősen kapcsolódik a prófétai adományhoz – a Szűz Mária a Ruska szentelését kérte a Szeplőtlen Szívének, rámutatott egy újabb háború kezdetére, ha az emberek nem fordulnak meg és nem tartanak bűnbánatot, előre jelezte az egyház és a Szentatya üldözését. A harmadik titok titokzatosan előre jelezte a 20. század történelmét.
A keresztségünkkel mindannyian részesedünk Krisztus pap, királyi és prófétai feladataiban. Illés próféta által, aki a „szellemi apánk” a Karmelben, a Karmel tagjainak prófétai feladata a karizmatikus hívásunk része. Hans Urs von Balthasar felhívta a figyelmet arra, hogy „úgy tűnik, hogy a legutóbbi időben nincs más rend, amelyet a Karmelhez hasonlóan különleges áldásban részesítettek volna a »küldetés« jellege miatt.”3
A rendünk megújítását ezért Szent Terézia kezdte el, mivel prófétai módon tudta olvasni a „korának jeleit” a 16. században – a templom egységének felbomlása és a hatalmas missziók megszületése az Amerika felfedezésével. Az ő érdemeihez is hozzájárult, hogy a vallási zavargások nem terjedtek el az ő hazájába. Nővéreit arra bátorította: „Mindig nézzetek a családunkra, ahonnan származunk, arra a szent prófétákra: hány szentünk van már a mennyben, akik Nálunk itt voltak!” (Z 29,33).
A prófétai küldetés azóta is folytatódott a további karmelita nővérek által: Szent Magdolna de’ Pazzi és Szent Mária a Megfeszített prófétai ajándékaikkal befolyásolták az egyház eseményeit, Szent Terézia Lisieux-ban pedig prófétai módon előre látta az ateizmus terjedését, tanításával sok szempontból megelőzte a II. Vatikáni Zsinatot, Szent Erzsébet a Háromság megelevenítése által a templomban eltűnt tanítást újította meg a megigazult (keresztelt) ember belsejében, Szent Terézia Benedikta pedig prófétai módon előre látta a Hitler hatalomra jutásának következményeit, és már a 30-as évek elején írt egy levelet, amelyben a pápát kérte, hogy adjon ki egy enciklikát a fasizmusról.
Profiétának lenni azonban nemcsak a jövő előrejelzését jelenti, hanem elsősorban a jelent mélyen megérteni, és a „kor jeleit” felismerni, majd az evangélium fényében értelmezni. Ez a küldetés mindannyiunkra vonatkozik. Ez a feladat azonban lehetetlenné válik, ha nem válunk imádság embereivé és a Szentírás mély ismerőivé. Ahogyan Szent Terézia Benedikta a Keresztelő mondta: „Sok órát kell eltöltenünk Isten Szava hallgatásával és lehetővé tenni, hogy cselekedjen bennünk. Csak akkor jutunk el ahhoz a ponthoz, hogy hozunk gyümölcsöt a dicséret áldozatában, valamint a cselekedetek áldozatában is.” „Amikor Istennek szentelt emberek csendesen beszélnek Urukkal, nagy hatással vannak az egyház történelem eseményeire.”
A látók élete
A Karmel és Fatima közötti párhuzamokat felfedezhetjük mindhárom pásztor életében is. A Marto testvérek, Ferenc és Jacinta gyermekkorban haltak meg. Az ő életük válasza a Szűz Mária hívására radikális volt. Nagyon rövid idő alatt, kevesebb mint három év alatt szentté váltak. Beteljesült rajtuk az Isten szava: „Ha meg nem tértek és nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be az Isten országába.” (Mt 18,3). A pápai fórum helyettesítője, Kondor atya szerint spiritualitásukat három fő tulajdonság jellemzi: a mindennapi élet imádsággal való betöltése, a templom és a Szentatyához való különös szeretet, és végül nem az extrém bűnbánat vagy önmegtartóztatás keresése, hanem mindennapi fogadása mindannak, amit az élet hoz, áldozat szellemében. Az ő életük tehát egy spiritualitás formáját képviseli, amelyet „a mindennapok útjának” nevezhetnénk. Ez nekünk a Karmelben emlékeztetnie kell a Katolikus Egyház egyik legfiatalabb tanítójának, Szent Terézia a Gyermek Jézussal és a „kis úttal” kapcsolatos lelki üzenetére.
Lucia, a pásztorok utolsó tagja, más utat járt be. Kezdetben ő volt a „hangjuk”, mivel egyedül ő tudott beszélni a Szűz Máriával. Őt kérte, hogy tanuljon meg olvasni és írni.
1925-ben Lucia belépett a Tuyban lévő Szent Dorottya Nővérek posztulátumába, majd 1934-ben ebben a kongregációban fogadalmat tett. Később azonban, 41 éves korában (1948)-ban, a Szentatya engedélyével a Coimbra Karmelista rend tagja lett. Ott élte le hátralévő életét. A váltás pontos okai talán titokban maradnak előttünk; biztosan vonzotta a Karmel magánya és távolsága, és az is, hogy a spiritualitás, amelyet az üzenetekkel elfogadott és megélt, legjobban megfelel a Karmel spiritualitásának. 98 évet élt, de sajnos nem töltötte be.
Közismert, hogy Lucia életében további megjelenéseket is kapott a Szűz Máriától. 1925-ben a Szűz Mária átadta neki az első szombati ájtatosságot, amely tartalmilag nagyon hasonlít a karmelita szekuláris köpeny viselésével kapcsolatos ígéretekhez. A nagy mennyiségű levél mellett Lucia hat Fatimai megjelenést is feljegyzett.
Néhány szerző szerint szintén „mystikus örökbefogadást” élt át a Szűz Máriától, amikor őt a Szűz Mária betette a lányául. Lucia valószínűleg átélte azt, amit a spirituális történelemben „mystikus egységnek” nevezünk a Szűz Máriával. A Karmelben ezt a nagyon közeli kapcsolatot különösen Szent Terézia (Mária Petyt; 1623-1677) és lelki vezetóje, Mihály Szent Ágoston (Ballaert; 1621-1684) tapasztalta meg.
Sünen kardinális ezt a tapasztalatot a Szűz Mária belső Sadonnak eltérő megtapasztalásaként írta le a lélekben, amikor valaki Krisztust a Szűz Mária Szívéért szereti, és Máriát Krisztus szívéért. Mária minden bizonyosságot ad a lélek aktivitásához, és emiatt a lélek fokozatosan a gondolkodásában, a cselekedeteiben és a szereteteiben egyfajta Szűz Máriához akar hasonlítani. Mindezt érte és rajta keresztül végzi.
Mária Szent Terézi ezt a tapasztalatot így fogalmazta meg:
„Néha a lelkemnek megmutatják és odaadják a lelki életet a Szűz Máriában, a pihenést, az örömöt, a kapcsolatot és az egységet. Ez így történik: Amint a tudatosság a tisztaság, a megszabadulás és a béke állapotában Istenre összpontosít – képek nélkül, egyesülve és kontemplatív módon átélve éri el az Úr birtokba vételét, úgy a lélek egyszerre tapasztalja az egyesülést, a kontemplációt és a Szűz Mária birtokbavételét is.”
Ez a szellemi élet csúcsait képviseli, amelyet néhány testvérünknek és nővérünknek ajándékoztak, és mély hit és tisztaság révén mi mindannyian, akik a Karmel családjába tartozunk, megéltük ezt. Számos közzétett nyilatkozat szerint minden karmelita, karmelita nővér és bármilyen módon a Karmelhez kapcsolódó ember, „Máriává” kell válnia, vagyis vele és általa Isten és az emberiség szeretetével.
Egykor olvastam egy szép kifejezést, miszerint a Karmelnek az egyházban az a küldetése van, hogy betöltse a feladatot, amelyet Mária a kezdeti egyházban végzett. Kérjük, hogy ez így legyen az életünkben. Ámen.
