Mária Milena nővér Jézus OCD
Mária Milena nővér a párizsi Karmelban élt és szentként hunyt el. Egyszer egyik nővértársa elhaladt a cellája mellett a közös szórakozásra, és úgy látta, mintha extázisban lenne. Amikor Milena nővér megérkezett a rekreációra, megkérdezte tőle: „Mit csináltál most?” Azt felelte: „A csendet hallgattam.” „És mit mondott neked a csend?” Erre válaszul ezt írta le neki.
A fokozatos megnyugtatás, megnyugvás, a teljes ember békéje. Ma számunkra a „csend” szó szokatlan. A csend helyett egyszerűen mondhatjuk: „békesség”. Ez a béke, amelyet a Szentlélek ad. Nélküle az ember belseje tele van zűrzavarral és zajjal. „A hitetleneknek nincs békéjük” (Ézs 48,12).
A békét Jézus Krisztus hozta a világra. Ezt énekelték az angyalok születésekor, és ez volt az ő köszöntése a feltámadása után: „Békesség nektek.” A Keresztény Szent János első versében a lélek a boldogságáról énekel: „Amikor házam már alvásban pihent.”
Lourdes-ban a barlangnál rengeteg zaj volt, hangos imádságok és dalok különböző nyelveken, mindenki átkiabálta egymást. Most a barlang közelében a következő felirat látható: „Silence” (csend). Ott különleges, csendes imádságos légkör uralkodik. Szűz Mária szereti a békét. „Kicsiny, alázatos anya.” A csend felkészítette őt a Gábriel üdvözletére.
Korunk egyik legfontosabb jele a csend elvesztése.
Azt lehet mondani, hogy a belső élet főként ebben az egyetlen szóban rejlik: Csend!
A csend szentté tesz. Ez indítja el, vezeti tovább és fejezi be.
Az örök Isten csak egy szót mondott, ez a Szó. Így minden szavunknak is tartalmaznia kell Jézust. Milyen szép ez a szó: csend!
1. Beszélj keveset a teremtményekhez és sokat Istenhez.
Ez az első, de elengedhetetlen lépés a csend magányos útjain. Ez az alapvető tudás iskolája, amely felkészít a kapcsolatra Istennel. Itt a lélek tanulmányozza és elmélyíti ezt az erényt, az Evangélium szellemében, az általa megtartott regulák szellemében, a szent helyek, az emberek, és különösen azon nyelv iránti tisztelettel, ahol olyan gyakran nyugszik az Atya Szava, a Szó, amely testté lett! Csend a világgal, csend az újdonságokkal, csend még a legigazabb lelkekkel is: Mária megijedt az angyal hangjától...
2. Csend a munkában, a mozdulatokban.
Csend a járásban; csend a szemekben, fülekben, hangban; csend az egész külső lényben, ami felkészíti a lelket Istenhez való átlépésre. A lélek megérdemli, ha az elkövetkezendő első próbákban hallja a Úr hangját. Mennyire jutalmazza ezt az első lépést! Ő a pusztába hívja, ezért ebben a második állapotban elkerüli mindent, ami elvonhatja a figyelmét. Messzire távozik a zajtól, és elmenekül ahhoz, aki egyedül van. Ott megízleli Istenhez való kapcsolat első gyümölcseit, és megtapasztalja Istene iránti féltékenységét. Ez a csend az elvonultság csendje, vagy elvonultság a csendben.
3. Csend a képzeletben.
Ez a képesség először kopogtat a Jegyeskert bezárt ajtaján, vele együtt furcsa érzések, homályos benyomások, szomorúságok. De ezen a távoli helyen a lélek bizonyítékokat ad kedvesének szeretetéről. Előállítja ennek a hatalomnak a szépségeit, amelyeket nem lehet elpusztítani, a menny bűbáit, Ura szépségét, a Golgota jeleneteit, Istene tökéletességét. Itt ő is csendben marad, isteni szeretetének hallgatag szolgálójává válik.
4. Csend az emlékezetben.
Csend a múlttal szemben… elfelejtés. Ezt a képességet az összes isteni irgalom emléke táplálja… Ez a hála csendben van, ez a hála csendje.
5. Csend a teremtményekkel.
Milyen szegénység a jelenlegi állapotunkban! A figyelmes lélek gyakran észreveszi, hogy belsőleg beszél a teremtményekhez, hogy a nevükben válaszol. Ó, ez a megaláztatás, amely felett a szentek sírtak! Itt a lélek vonuljon vissza a legmélyebb mélységekbe arra a rejtett helyre, ahol az elérhetetlen Magasztosság tartózkodik a nagy szentélyben, és ahol Jézus, a vigasztalója és Istene megmutatja neki titkait, és ízelítőt ad neki a jövő boldogságából. Itt visszaadja neki az ellenállást mindazzal szemben, ami nem ő, és minden földit fokozatosan el fog távolítani a figyelmétől.
6. Csend a szívben.
Ha a nyelv néma, ha az érzékek nyugodtak, ha a képzelet, az emlékezet és a teremtmények csendben vannak, és magányt teremtenek, ha nem is körülött, de legalább a lánya e házasság belsejében, a szívben csak kevés zaj rajzik. A csend az affektusok (érzelmek) zaja, a antipátiák, a vágyak csendje abban, ami túl tüzes, a buzgóság csendje abban, ami benne megfontolatlan, a lelkesedés csendje abban, ami túllőtt, a sóhajokig! … A szeretet csendje a lángolásában, nem abban a lángolásban, amelynek forrása Isten, hanem abban, amibe a természet belekeveredik! A szeretet csendje a csendben való szeretet… Ez a csend Isten előtt, a szépség előtt, a jó, a tökéletesség előtt!… A csend, amelynek nincs semmi nyomasztó, kényszerített. Ez a csend annyira kevéssé árt a kedvességnek, a szeretet erejének, mint az elismerés hibák általi csendjének, mint ahogy az angyalok szárnyainak zúgása, amiről a próféta beszél, árt a hallgatásuk engedelmességének, mint ahogy a fiat árt a gecsemánés csendnek, mint ahogy a örök Sanctus árt a szeráfok csendjének!...
A hallgató szív a szüzek szíve, Isten szívének dallama! A lámpás hangtalanul ég a szentségtartó előtt, és a füstölő csendben emelkedik a Megváltó trónjáig: ilyen a szeretet csendje. Az előző fokozatokban a csend még a föld fájdalmát hordozta, ezen a fokon a lélek tisztasága miatt kezdi megtanulni a szent dicséret első hangját, amely a mennyek éneke.
7. Csend a természet, az önszeretet előtt.
Csend saját hajlottágán, saját képtelenségén. Csend a lélek, amelynek tetszik az alázatos állapot. Csend a dicséretekben, a megbecsültség előtt. Csend a megvetés előtt, előnyben részesítés, zúgolódás, ez a csend a kedvességről és az alázatról. Csend a természet előtt az örömök vagy élvezetek közepette. A virág csendben bontakozik ki, és illata csendben magasztalja a Teremtőt: a belső léleknek is így kellene tennie. Csend a természetben a szenvedés vagy megpróbáltatás közepette. Csend a böjtökben, virrasztásokban, fáradtságban, hidegben és melegben! Csend egészséges állapotban, betegségben, mindentől megfosztva: ez a valódi szegénység és bűnbánat megható csendje, a minden teremtettet és emberitől való meghalás kedves csendje. Ez a csend az emberi énről, aki azzá válik, amit Isten akar. A természet zörejei nem képesek megzavarni ezt a csendet, mert az a természet felett áll.
8. Csend a lélekben.
Névtelenné tenni a haszontalan, kellemes, természetes gondolatokat. Csak azok árthatnak a lélek csendjének, és nem maga a gondolat, az nem tud megszűnni létezni. A szellemünk az igazságot keresi, és mi hazugságot adunk neki! A lényegi igazság Isten! Isten kielégíti isteni értelmét, és nem elegendő a szegény emberi értelemnek! Ami Isten nézőpontját illeti, a folyamatos, közvetlen kapcsolatra nincs mód a test gyengeségében, csak az ő jóságának tiszta ajándékából. A lélek cselekvésében a hitéhez való csend az, hogy megelégszik annak sötét világával. Csend a finom mélyedések iránt, amelyek gyengítik az akaratot és kiszárítják a szeretetet. Csend a szándékban: tisztaság, egyszerűség. Csend a saját keresésben. A meditációban a kíváncsiság csendje. Az imában a saját cselekedeteink csendje csak zavarja Isten működését. A büszkeség csendje, amely mindent, mindenhol és mindig keres, amely a szépet, a jót és a magasztost akar; ez a szent egyszerűség, a teljes megtisztulás, az egyenes szavak csendje. A szellem, amely harcol ezek ellen az ellenségek ellen, olyan, mint azok az angyalok, akik folyamatosan néznek Isten arcára. Ilyen elmét, állandó csendben, felemel az Úr magához.
9. Csend az ítéletben.
Csend az emberek vonatkozásában, csend a dolgokkal kapcsolatban. Ne ítélj, ne fejezd ki a véleményed. Néha ne is legyen, ha az nem ellenkezik a józansággal vagy a szeretettel. Ez a boldog és szent gyermekkor csendje, a tökéletesek csendje, ez az angyalok és arkangyalok csendje, amikor Isten parancsait követik. Ez a megtestesült Ige csendje.
10. Csend az akaratban.
Csend a parancsokkal, csend a regulák szent előírásaival, mondhatjuk, csupán külső csend a saját akaratunkban. Az Úr valami mélyebbre és nehezebbre akar tanítani, a szolga csendje urának ütései alatt. De boldog szolgáé, mert az Úr Isten! Ez a csend az áldozat csendje az oltáron, ez a bárány csendje, akit megfosztanak a gyapjától, ez a csend a sötétségben, amely megakadályozza a világosság, legalábbis a megnyugtató világosság keresését.
Ez a csend a szív szorongásaiban, a lélek fájdalmában. A lélek csendje, amely Isten kegyelmében volt, és most elhagyottnak érzi magát, és nem mondja ki a szót: miért? meddig? Ez a csend az odaadás csendje, csend a szigorú isteni tekintettel, Isten isteni keze súlyával, csend nem más panasszal, mint a szeretet panaszával. Ez a csend a keresztre feszítés csendje, ez több, mint a mártírok csendje, ez a Krisztus Jézus halálos szorongásának csendje. Igen, ez a csend az ő isteni csendje, és semmi sem hasonlítható az ő hangjához, semmi nem állhat ellen az ő kérésének, semmi nem méltóbb Istenhez, mint egy ilyen dicséret a fájdalomban, mint ez a fiat a présházban, mint ez a csend a halálos küzdelemben! Amíg ez a alázatos és szabad akarat, a szeretet valódi egésze megtörik és megsemmisül Isten neve dicsőségére, ő átalakítja a saját isteni akaratává. Na és, mi hiányzik még a tökéletességhez? Mire van még szükség az egyesült lélekben? Mire van szükség, hogy Krisztus befejeződjön ebben a lélekben? Két dologra: az első az emberi lény utolsó sóhaja; a második már csak a kedves figyelem arra, akinek isteni csókja nem kifejezhető jutalom.
11. Csend önmagunkkal.
Ne beszélni magunkkal belsőleg, ne hallgassuk meg magunkat, ne panaszkodjunk, és ne vigasztaljuk magunkat. Egy szóval, csendben maradni önmagunkkal, elfelejteni magunkat, teljesen egyedül lenni Istennel; megszökni önmagunktól, elszakadni önmagunkról. Íme, ez a legnehezebb csend, és mégis olyan alapvető a tökéletes kapcsolathoz Istennel, amilyenre egy ilyen nyomorúságos teremtmény képes, aki a kegyelem segítségével gyakran eljut ide, de ezen a szinten megáll, mert nem érti, és még kevésbé gyakorolja. Ez a semmiség csendje. Hősiesebb, mint a halál csendje.
12. Csend Istennel.
Kezdetben Isten így szólt a lélekhez: „Beszélj keveset a teremtményekhez és sokat velem.” Itt majd azt mondja neki: „Most már ne beszélj velem.” A csend Istennel, az Istenhez való odatartozás, az Isten elé lépés, átadni magunkat, feláldozni magunkat neki, eltűnni előtte, imádni őt, szeretni őt, hallgatni őt, érteni őt, megnyugodni őbenne. Ez az örökkévalóság csendje, a lélek kapcsolata Istennel.
Egy nővértársa látta Mária Milena nővért extázisban. Utána megkérdezte tőle, mit csinált abban a pillanatban. Azt mondta neki: „A csendet hallgattam.”
Fordította és összeállította P. Metoděj Minařík, O.Carm.
