Reinhard Körner, OCD / Birkenwerder
Mialatt ezt a cikket írom (1994 októberében), Rómában 180 püspök és ugyanennyi meghívott képviselő tanácskozik 1700 rendi és rendi közösség képviseletében egy hónapon át arról, hogy „az Istennek szentelt életről és annak küldetéséről az egyházban és a világban” – tehát a rendi életről és annak mai jelentőségéről. A három évvel ezelőtti szinódus kihirdetése óta a kolostorokban és rendi csoportokban sok szó esett arról, mit látunk mi, rendi keresztények, a saját életformánk értelméről és szerepünkről az egyházban és a világban. Talán soha korábban nem zajlott ilyen élénk eszmecsere a nővérek és a testvérek között – főként különböző rendek között – világszerte ezekről a kérdésekről. Amikor tavaly, 1993 novemberében, körülbelül 500 generális elöljáró gyűlt össze egy konferencián, hogy közösen megvitassák közösségeik álláspontját a szinódusi titkárság előkészítő dokumentumáról (az úgynevezett „lineamenta”-ról), gyorsan egyetértettek egy dologban: a szinódusi titkárság képe a rendek aktuális helyzetéről távol áll a valóságtól; sőt, még arra a kérdésre is, hogy a rendi hivatás miben rejlik, Rómában – és valószínűleg sok keresztény, köztük papok és püspökök – sok szempontból másként válaszolnak, mint ahogyan azt legalábbis a rendtagok és az ő elöljáróik próbálják megválaszolni. És az egyetértésükben is álltak: a „rendi élet megújulása”, amire harminc évvel ezelőtt a II. vatikáni zsinat felhívta a figyelmet, és amire ösztönzött, nem jutott – ahogyan azt a római Lineamenta-ból le lehetett olvasni – „bizonyos következtetésre”, a megújulás még előttünk áll. Az a transzformációs folyamat, ami most zajlik az egész egyházban, sőt az egész emberiségben, annyira érinti a rendi közösségeket, hogy – amint azt Németország rendi elöljáróinak egységmegnyilvánulása megfogalmazza – csak becsületesen megállapíthatjuk: a rendi élet a „II. Vatikán óta hatalmas belső és külső zűrzavarnak van kitéve..., amely – a Lélek vezetésére való nagy nyitottsággal – sok keresés után nyitott látószögeket igényel kérdések és víziók iránt. Ma már nem világos, mi a rendi élet, és ezt kérdésként szeretnék megélni.”
– Így mi, rendi keresztények feszültséggel és persze egy jó adag higgadt szkepszissel figyeljük ezeket a napokat Rómára, várva, hogy a Rómában összegyűlt püspököktől milyen impulzusok érkeznek. Nem szeretném a kis hozzászólásomban előre jelezni ezeket az impulzusokat. Csak néhány gondolatot szeretnék felhozni, amelyek szerintem, és sok testvérem és nővérem véleménye szerint a Karmelban érintik azokat az alapfeltételeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy nyitottak maradjunk a megújulásra, amelybe Isten Lelke vezetett minket; alapfeltételek, amelyek – megfelelően alkalmazva – talán hasznosak a keresztény élet megújulására is, függetlenül attól, hogy milyen „állapotban” van.
1. tanulni a „halál művészetét”
A rendi élet észlelhető jelenségei közé tartozik a tagok számának kétségtelen csökkenése és tovább fokozódó eltűnése. Az elmúlt 30 év alatt – a világméretű nézőpontból – 40%-kal csökkent, annak ellenére, hogy a Harmadik világ országainak viszonylag erős növekedése tapasztalható; a rendtagok 70%-a 60 éves kor fölött van, a női közösségekben ez a szám ráadásul meghaladja a 80%-ot; legalábbis Európában és Észak-Amerikában a rendi utánpótlás csökkent… Ezen statisztikák által egyes közösségek jobban, míg mások kevésbé érintettek – általánosan függetlenül attól, hogy „kontemplatív” vagy „aktív” rendekről van szó.
Nem pesszimizmus, ha reálisan nézzük, hogy a tagok száma szinte minden rendi közösségben – különösen a nyugat-európai országainkban – az elkövetkező években tovább csökkenni fog. Néhány rend, köztük a mi országunkban is (megjegyzés: német írás), kihal. Az egyházi történelembe vetett pillantás azt tanítja, hogy ez nem csak a mi időnk jelensége; az 1210 és 1260 között alapított több mint 50 „koldulórend” közül ma már csak a ferencesek, dominikánusok, karmeliták, ágostonosok és szerviták léteznek. A rendek jönnek és mennek…
Előző generációink nővérei és testvérei a „halál művészetéről” beszéltek. Sokan közülünk rendtagok közül ma is felidézik ezt. Ez egyébként olyan szó, amit nehezen tudunk kimondani abban az időszakban, amikor már alig, vagy egyáltalán nem érkeznek új novíciák, amikor elhagyják a filiálékat, és a kolostori struktúrákat át kell alakítani a kisebb számhoz…
Hálásak lenni azért, ami volt, elbúcsúzni attól, ami már nem létezik, nyitottság arra, ami jön (vagy nem) – ez az élet művészete, a halál és az élet miatt. Ma újra megtanulni ezt, erre nemcsak nekünk, rendi keresztényeknek van szükségünk. A mai „rendválság” csak egy eleme a tágabb egyház válságának, amely pedig csak egy eleme az emberi család válságának. A keresztények, köztük a „barátok” mindig is létezni fognak – de az életformáik, társadalmi struktúráik és hatásuk meg fog változni.
2. feldolgozni a szellemi „régi terheket”
A tagszám csökkenésének és a fiatalok hiányának okai sokrétűek. Nemcsak hibákra vezethetők vissza, és a teljes egyház és társadalom fejlődésével összefüggésben kell őket vizsgálni. Arányosan a rendtagok részesedése a katolikus keresztények között egy adott területen ritkán volt magasabb, mint a jelenlegi állapot, ami körülbelül 1 a 1000-hez. Mégis, a forradalmi és válsághelyzetek arra ösztönöznek minket, hogy megkérdezzük a múltbeli hibákat és hiányosságokat, és a megújulást a jelenben és a jövőben. Azt gondolom, nem festek rózsaszín képet, ha azt mondom, hogy a II. vatikáni zsinat utáni években számos kérdésről sokat beszéltek a rendek – részben az egész egyház számára is utat jelölve. Egy bencés apátnő a rendi élet szinódusa alkalmából elismeri: „Az utolsó generációkban a női rendi közösségekben éltünk” – ez nyilvánvalóan a férfi rendekre is érvényes – „sok szempontból nagyon szűk keretek között. Ez a kor kulturális tényezőivel is összefüggött. Ez azonban nem igaz általánosságban – voltak nagyszerű példák a tágasságra és nyitottságra még a zsinat előtti években is. A 19. századi alapítások történetében csodálatos példák vannak a hitre, a kalandvágyra, a kezdeményezésre, a fantáziára. Mégis összességében nagyon sok emberi és vallási nyomás volt jelen. A engedelmesség felfogása általában olyan volt, hogy sok nő a függőségben rekedt, és nem tudott fejlődni. Nem kaptak teret, nem bíztatták őket arra, hogy saját véleményüket és ítéletüket kialakítsák. Azt hiszem, mindannyiunknak jobb és megfelelőbb vallási együttélési formákat kellene keresnünk…” (Herder levelezés 10/1994)
Nem csupán az engedelmesség értelmezése igényel bátor feldolgozást és kritikus visszautalást az evangéliumra. A „régi terhek”, amelyeket fel kell dolgoznunk, az egész „szellemi élet” területét magában foglalják, amelynek gyakorlatában és értelmezésében évszázadok során sok hibás felfogás került be – nemcsak a szerzetesek és apácák között, hanem a klérus és a hívek között is. Mégis, talán a kolostori közösségekben ezek súlyosabban jelentkeznek.
A zsinat után szinte minden rend áttekintette alkotmányait (rendelkezéseit, azokat az időre konkretizáltakat), tekintettel e hibás felfogásokra, és igyekeztek újra megragadni alapítójuk eredeti szellemét. Közben ráébredtünk, hogy ezt a munkát egyáltalán nem tekinthetjük befejezettnek… Sok bölcsesség rejlik abban a humorban, amellyel egy ősi szerzetes reagált arra a kérdésre, hogy mit írjanak a halála után az emlékérméjére: „Írd: Igyekezett az evangélium szerint élni – amennyire az alkotmányai ezt megengedték.”
3. keresni az értelmet, nem a célt
A szerzetesek a részesülnek és a múltban is a templomban és a társadalomban „kisebbségnek” számítottak. Az életforma ezért mindig is kérdéseket vetett fel: Miért éltek így – és mi is a feladatotok? A közösségek, amelyek a szellemi gondozásban és a jótékonyságban tevékenykedtek, korábban válaszolhattak a munkaterületeikre hivatkozva, amelyben „egységesen” akarták szolgálni Istent és az embereket. Szinte minden ilyen területen azóta már világi emberek is tevékenykednek. „Valóban be kell lépni a rendbe, hogy valaki a betegek ápolásában, az iskolában, a szellemi gondozásban dolgozhasson?…” kérdezik tőlük ma. A nővérek és testvérek, akik kontemplatív és monasztikus kolostorok zártságában élnek, és nem tudnak semmilyen látható tevékenységet felmutatni, éppen ezért nehezen tudják megindokolni létüket az ilyen kérdések előtt. Érthető, hogy mi szerzetesek akkor célokat keresünk – még ha nem gazdasági értelemben, de spirituálisan számon tartott célokat, amelyeken keresztül meg szeretnénk indokolni életformánkat a környezetünk (és saját magunk) előtt! Ennek következménye a célszerű vallásosság, amely olyan megnyilvánulásokban nyilvánul meg, mint: „Mi? Mi imádkozunk értetek; a mi feladatunk a kontemplatív Mária, a tiétek a cselekvő Márta; mi letudjuk a világ sérelmeit; mi képviselünk benneteket Isten előtt; mi a világban megjelenítjük Isten szeretetét…” A püspökök és papok, sőt sok hivatalos liturgikus vagy egyházi jogi szöveg is támogatja ezt a célszerű gondolkodást, amikor például a „szorosabb” Krisztuskövetésről vagy a „teljes odaadásról” Istennek a cölibátus állapotában beszélnek, és szeretnék a rendi életet „Isten jelenlétének jelévé” tekinteni. – A nővérek és testvérek egyre inkább észreveszik, hogy egy ilyen rendi értelmezés valami alapvetően nem stimmel: vagy farizeussághoz vezet (ezt az ember ritkán észleli saját magán, de mások észreveszik!), vagy vallási teljesítmény- és tökéletességnyomásokhoz vezet, amelyek a lelket gyötrik…; és ez egyfajta csendes igazságtalanság a keresztényekkel szemben, akik a családban és a hivatásukban gyakran védtelen élethelyzeteikben is szeretnének kontemplatív életet élni, imádkozni, meditálni, a rászorulókat a könyörgéseikbe beemelni, és szeretnének teljes odaadással élni Istennel – akár házastárssal, akár anélkül…
A rendi életnek először is értelme van, nem célja – értelem, amelyet az ember az életének nem ad, hanem amit felfedez és megtalál. És általában azt találta meg, aki egyszerűen és higgadtan képes mondani: A rendben élek (és éppen ebben a bizonyos rendben!), mert hiszem, hogy – teljesen személyesen! – ebben az életformában tudok a legnagyobb mértékben együttműködni Istennel és az ő országával… Ha Isten pedig termékennyé teszi ezt az életet mások számára, vagy akár „jelet” – ahogy egy minden egyes ember élete termékennyé válhat és jel lehet –, az az Ő „érdeme” marad.
Tapasztalatunkból újra és újra megtanultuk, hogy azok a férfiak és nők, akik nemes ideálokkal jöttek Istenhez és az emberiséghez a noviciátusba, gyakran hamarosan más úton jártak; általában csak azok maradtak, akik – legtöbbször mély válságok után – egyszerűen és közvetlenül tudják: Itt, talán, ebben a tökéletlen közösségben, a legjobban tudok emberként fejlődni – semmi más; és hálás vagyok Istennek, hogy erre a helyre vezetett.
Az imádság, a közbenjárás, a képviselet, a kontempláció… tényleges értéke ezen értelemben nyílik meg a rendi életben, nem az értelem adásánál, nem valamilyen akár újszerű zarándokcélnál. Ma azt várják tőlünk, szerzetesektől, hogy felnőjünk ehhez a „kicsi” értelemhez, és nyíltan és határozottan vállaljuk – még akkor is, ha mások az egyházban nagy értelmet adnak életformánknak.
4. újragondolni a „hivatást”
A rendi élet – klasszikusan kifejezve – hivatás kérdése, nem értelmek adása és érvek. Ez vonatkozik az út során és a kezdetre is. Mi az – „hivatás”? A kibővített elképzelés így összegződik: Istennek határozott terve van velem, egy teljesen konkrét életúttal; az én feladatom ezt a tervet – az „Isten akaratát” – felismerni és megvalósítani; ha nem ismerem fel, és nem valósítom meg, akkor eltévesztettem az akaratát. Igaz, hogy Isten bizonyos ajándékokat és képességeket adott nekem, amelyek alkalmassá tesznek bizonyos utakra, másokra pedig nem. Az is igaz, hogy Krisztus az, aki az embereket – legtöbbször más embereken keresztül – „magához vonzza” (lásd: János 12,32) és a követésére hív (lásd: a hivatások történetét a négy evangéliumban). Rossz azonban a feltételezés, hogy Isten csak egyetlen utat tervezett számomra, vagy hogy a Jézus követésére való hívás már önmagában a cölibátusra vagy a rendi állapotra való hívás. – Csak egy hivatás létezik: az élet Krisztussal kötött közösségre, a hivatás, hogy keresztény legyek; és számos mód van arra, hogy ezt a hivatást megvalósítsam – az egyéni karizmák szerint. Milyen úton járok keresztényként – ezt magam dönthetem el. Isten ebben szabadságot hagy, és vár az elképzeléseimre, a közös felelősségemre a szűkebb és szélesebb választások előtt, az adott feladatra való odaadásomra, a döntésemre… Mivel ezt az aspektust figyelmen kívül hagyták, sok fiatal várta a bizonyos „jelet Istentől”, és bizonytalanok maradtak, mások pedig valami mást értelmeztek „jeleként Istentől”, ami később fikciónak bizonyult, és sokan így a „sikertelenség” és válság idején kétségek közé kerültek, hogy esetleg mégsem jól ismerték fel a hivatásukat az út kezdetén… – „Az embert az vezeti a választott útja”, mondja egy régi zsidó bölcsesség.
Ha a jövőben az egyházban határozott, tudatos szerzetesekre lesz szükség, elkötelezett emberekre és gerincre, attól függ, hogy ma megtanuljuk beszélni Krisztusról, aki minket barátainknak nevezett, nem szolgáknak (lásd: János 15,15).
„Ábrahám, menj ki a földedről, a rokonaid közül és apád házából, abba az országba, amelyet majd mutatok neked…” (Ter 12,1 és következőek)
Z: Körner, R., OCD: Ordensleben heute,
Karmel-impulse, 5, I/1995, 16–21, fordította Dr. Vojtěch Pola.
