Szent Terézia Benedikta a Keresztről (Edith Stein)
Létrejöttemben találkozom egy másik léttel, amely nem az enyém, de támasz és alapja az én létemnek, amelynek nincs támasza és alapja. E létem alapjában, amelyre magamban rábukkanok, eljuthatok odáig, hogy megismerjem örök létet.
Az egyik út a hit útja: Amikor Isten úgy mutatkozik meg, mint aki van, mint Teremtő és Fenntartó, és amikor a Megváltó azt mondja: „Aki a Fiúban hisz, örök élete van” (János 3,36), akkor ezek mind világos válaszok a saját létem rejtélyes kérdésére. És amikor a próféta száján közli, hogy mellettem áll hűségesebben, mint atyám és anyám,1 sőt, hogy Ő maga a Szeretet, akkor meglátom, mennyire „értelmes” a bizalmam abban a karban, amely tart, és mennyire bolondság minden félelem a semmibe zuhanástól - ha magam nem távolodom el az Ő védelmező kezétől.
A hit útja nem a filozófiai ismeretek útja. Ez egy más világból érkező válasz a kérdésre, amelyet az ismeret feltesz. A filozófiai ismereteknek megvan a maga útja. Ez a következtető, bizonyító gondolkodás útja, és ezen az úton halad a Isten bizonyítása [...] A bizonyítékot adó gondolkodás tömör fogalmakat alkot, de ezek sem képesek megragadni azt, aki Megfoghatatlan, sőt, még távolabb tolhatnak tőle, ahogy az minden absztrakt dolognál lenni szokott.
Többet ad nekünk a hit útja, mint a filozófiai gondolkodás: egy személyesen közeli Istent, egy szerető és irgalmas Istent, és egy olyan bizalmat, amelynek nincs párja a természetes ismeretek között. Azonban a hit útja sötét út. Maga Isten szavát emberi mértékűre csökkenti, hogy a megfoghatatlan számunkra megfoghatóbbá váljon.
(A német eredeti: Endliches und ewiges Sein, Freiburger 1959, 57–58. oldal, fordította Slezák Vratislav Jiljí.)
