A kút virágzik a fából készült kerítés körül, ahol a víz van.
És az a kenőcs ritka az által, hogy a lábaidat felfrissítheti.
Hagyj engem inni belőled, add magad a lelkemnek, hagyd, hogy igyak,
válj vízzé, amely a szádból jövő üzenetet adja nekem.
A tálam illata annyira átjárja a te illatodat,
emlékké válik rólad és emlékeztet arra,
a nárdus kenőcsre, amely ápolja a bőröd, és iszik belőle
a te édes simaságod, amely mindent megbánt, amit megérint.
A víz és az illatod, ó úttalan Úr, vágyom,
pásztor, nagy földműves kimerült szívvel,
látni téged, érinteni téged, én teljesen megvilágosodtam
a te isteni szavaid legelőin, amikor hajnalodik a nap.
Én a bűnös szerelem asszonya vagyok, az illatos asszony…
Te tudod, Uram, és mindezek ellenére mégis csak velem beszélsz!
(Carmen Conde /1907–1996/, Jézus lábánál,
fordította: Josef Hrdlička)
