P. Gorazd Cetkovský, O.Carm.
Amikor alkalmatok lesz, nézzétek meg újra alaposan a Mária Kármel-hegyi templom oltárát Kostelní Vydříben. Figyeljétek meg, ahogy a barokk művészet1 szívesen dramatizálta: az oltár ábrázolása ugyanis a mozgást, az eseményt fejezi ki. Az angyalok gesztusaiból nyilvánvaló, hogy a kegyelem Mária-képe mintha „repülne” a térben. Aláereszkedik az égből, és felétek közeledik, akik az oltár előtt álltok. Fényes ragyogás veszi körül, amely még magukat az angyalokat is megvakítja. Ez emlékeztet arra a különleges fényjelenségre, amellyel ez a hely elsődlegesen felhívta magára a figyelmet. De a legfőbb jelentősége annak van, ami a képen szerepel: Mária a karjaiban tartja Jézus Gyermekét, akiről Simeon prófétált, hogy ő a „népek világossága”, és hogy ellene nagy ellenállás támad... Ne szégyelljük mi sem dramatizálni egy kicsit, és próbáljuk meg elképzelni, mennyire megszorította Mária a Gyermeket magához, miután meghallotta Simeon szavait, és visszavette a gyermekét az ölébe!
Mindenkiben egész életük alatt megmarad egy gyermek. Néhányunk számára ez teljesen átlátszó, másoknál ez a „gyermek” mélyen, mélyen rejtve van... És hogyan reagálnak a gyerekek, amikor látják a gondoskodást és szeretetet, ami egy másik gyermeknek megadatik? Kiáltanak: „Én is (azt akarom)!” Nemrégiben mosollyal mesélték nekem a szülők, hogy amikor a nagyobbik lányuk megfázott és megbetegedett, és az anyuka gondoskodott róla, a kisebbik testvér kijelentette: „Én is akarok beteg lenni!” – és röviddel később ő is lázasan feküdt. Mi felnőttek ilyen gyermeki kiáltásokat általában nem tudatosítunk értelmünkkel, de a Kármel-hegyi Mária képe előtt intuíciónk érzékelni tudja: ez a zarándokhely és ez a kép azt kínálja nekünk: „Mária is megölel, magához szorít, eláraszt szeretettel, gondoskodással és imával – gyere és fogadd el ezt!” És amikor így kijelentem, ez nem túlzás, szójáték vagy blőd fentezi. Ez Mária valódi ajánlata, és én arra szeretnék minket ösztönözni: fogadjuk el ezt az ajánlatát, és egyszerűen kérjük: „Igen, Mária, ölelj meg engem is!” És ne csak magunkra gondoljunk. Helyezzük az ő ölébe éppúgy a közelállóinkat: házastársunkat, gyermekeinket, unokáinkat, barátainkat...
De most ehhez a kontemplációhoz szeretnék még hozzáfűzni egy javaslatot, amely jelenleg nagyon fontosnak tűnik számomra. XVI. Benedek kihirdette a papok évét. Ez csak nemrégiben kezdődött el, és lehetőségünk van tehát azonnal kihasználni. Ezért most arra szeretnék kérni mindenkit: helyezd Mária karjaiba a papodat, a plébánosodat. Szereted őt? Akkor annál szívesebben tedd ezt! Van problémád vele? – Akkor kérlek, tedd ezt is! Mária nagy szeretettel magához öleli őt. És ha ilyen imában és hitben, hogy Mária valóban megteszi ezt, tisztán előtűnik, hogy a papunkat is szeretjük, és sokat köszönhetünk neki! Vagy eszünkbe jut, hogy esetleg valamit mi is adósa vagyunk a szeretetünkből, hogy esetleg még meg kell bocsátanunk neki valamit, vagy más szempontból is másként kellene viszonyulnunk hozzá, mint eddig.
Már régebben nagyon gazdagította az életemet, amikor megismerhettem egy pap szüleit, aki egykori osztálytársam volt a főiskolán. Amikor találkoztam velük, rájöttem, hogy ezek az egyszerű, kedves emberek két erős félelmet hordoznak magukban: az első az – hogy fiuk papként elég szeretetet nyújtson híveinek, hogy jól szolgáljon nekik, és hogy ők „elfogadják” őt és szeressék. A második félelmük pedig az volt: hogy fiuk ne hagyja el a papságot. Mert időnként előfordul, hogy valakik elhagyják a papságot, és ez sokakat elszomorít. Azóta gyakrabban jut eszembe: próbáljuk meg mi is néha a papjainkat így „a másik oldalról” nézni – a gondos, istenfélő szülők szemével, akik szeretik az Urat és a gyermeküket, aki az ő szolgálatába szegődött, Mária szemével, aki anyai módon öleli ezt a papot, és próbálja megadni neki a lehető legnagyobb támogatást szolgálatához.
Most már csak azt szeretném megmagyarázni, hogy milyen szentírási szövegeket választottam ehhez a kontemplációnkhoz. A kulcsfontosságú szakasz Lukács evangéliumából az a találkozás, amikor a szent család találkozik Simeonnal a jeruzsálemi templomban (Lk 2,25–35). Az evangélista azt írja, hogy Simeon „felvette a gyermeket az ölébe”, a latin szöveg szerint szó szerint is fordíthatnánk: „az ölelő karokba”. Ezt a szót a Bibliában más alkalommal ritkán találjuk, még ott van Ézsaiás próféta könyvében (49,22–23): „Így szól az Úr, az Isten: Íme, kezemmel jelet adok a népeknek, nemzeteknek felemelnem fogom a jelemet. Fiaidat az öledbe hozza, lányaidat a válladon hordozzák. A királyok mivel lesznek nevelőid, a királynők pedig dajkáid...” Hosszú ideig haboztam, hogy ezt a szöveget felhasználjam-e a mi kontemplációnkhoz. A próféta bátorítja az eleve választott népet, amely a babiloni fogságban szenved. Nagy sikeres hazatérést ígér az izraelitáknak. Annak ellenére, hogy korábban sokkal nagyobb volt a nemzetek közötti viszály, a pogány népek legyőzik a nép iránti idegenségüket, és mivel Isten népe, segítenek nekik, sőt, szolgálnak is. Úgy, hogy gyermekeiket az ölébe veszik és a vállukon hordozzák őket Jeruzsálembe... Ez illik a mi témánkhoz? Igen. Ezek az ószövetségi versek bátorítást adhatnak nekünk, hogy próbáljuk meg legyőzni azt az idegenséget, amely néha beszivárog közénk és papjaink közé, és „hordozzuk őket” a szolgálatukkal való együttműködésünkkel. És ugyancsak: éppen azért, mert Jézus Krisztus szolgái az ő egyházában és a mai világban.
Éppen ellenkezőleg, egy pillanatra sem haboztam, amikor azon kaptam magam, hogy csatlakoztassam ezt a kontemplációnkhoz Pál apostol első levélből írt részletét a korinthusiakhoz, amelyet népszerű néven a Szeretet Himnuszának nevezünk (1 Kor 12,31–13,8). Ez egy kis provokáció a részemről, mivel elég gondolkodás nélkül megszoktuk, hogy ezt a szöveget esküvőkön olvassák fel, míg most egy teljesen más élethelyzetről emlékezünk meg. De Szent Pál nemcsak a jegyeseknek és házastársaknak írta ezeket a sorokat, és nem azért, hogy legyen mit olvasnunk az egyházban az esküvők során. Levélben a szeretetről mint a keresztény élet alapjáról beszél minden területen, mint a egyházi közösség alapjáról is. Nem szabad a Isten szavának hatókörét csak egy bizonyos szeletre korlátoznunk. Így hasznos számunkra, hogy a papok évének elején és a hívek, laikusok és a papok, plébánosok közötti kapcsolatról való kontemplációnk során visszatérjünk a következő szavakhoz: „a szeretet türelmes, jóságos, nem irigykedik, nem haragszik” stb. Kívánom, hogy ezekben a kapcsolatokban se hiányozzon a szeretet elegendő mennyisége.
Kívánom, hogy ehhez Mária anyai szeretetének példája segítsen nekünk. Kívánom, hogy az ő védelme alatt jól éljük meg az évet, amely a papok megszentelésére irányul.
