Amikor olvasom az evangéliumban, hogy Mária „sietett egy judeai városba a hegyekben”, hogy szeretetteljes szolgálatot tegyen rokonának, Erzsébetnek, azt látom, hogy olyan szépen, nyugodtan és méltóságteljesen lépked, belül az Isten Szavával. Az ő imája mindig összhangban volt az Ő imájával: „Íme, itt vagyok!” Ki? „Az Úr szolgálója”, az ő teremtményei közül az utolsó: ő, az ő anyja! Olyan igaz volt alázatában, mert elfeledkezett önmagáról, nem tudott magáról, és felszabadult önmagától, hogy aztán énekelhesse: „Nagy dolgokat tett velem az, aki hatalmas ... ezentúl minden nemzedék boldognak fog hívni engem.”
(Erzsébet a Szentháromságtól, Utolsó magány 40)
