Hála a remény forrása

P. Gorazd Cetkovský, O.Carm.

Ez a cikk egy enyhe átdolgozása annak a hozzájárulásnak, amelyet a „Keresztény egészségügyi dolgozó a szociális szolgáltatásokban” című konferenciára készítettem, amely 2008. október 25-én zajlott le a Morva Budějovice-i Szent Antal Házban. A konferencia témája: „Vigasz és remény”. Annak érdekében, hogy elegendően tömör maradjak, úgy döntöttem, hogy elsősorban csak az első fogalomra összpontosítok. Meg vagyok győződve arról, hogy az igazi vigasz mindig kapcsolódik a reményhez.

Nem vagyok szakértő sem a bibliai tudományban, sem az ősi Kelet embereinek életében. De úgy tűnik számomra a Szentírás lapjain, hogy az Ó- és Újszövetség idején az élethelyzetek sokkal inkább rituálisak voltak, mint ma. A fájdalmat és a szomorúságot konkrét és figyelemfelkeltő külső megnyilvánulásokon keresztül élték meg (bűnbánati ruha, ruhazúzás, sírás és jajongás, hajfosztás stb.). És a szomorúság ilyen külső megnyilvánulása bizonyos értelemben „kötelező” volt; az emberek körülötte ezt elvárták, mint ami teljesen a helyén való az adott pillanatban. Másképp viselkedni valami megmagyarázhatatlant és provokatívat jelentett, ha a szenvedő egyén elhallgatta vagy tompította a jajongást, akkor a többiek részéről magyarázatot követeltek tőle.

A környezet megfelelő reakciója a szerettük szomorúságára a vigasz volt, tehát a velük való bánásmód, amely valószínűleg egy bizonyos rituális formát öltött (konkrét, megszokott szokások). Ez figyelemre méltó, mert ma a „vigasz” és valakit „vígasztalni” kifejezések jelentése inkább bizonytalan. A bibliai időszakban a vigasz nyújtása úgyszintén valami „kötelességnek” számított, nem csupán udvariasságnak, sőt nem csupán egy extra „jó cselekedetnek”. Természetesen ez a kötelezettség összefüggött azzal, hogy milyen szoros kapcsolat köti össze a vigasztalót a szenvedővel (vajon házasság, vérrokonság, vagy a törzs keretein belüli összetartozás stb.).

Ma a rituálék általános hanyatlásának korában élünk. Néha ez tudatalatti módon történik – a körülmények megváltozásával és az egyre növekvő életritmus miatt elfelejtjük a rituálékat, máskor tudatosan – teatralitásnak tartják őket, és ezzel az indoklással szándékosan figyelmen kívül hagyják őket. (De ez gyakran bonyolultabb: elvesztettük a spontánitást, kényelmetlenül érezzük magunkat benne stb.) Ezen a vonalon folyamatosan felidézem Schönborn bíboros szavait a keresztény hozzáállásról a halálhoz: „Nem véletlen, hogy az életről a halálra való átmenet éppen különösen intenzíven rituálissá vált. Furcsább, hogy a mi időnk annyira tehetetlenül áll e döntő pillanat előtt.”¹ Úgy érzem, hogy ez a tehetetlenség és zavar nemcsak a haldoklók kísérésénél, hanem a fájdalom és szomorúság megélésénél, valamint a másik vigasztalása melletti erőfeszítések során is ránk nehezedik. Az azokban a pillanatokban a rituálék, amelyekre korábban az emberek támaszkodtak, ma sok esetben már feledésbe merültek.

A fő gondolat – szembenézni azzal, hogy a szenvedő ember világa összeszűkül

Saját tapasztalatom szerint gyakran a betegség és az öregedés a szenvedő ember világát összeszűkíti, és eltorzítja annak kontúrjait. A szenvedő ember csak a saját fájdalmára és szomorúságára gondol. Az emberektől elidegenedik; sok dolog, esemény, impulzus, amelyet korábban megélt vagy körülötte volt, most észrevétlenül marad.

Ezt pontosan kifejezi Jiří Wolker verssora, akinek fiatal korában szembe kellett néznie a tuberkulózissal és a halál fenyegetésével. A verse, amely a hagyatékából származik, "Beteg" címmel, tartalmaz egyebek között a következő sorokat:

Az ablakok mögött zúg a föld, – a dolgok a csendben énekelnek,
és mégis te, betegség, – annyira kicsi mindenkihez képest,
a világomat eltorzítod.

A vers így fejeződik be:

A betegség legnehezebb összecsapása, – a legnehezebb sebed,
hogy az ember a fájdalmak miatt magához van kötve
és a görnyedő napjaiban, amelyek ismeretlen irányba mennek,
csak önmaga körül forog, és borzalmasan egyedül van.

Ezért az egyik módszer, ahogyan a szenvedő embert ösztönözni próbálom, az a belső világának ezen korlátozottságának áttörése, és a látókörét kinyitni önmagától távolabb. (Chesterton valahol azt mondja: ha blőd körben mozogunk, nem segít, ha még gyorsabban próbálunk mozogni; ki kell lépni a körből...)

Hálás gondolkodás előidézése

A sok lehetőség közül, ahova a beteg vagy szenvedő gondolatait irányítani lehet, azzal foglalkozom, hogyan tereljem a gondolatait valami felé, amiért hálát érezhet, átélheti a hálát. Még ha a múltban is van ez, tehát valami, ami „ma már régen eltűnt”, ami (felületesen nézve) „már nincs”, mégis hiszem, hogy a szép emlékekből vagy gondolatokból mindenki meríthet inspirációt a jelenre és reményt a jövőre. A jajongás megcsillapítása.

Különösen szeretném hangsúlyozni: vegyétek észre, hogy ehhez a gondolkodáshoz nem szükséges, hogy az érintett ember hívő legyen. Ezek a gondolatok vigaszt nyújthatnak a nem hívő ember számára is: hálás, mert ő is tudatosítja vagy intuitíven érzékeli, milyen nagy ajándék az élet. Csak azt nem tartja fontosnak, hogy eljusson a Kibocsátó – Isten létezéséig. Természetesen csupán arról van szó, hogy jóindulatunkkal irányítjuk a szenvedő ember gondolkodását arra, ami pozitív és vitathatatlan. Annak érdekében, hogy a törekvésünk sikeres legyen, kulcsfontosságú, hogyan tudjuk a beteget bevonni a beszélgetésbe, mennyire hajlandó együttműködni, átvállalni a ránk kiszórt gondolatokat, és a saját megjelenését beépíteni. Megtalálni magát bennük. A másik emberben a hálás gondolkodás előidézésére többféle módon is próbálkozhatunk.

A saját bőrén átélt múltra utalni

Elsősorban a szép múltra, ahol a „szép” szó alatt értem: nemes és számára kedves, bármi legyen is. Kiváló, ha sikerül, hogy a szenvedő ember elkezd mesélni és egyre több és több szép élmény jut az eszébe.

A hívőnek jól esik emlékeztetni arra, hogy az Ószövetség gyakran arra ösztönzi az embert, hogy dicsérje Istent az összes jó dolog felsorolásával, amelyet tőle kapott. Nagy alázattal szólalt meg egy zsidó otthoni húsvéti liturgiából egy ilyen hálaima:²

Hány jótéteménnyel tartozunk az Úrnak!
Ha kihúzott volna minket Egyiptomból,
és nem végzett volna rajtunk igazságot az ellenségeinkkel,
akkor is elég lenne.
Ha végzett volna rajtuk igazságot,
és nem a bálványaikon,
akkor is elég lenne.
Ha végzett volna igazságot a bálványokkal szemben,
és nem választotta volna el nekünk a tengert,
akkor is elég lenne.
Ha elválasztotta volna nekünk a tengert,
és nem vezetett volna minket rajta szárazon,
akkor is elég lenne.
Ha vezetett volna minket szárazon,
és nem gondoskodott volna negyven éven át a szükségleteinkről a pusztában,
akkor is elég lenne.
Ha gondoskodott volna negyven éven át a szükségleteinkről a pusztában,
és nem vezetett volna minket Sínai hegyére,
akkor is elég lenne.
Ha elvezetett volna minket Sínai hegyére,
és nem adta volna nekünk a Törvényt,
akkor is elég lenne.
Ha adott volna nekünk a Törvényt,
és nem vezette volna be minket az izraeli földre,
akkor is elég lenne.

Meg fogom osztani veletek: az egyik legkedvesebb és talán a legjobban bevált témám, amelyen keresztül arra próbálok figyelmeztetni a másik embert, hogy szép emlékeket idézzen fel, hogy megkérdezem őt, honnan származik: mi a város vagy falu, család, esetleg a plébánia, ahol született vagy felnőtt. Mennyire közeli nekünk ez a téma, azt újra meg fogom mutatni egy Wolker-vers kezdetével, amely találóan A mi vidékünk címmel bír:

Nálunk a föld
olyan sima, mint az asztal
mindig ünnepi zöld terítővel van borítva.
Amikor sétálok rajta,
mindig érzem,
hogy az ebéd előtt megcsap a fűszerek illata:...

Ezekből a sorokból érződik az a láncolatosság, amely legalábbis érthető, ha nem is kissé ragályos... – és mégis a Hanáki síkságot a többség nem tartja szép vagy vonzó tájnak.

Meglepetés, hogy a heves és fájdalmas múlt emlékei is néha hálát idézhetnek fel az ember szívében. Sokszor így a szembesített ember maga fordítja a gondolatok irányát. A nehéz múltról való mesélés fő hangsúlya abban rejlik, hogy csodálatosan átvészelte mindezt, hogy a sok borzalom ellenére nem pusztította el. Néha még visszamenőleg is képes értékelni, hogy a nehéz dolgok is hoztak valamilyen értékes gyümölcsöt. És emlékezhetünk arra, hogy az ilyen tapasztalat többször is megjelent a Szentírásban. Így bátorítja Isten a választott népet, a pusztában való hosszú vándorlás végén (Dt 8,2-5):

„Emlékezz az egész útra, amelyen az Úr, a te Istened vezetett téged negyven éven át a pusztában, hogy megpróbáljon, kipróbáljon és megtudja, mi van a szívedben, hogy megtartod-e az ő parancsolatait, vagy sem. Megtapasztalt téged, éhséget adott neked, és mannával táplált, amit te nem ismertél, és amelyet nem ismertek még a te atyáid, hogy megtanítson téged, hogy az ember nemcsak kenyérből él, hanem abból, ami az Úr száján kijön. Negyven éven át a ruhád nem bomlott meg rajtad, és a lábad meg nem dagadt. Ismerd el tehát a szívedben, hogy az Úr, a te Istened nevel téged, ahogy az ember nevel egy gyermeket.”

Hálás múltra utalni, amely „idegen”, de tanulságos vagy mindenki számára jótékony

Ha a szenvedő ember képes jobban eltávolodni önmagától, nem muszáj csak azokra a gondolatokra és emlékekre támaszkodnunk, amelyek kizárólag őt érintik, hanem jól lehet utalni olyan eseményekre is, amelyek nem közvetlenül vele történtek, mégis pozitív hatással vannak az életére, most vigaszt és reményforrást jelenthetnek neki.

A hívő keresztények számára főleg:

• Jézus Krisztus szenvedése, esetleg Mária szenvedése: ezt a témát különösen a középkori áhítat fejlesztette, de ma is élénken él (Jézus Szívének, Mária Szívének képei, a passiók színei, a fájdalmas Szűzanya tisztelete); bárki, aki valaha is kísért több hívő embert betegségükben vagy öregségük alatt, megbizonyosodhat arról, milyen hatékony példája Jézus Krisztus és Mária szenvedése valójában;
• Jézus Krisztus feltámadása, az Atyához való eljutása, ahol imádkozik értünk és helyet készít nekünk; itt a vigasz szorosan összefonódik a reménnyel;
• a középkor óta a haldoklók ágyánál használt imák között érdekes a litania, amely különböző isteni megszabadító cselekedeteket sorol fel, amelyek a Bibliában szerepelnek, és amelyekre utalva kísérik a haldokló ember megszabadulására irányuló kérést:³

Istenem, szabadítsd meg a szolgádat (szolgálódat),
ahogyan Noét megmentetted az özönvíz alatt.
Ámen.
Istenem, szabadítsd meg a szolgádat (szolgálódat),
ahogyan Ábrahámot kihoztad a káldeai Úrból.
Ámen.
Istenem, szabadítsd meg a szolgádat (szolgálódat),
ahogyan Mózest megszabadítottad a fáraó hatalmától.
Ámen.
Istenem, szabadítsd meg a szolgádat (szolgálódat),
ahogyan Dánielt megmentetted az oroszlánok vereméből.
Ámen.
Istenem, szabadítsd meg a szolgádat (szolgálódat),
ahogyan a három ifjat megmented a tűz kemencéjéből és a kegyetlen király kezéből.
Ámen.
Istenem, szabadítsd meg a szolgádat (szolgálódat),
ahogyan Susannát megtisztítottad a hamis vádaktól.
Ámen.
Istenem, szabadítsd meg a szolgádat (szolgálódat),
ahogyan Dávidot megmentetted Góliátkeze és Saul király keze közül.
Ámen.
Istenem, szabadítsd meg a szolgádat (szolgálódat),
ahogyan Pétert és Pált megszabadítottad a börtönből.
Ámen.
Istenem, szabadítsd meg a szolgádat (szolgálódat)
a mi Megváltónk, Jézus Krisztus által,
aki a mi kedvünkért szenvedett éles halált és megszerezte nekünk az örök életet.
Ámen.

Nem nehéz megérteni, hogy ennek a litániának vigaszt kell nyújtania a haldoklónak és reményt adnia. És meg is tudja tenni, még ha ő csak részletekben érzékeli is.

Rámutatni, mi szép a jelenben

Ebben az esetben is a legtermészetesebb az, hogy a szenvedő embert azonnal körülvevő dolgokkal kezdjük. Ez aztán Wolkerének a következő soraira emlékeztet:

Az ablakok mögött zúg a föld, – a dolgok a csendben énekelnek,

a már idézett versben. Jiří Wolker egy olyan költő, akinek különleges érzéke van a körülöttünk lévő dolgokhoz – emlékezzünk arra, hogy a híres „Nehéz óra” című versében megkéri a dolgokat, hogy egy fontos pillanatban álljanak mellette:

Kedves leveled, lámpám, barátom könyve,
a szeretet, a fény és a hit szülöttei,
ma álljatok mellettem és legyetek háromszor hűségesebbek...

Sokkal értékesebb és nem magától értetődőbb értéket képvisel azonban a más emberek szeretete, amelyet a szenvedő embernek nyújtanak betegségében, öregkorában vagy bármely más fájdalmában. Jó, ha folyamatosan segítjük őt, hogy tudatában legyen ennek, őszintén hálás legyen érte, és magának és másoknak is megadhassa a lehetőséget, hogy a háláját kifejezze, de ne érezze magát „tehernek”. Ebben a pillanatban – Jézus tanítványai számára – hangsúlyozzuk: a keresztények legbensőségesebb hozzáállása az élethez a hála. A megváltásért, a Megváltóért, de azért is, hogy minden nappal Istentől kapjuk a „mindennapi kenyerünket” számos apró dolog formájában, amelyek ehhez hozzátartoznak. Ezt a mindennapi hálát „tornázzuk” egész életünk során, és a szenvedés és jajongás időszakában azt kell bemutatnia, hogy már eddig is gyakoroltuk – hogy ezt a képességet nem veszítjük el még a nehéz napokban sem.

Itt is elmondom: a gyóntatói szolgálatom során szívesen adok penitenciaként ilyen imát gyakorolni: megkérdőjelezni Istennek, hogy miért kellene hálásnak lennünk a közelmúlt eseményeiért (ugyanolyan részletesen, ahogy a lelkiismeretünket vizsgáljuk). Hogy így újra láthassuk, hogy Istenünk nem olyan Isten, aki csak a bűneinkkel foglalkozik, hanem olyan Isten, aki folyamatosan és újra ellát bennünket jóságával! És tapasztalom, hogy egy ilyen ima ugyanolyan hatékonyan vezet bennünket megtéréshez, mint Isten figyelmeztetései...

Ezért szándékosan használom a „hála” szót ebben a gondolkodásomban, és nem a „hála” szót. Nem akarom kiemelni egy általános, absztrakt tulajdonságot, hanem ösztönözni akarom, hogy a szenvedő embernek segítsünk átélni a konkrét, megismételt és gyakran elvégzett hálaaktusokat, az egyes hálaigényeket és az egyes köszöneteket – „hálákat”.

Rámutatni magára Istenre

Valóban hívő embernél lehetséges magára Istenre mutatni. Hogy itt van még Isten (nem csak a szenvedés érzetét kellene érzékelnie). Ez elegendő a hívő embernek ahhoz, hogy elhagyja a blőd körét, ahová a fájdalma zárja, és megnyíljon önmaga irányába. De itt is arra van szükség, hogy a felkínált gondolatokat ő is megkapja és kifejlessze. A mi gondunk az, hogy figyeljünk arra, hogy a szenvedő ember hogyan gondolkodik és beszél Istenről, mert vele szemben is felmerülhet, hogy Istenhez fellebbez vagy vádolja, ellenáll neki vagy könnyezik.

Úgy vélem, hogy értékes segítséget jelent ebben a kapcsolatban emlékezni Jób könyvének végére. Jób hallgat a Szentírás hatóság előtt – nem azért, mert Isten meggyőzte őt, azaz mindent elmagyarázott neki és ő megértette a szenvedésének értelmét, hanem azért hallgat, mert Isten nagy, és az embernek nincs joga vádolnia őt igazságtalansággal. A titok iránti tisztelet egy nagyon fontos attitűd, amelyet képesnek kell lennünk elfogadni Isten magával és a fájdalmunkra nézve, amelyet nem tudunk megváltoztatni.

Érdekes tanúbizonyságok (és figyelmeztetések)

Anne Frank, bár mindössze 15 éves volt, naplójában éles kritikát fogalmaz meg a megvigasztalás módjáról, amelyet mindnyájan hajlamosak vagyunk használni...⁴

(csütörtök, 1944. március 2.)
A mosás során Bep az anyjával és van Daan asszonnyal beszélt a nyomorúságérzéséről. Hogyan érthetik meg őt ketten? A netaktikus anyánk elsősorban abban segít, hogy az ember még mélyebben belemerül a problémáiba. Tudod, mit tanácsolt Bepnek? Azt mondta, gondoljon mindazokra, akik ezen a világon elpusztulnak! Kinek segít egy szerencsétlenségre való gondolat, amikor valaki maga is boldogtalan? Ezt mondtam én is. De a válasz az volt, hogy nincsen jogom ilyen dolgokhoz beleszólni.
Milyen gyalázatosan buták és ostobák ezek a felnőttek!
Mintha Péter, Margot, Bep és én nem éreznénk ugyanazt! De itt csak az anyai szeretet vagy a valóban jó barátok szeretete segíthet. De mindkét anyánk egyáltalán nem ért meg minket. Kétségtelenül van Bep asszony, aki talán valamivel jobban megért minket, mint anyánk. Óh, mennyire szeretném mondani a szegény Bepnek valamit, amiről tudom, hogy tapasztalatból tudom, hogy segít! De közben beleszólt az apám, és nagyon durván túlon túl tolódtam el. A felnőttek mindenki annyira buták!...
... Péternek, Bepnek, Margotnak és nekem csak egy hatalmas, önfeláldozó szeretetre van szükségünk, amiből itt nem jut nekünk...“

És hisszük, hogy számunkra is ilyen hatalmas, önzetlen szeretet valósult meg Jézus Krisztus által!

Hasonlóképpen figyelemre méltó Etty Hillesum szavai, egy zsidó lányé, aki a náci elnyomás közepette és a halál várakozásának időszakában egy koncentrációs táborban érett a fiatalos felelőtlenségtől és a gyakorlati ateizmustól a nagy életbölcsességhez és a csodálatos hithez Istenben. Ez a hit volt a vigasz és a biztonság tudata számára.

(vasárnapi reggeli imádság, 1942. július 12.)⁵
(Istenem)... az utolsó lélegzetig meg kell védenünk a te otthonodat a belső világunkban. Valójában léteznek olyan emberek, akik az utolsó pillanatban elrejtik magukba a porszívójukat vagy az ezüst evőeszközöket, ahelyett, hogy megvédették volna téged, én Istenem. És léteznek emberek, akik bármi áron próbálják megmenteni a testüket, amely amúgy semmi más, mint kitömött csomag a sok félelem és keserűség számára. Azt mondják: „Én nem kerülök a fogságba.” És elfelejtik, hogy senkinek sincs fogságban, ha te az ölelésedben vagy.

Egy másik idézet azt mutatja, hogy a jó élet megélése (tehát újra csak a túl szoros jelen fölötti megoldás) erőt adhat az embernek, hogy szembenézzen még a halálra várás tényeivel is, így nem kell görcsösen elrejteni a földi élet végének kilátását.

(1942. július 3.)⁶
A halálom lehetősége abszolút jelen van számomra; az életem alapvető tapasztalata, hogy mit jelent a halálra nézni, a pusztulásra – a halált az élet részének fogadom el. Nem lehet az életem egy részét előre felajánlani a halálnak azzal, hogy félek tőle és ellenállok neki. Az ellenállás és a félelem csak szomorúan zsugorítja le a megmaradt élet maradványait, gyakorlatilag már nem is nevezhetjük ezt életnek. Majdnem paradox módon hangzik: ha az ember megpróbálja eltaszítani a halált az életéből, soha nem él értékesen, és ha sikerül a halált befogadnia az életébe, akkor kiterjeszteni és gazdagítani fogja azt.

Amit birtokolsz, azzal bánj...

Ha sikerül segítenünk, hogy a szenvedő az életre és a körüle lévő világra hálásan tekintsen, sokat segítettünk neki. És ha ilyen biztatás mellett valószínűleg magunkhoz is eljutunk, hogy mit köszönhetünk mi is a meglévő hálának. Hogy ebben a pillanatban arra irányítjuk a másikat, amivel a magunkon is rendelkezünk, vagy amivel mi magunk is adósak vagyunk. Így a szenvedőkkel való őszinte kapcsolat segít nekünk is, hogy inkább olyanokká váljunk, mint amilyeneknek segíteni akarunk nekik, hogy nehéz helyzetükben azok lehessenek.