Vojtěch Zieba
Előadás I.
Terézia anya mondja: „A csend gyümölcse a imádság. Az imádság gyümölcse a hit. A hit gyümölcse a szeretet. A szeretet gyümölcse a szolgálat és az egység.”
1. Csend, hallgatás – mi ez? Amikor ezeket a szavakat kimondom az imádság összefüggésében, amikor a templomban mondom, valamilyen ünnepélyes varázslatot érzek e szavakban, egy varázslatot, amely a szívbe hoz békét, szélesre nyitja azt a nagy és szent előtt, és ugyanakkor különös erővel tölti meg. Csend…
Nem csupán a beszéd felfüggesztéséről van szó, nem a zaj elkerüléséről. Ez egy egész légkör, amely eljut hozzánk a lényegünkig. Ilyen csend uralkodik a hegyekben – még ha fúj is a szél; ilyen csend hatalmába keríthet, amikor a végtelen óceánt nézzük – még ha hullámzik is a víz; ilyen csend szívünkhöz érhet, amikor J. S. Bach fúgáinak tökéletes szépségét hallgatjuk, amelyet valaki a sötét gótikus templomban játszik – és mégis körülötte annyi hang van! Ez a csend a lényegünk mélyén meglepődve, adorációban, kontemplációban születhet, amikor valami olyannal állunk szemben, ami végtelenül túlnő rajtunk, és így már nem érdekel minket a saját magunk, csak egy valami, ami rajtunk kívül van.
De létezhet félelemből, rettegésből és borzalomból fakadó csend is, amely valami oly nagy előtt születik, hogy még a kiáltás sem elegendő ennek kifejezésére. Lehet csend a szenvedésből, fájdalomból, kétségbeesésből, amelyet a kiáltás nem tud kifejezni. Tehát a meglepő, izgalmas, borzalmas vagy szenvedő kiáltás és a csend között keskeny határ húzódik. Ám ez a csend nem kevesebbel pulzál az élettel, nem kevesebbel van tele érzésekkel – gyakran hevesebbekkel, mint a kétségbeesett kiáltás.
2. Itt (a mi lelkigyakorlatainkon) éppen egy ilyen csendről van szó – tele meglepetéssel, de talán félelemmel is – Isten isteni nagysága előtt, szentsége előtt, mindenhatósága előtt, szeretete előtt. Ez az Ő nagyságának adorációjának csendje, jelenlétének csendje, a találkozás eseménye pulzáló csendje. Lehet ez a szenvedés csendje is, amelyet csak Isten képes meghallani. Nem akarom itt megismételni a kifejezéseket a koncentrációról, arról, hogy nem szabad egymást zavarni, hogy nem szabad elterelni a figyelmet – mindez magától értetődő, ismert, még ha nem mindig jól értett és elfogadott. Ez sem egy sportteljesítmény – ki bírja tovább zárt szájjal. Valami egészen másról van szó – hogy megtanuljunk gyönyörködni a csendben, örömünket lelni benne, keresni, mert sehol nem tapasztalunk annyit, mint éppen a csend szívében. E tapasztalatok mélysége semmihez sem hasonlítható, mert éppen a meglepő, szent félelemmel, szenvedéssel teli csendben találkozhatunk az örök szeretettel, amely vágyik a találkozásra velünk. És szívünk is szomjazik erre a találkozásra, még ha gyakran elnyomják ezeket az emelkedett szíveket a zaj, az élet gyorsasága, a szórakozás és a kötelezettségek. De itt semmi sem zavar minket – belemerülhetünk a csendbe és a hallgatásba, hogy találkozhassunk a Kifejezhetetlennel, hogy találkozhassunk magával Istennel.
3. Isten a csendben és a hallgatásban van – mielőtt a szó elhangzott, amely megteremtette a mennyet és a földet, Ő volt. Ő csendben érkezik hozzánk is. Erről képesen beszél a Szentírás. Egyszer az Úr így szólt Illéshez a barlangjában: „Jöjj ki és állj meg a hegyen az Úr előtt. És íme, az Úr elmegy; előtt az Úr előtt nagy és erős szél, amely a hegyeket tépi, és a sziklát összetöri – az Úr nem volt a szélben. A szél után földrengés – az Úr nem volt a földrengésben. A földrengés után tűz – az Úr nem volt a tűzben. A tűz után halk, csendes hang. Amikor Illés hallotta, fátyollal eltakarja az arcát, kijön, és a barlang bejáratánál áll” (1 Kir 19,11–14). Mennyire dinamikus ez a kép! Mennyit tartalmaz – nagy és rémisztő eseményeket! Az óriási szél, a hegyek és a sziklák zúgása, a földrengés moraja, a tűz zajos robbanása. De mindez után mély csend következik, és csak egy halkan fújó szellő hallatszik – az Úr jön! Nem zajban, nem zűrzavarban, hanem mély csendben.
4. Hasonlóképpen dinamikus képet mutat az Újszövetség is, Jézus által a vihar lecsillapításáról szólva. Az evangélista itt egy hasonlóan dinamikus jelenetet ír le: tomboló szél, hullámok, amelyek elsüllyesztik a hajót, a tanítványok kiáltása és rémülete, akik felébresztik Jézust, és Ezzel ellentétes nyugalma – csak egy szót mond, és „nagy csend támad” (Mt 8,26; vö. Mk 4,39; Lk 8,24). A zsoltáros magasztalja Isten hatalmát, amely lecsillapítja az elemeket: „Amikor a nyomorúságukban az Úrhoz kiáltottak, kivezette őket a szorongásból: megszüntette a vihart, elcsendesedett a hullámverés. Örültek, amikor megnyugodtak, Ő aztán elvezette őket a kikötőbe, amit kívántak” (Zsolt 107,28–30).
5. Igy tehát a csend és az imádság összefüggése is megjelenik – az ember hálaadása, aki megijedt a tomboló elemek miatt, amelyeket Isten majd lecsillapít. De ezeket az eseményeket úgy is felfoghatjuk, mint az egész emberi élet és az emberi szív helyzetének szimbólumát. Az ember, aki a zajban él, megijed a belső viharoktól, földrengésektől, tüzektől, amelyek belül égnek, Istenhez kiált, hogy szüntesse meg a tomboló hatalmakat. És íme, Isten válaszol – csendben jön, finom szellőként, hűsíti a lázasan égő szívet és észlelést, elcsendesíti az események zaját – bekövetkezik a béke és a csend, és a szenvedő emberi szívből hálás sóhaj tör elő, a békéért, ami felmerült benne. Mert az ember mélyen a szívében éppen erre vágyik, még ha üldözi is céljait, szenved, és küzd a zajos rohanásban. Milyen szépen beszél a Szentírás Isten jelenlétében tapasztalható megnyugvásról, mint egy kicsi gyermek ölelő anyja karjaiban (vö. Zsolt 131). Mert: „Jó, ha az ember csendben várja az Úr szabadítását” (Jer 3,26), jó csendben várni válaszára a kiáltásainkra (vö. 1 Sám 25,9).
6. Így érintjük meg a csendnek és a hallgatásnak egy másik aspektusát – ez a imádság! Milyen nemes imádság, nem könnyű imádság, amitől szívesen elmenekülünk. És éppen ebben zajlik a legmélyebb találkozás és egység a Szeretettellel. Képzeljünk el egy szerelmes párt – ez a kép gyakran felmerül a Szentírásban, hogy kifejezze a kapcsolatot Isten és az ember között. Fiatal, egymást szerető emberek nemcsak beszélgetnek. Sok időt töltenek együtt a csendben. Ez a csend üres? Dehogy – az élet és a szeretet pulzál benne. Olyan sokat tartalmaz, hogy semmivel sem lehet pótolni, mert „van ideje a hallgatásnak és van ideje a beszédnek” (Préd 3,7). Mindkettő szükséges: Amikor szeretetet akarnak kifejezni egymásnak, ezt zajban teszik? Inkább egy csendes, egyedülálló helyet keresnek, ahol senki sem zavarja őket, ahol megfelelő légkör van. Ez a kinyilatkoztatás nem a zúgó patakra, a tomboló viharra hasonlít, inkább a lágy szellőhöz, mert a csendben fog zajlani, amelyet csak néhány szó és sóhaj szakít meg: „szeretlek téged”, és hasonló rövid, de milyen gazdag mondanivaló, válaszként: „én is”, vagy akár szavak nélkül – a karjaikba repülve. Van szükség még valamire? Körülöttünk csend van, de a szívük, amelyet ez a kinyilatkoztatás egyesít, soha nem élt át semmi nagyobbat. Csend uralkodik, mert már nem lehet többet mondani – egyszerűen a szavak már nem tudnak többet kifejezni. Éppen az ilyen imádság – a szív imádsága – tanuljuk meg a csendben és hallgatásban. Kiálthatunk együtt a menyasszonnyal a Énekek énekeiből: „Csend! Kedvesem! Nézd, éppen jön.” Csend! Ne zavarjuk meg ezt a csodás pillanatot. „Kedvesem hasonlít az őzre vagy a fawnra. Nézd, éppen áll a falunk mögött, bekukucskál az ablakokba, rácsokon néz be. A kedvesem a nevemen szólított, mondta nekem: Kelj fel, barátnőm, szépem, és gyere” (Én 2,9–10). Így már csak annyira van szükség, hogy csendben a karjaiba ugorjunk.
7. Az ilyen találkozás Istennel a szerelemben, az Ővel való egység, az Ő jelenlétével való elragadtatás – ez már a kontempláció. Ez a szó egy kicsit elriaszt minket, félünk tőle, azt gondoljuk, hogy a szigorú kolostorokhoz tartozik, de a kontempláció a szívünk legnemesebb dala, amely Istennek kifejezi a szeretetét és hallgatja az Ő válaszát. Szent Terézia (akinek édesanyja Terézia nevet kapta, és akire gyakran hivatkozik) mondta: „Imádkozni nem azt jelenti, hogy sokat beszélni, hanem sokat szeretni.” Talán ezért mondta Jézus, hogy a sok szó az imádságban felesleges (vö. Mt 6,7). Ezért ajánlotta: „Menj be a te belső szobádba, és zárd be magad mögött az ajtót” (Mt 6,6), mert a csend és a hallgatás közepén Isten van, és a vele való találkozás szüli az imádságot. Ezt is arra buzdít minket a próféta: „Csendesedj el az Úr Isten előtt, mert közel van az Úr napja! Az Úr áldozatot készített, elkülönítette a szenteket, akiket meghívott” (Sof 1,7). Legyen ez az áldozat a szeretetteljes szívünk, amelyet ajándékként viszünk el az örömteli lakomára, amelyre meghívott minket. Készítsük el ezt az ajándékot a csendben és a hallgatásban, a legnagyobb összpontosítással, hogy méltó legyen a Megváltóhoz.
8. De létezhet – ahogyan említettem – a szenvedés csendje is. Mindannyian túl jól tudjuk ezt. A hallgatás sok gondunkat és fájdalmunkat elrejti. De itt is, a csendbe burkolt szenvedésünk közepette találkozhatunk Istennel, aki elkísér minket, hallja szívünk sóhaját és megérti azt, mert Ő is szenvedett a kereszten. Csak neki, aki oly sokat szenvedett, nyithatjuk meg bizalommal a szívünket, mert Ő a mi terheinket hordozta, hiszen mindenben kipróbálva volt, kivéve a bűnt (vö. Zsid 4,15). És megint – a némaság szenvedése közepette, amelyet senkivel másval osztozni nem tudunk rajta, csak vele, születik meg az imádság – a bizalom és a odaadás imádsága, a élő, pulzáló szívek párbeszéde.
9. Létezik a bűnbánat csendje és hallgatása is. Jól ismerjük a passió heti liturgia szigorú egyszerűségét, amikor a orgonák és a harangok elhallgatnak, amikor böjtölünk, amit csak csendben lehet teljesen átélni (vö. Iz 58,4). A csend és a hallgatás a Megváltó szenvedésével szembeni szent félelembe burkolja minket bűneinkért. Csendben várjuk a szeretet Istenének érkezését, hogy megbocsássa bűneinket, és ismét szeretettel öleljen minket. Csendben nézünk Krisztus sírjára, kontempláljuk az Ő halálba való leszállását, amelyen végül győzött a húsvéti hajnali csendben. A hallgatás beborítja az örömteli harangok hirdetésére váró napokat, amelyek a feltámadást hirdetik. Nem ez a bűnbánat csendje, az elengedés és a feltámadás örömére váró csend csodálatos imádsága? Nem szükségesek a szavak, elegendő egy könnycsepp, a bánat a fölött, amiért bűneink hozzájárultak, hogy kifejezzünk többet, mint a leghosszabb szónoklat. Jól van hallgatni az Úr előtt, mert e csendben van a teljesség, amilyet más imádság nem hordoz.
10. Példaképünk a csend és a hallgatás megtartásában maga Jézus lehet. Azt mondta: „Tanuljatok tőlem, mert én szelíd és alázatos szívű vagyok, és megnyugvást találtok a lelketeknek” (Mt 11,29). Nézzük tehát meg az Ő hozzáállását, és tanuljunk meg, hogyan éljük meg jól a lelkigyakorlatokat és az egész életünket. Íme, a születés csendje. Betlehemben jött a világra, fényesítések és ünnepségek nélkül. A názáreti életének csendje. A csend, amely kísérte a negyvennapos böjtöt, amely alatt a nyilvános tevékenységére készült. A csendes éjszakai imádság, amikor gyakran elvonult a zajos tömegtől, hogy az Atyával csendben találkozzon, és ebből a találkozásból merítsen erőt a további cselekvéshez. Különösen drámai volt a Gecsemánéban töltött éjszaka csendje, amikor a kereszthalálra készült. Aztán jött a csend a Sanhedrin előtt és Pilátus előtt. Végül a kereszten töltött magányos haldoklás csendje. „Szenvedett és megvetett bántalmakat, nem nyitotta meg a száját; mint egy bárányt vitték a vágóhídra, mint egy juhot a nyírók előtt néma maradt, nem nyitotta meg a száját” (Ézs 53,7). Ő nem vitatkozott, nem kiabált, az utcákon senki nem hallotta a hangját. Olyan finom szellőként jött hozzánk, hogy a megtört nádszálat nem törte meg, és a parázsló kócot nem oltotta el (vö. Mt 12,19–20). Amit akart bennünket tanítani, Ő sajátmaga élt végig egészen a végéig, és ezért az Ő ösztönzése olyan meggyőző.
11. Jézus arra buzdít minket, hogy tartsunk ki a csend mellett, és áldást ad a csendnek: „Boldogok, boldogok a békét teremtők” (Mt 5,5–9). Boldogok, akik képesek kiiktatni a rádiót vagy a televíziót, akik képesek eltávolodni a zajos tömegtől, akik csendben és hallgatásban keresnek Istent. Boldogok azok is, akik másoknak is ezt lehetővé teszik, vagy legalább nem akadályozzák meg, amikor mások ezt kívánják. Boldogok azok, akik nem kiabálnak és nem vitatkoznak. Mindannyian részt vehetnénk ebben Jézus áldásában, ha komolyan akarjuk venni az Ő hívását, hogy tanuljunk tőle, mert Ő szelíd és alázatos.
12. A csendesség erénye is gyakran megjelenik Pál leveleiben. Magasztalja a csendes és nyugodt életet, és arra buzdítja, hogy épp ilyen életet éljenek Krisztus tanítványai (vö. 1 Tim 2,2). Figyelmezteti a rendszabályozatlanokat, hogy „tartsák magukat csendben és békésen Krisztus módjára” (1 Kor 10,1), és buzdít arra, hogy mindig szerények, csendesek és türelmesek legyünk, egymást szeretetben elviselve (vö. Ef 4,2; Kol 3,12–13). A csendesség szerinte is díszíti a keresztény nőket (1 Tim 2,11–12). Az Ószövetség is nagyra értékeli a csendet és a hallgatást, mint a bölcsesség megnyilvánulását (Sir 20,1.5; 32,8) és a megfelelő időre váró türelmet (Sir 20,6–7; Bölcs 8,12). Ez a megfelelő idő a kegyelem pillanatát és az Úr eljövetelét hozhatja, aki csendben jön mint finom szellő. Ezért tartsunk ki szüntelen, ne hagyjunk ki lehetőséget, mutassunk bölcsességet és türelmet. Itt van nekünk ez az idő, a kegyelem ideje, de egyben a harc ideje is. Sokan már győztek ebben a harcban – mi is diadalt nyerhetünk! Itt van az az idő, amelyet ajándékba kaptunk, a megváltás ideje, ami megvalósul. Legyen számunkra bátorító a prófétai szavak: „Így szól a Szent Izrael Ura: A megtérésben és csendben lesz a ti üdvösségetek, a nyugalomban és bizalommal a ti győzelmetek. Az Úr várakozik, hogy irgalmat nyújtson nektek. Boldogok azok, akik várják Őt” (Ézs 30,15.18).
13. Végül csendesítsük le a szívünket, és hallgassuk meg Terézia anya szavait, aki a csendről és a imádságról beszél: „Isten szereti a csendet. Keresnünk kell az Urat, de nem találjuk meg a zajban és zűrzavarban. Nézzünk rá, ahogyan a mély csendben nőnek a fák, virágok, fű – az egész természet; milyen csendben mozognak a csillagok, a hold és a nap. Minél többet kapunk a csendes imánk során, annál többet adhatunk másoknak cselekvő életünkben. A csend lehetővé teszi, hogy mindent más perspektívából nézzünk. Erre a csendre szükségünk van, hogy megérinthessük a lelkeket. Nem a legfontosabb az, amit mi mondunk, hanem amit Isten mond nekünk és rajtunk keresztül.
