A „örökkévalóság“ szó már régóta nem népszerű. Nem tartozik-e az örökkévalóság ahhoz a híres ópiához, amely elkábítja az embert és megakadályozza, hogy a jelenben elkötelezze magát és energiáit világi feladatokra fordítsa? Annak ellenére, hogy a marxizmus dicsősége már elmúlt, alapelvei még mindig hatással vannak ránk. Félünk a valóságtól való elmeneküléstől. Annyi minden van, amit itt és most meg kell tenni a jelenben. Nem bölcsebb-e megtenni azt, ami lehetséges, már most a helyszínen, mint álmodozni a bizonytalan örökkévalóságról? – Ezek a megfontolások bizonyítják, hogy az örökkévalóságról alkotott felfogásunk téves.
Mi az örökkévalóság?
Gondolkodjunk el először azon, hogy mi nem az örökkévalóság. Az örökkévalóság nem jelenti azt, hogy az idő korlátlan. Így képzeljük el az örökkévalóságot. Úgy képzeljük el, mint egy olyan időt, amelynek nincs kezdete és vége. Isten „örökkévalóságtól örökkévalóságig” él és uralkodik. Nincsen határ sem jobbra, sem balra. Ha Isten örökkévalóságát végtelennek tekintjük, akkor Istent nagyon kicsivé tesszük. Az időre jellemző a folyamatosság. Az idő a változást, fejlődést jelenti. Az időben élni azt jelenti, hogy mindig fejlődünk, valami történik. Isten azonban létezik. Istenben nincs növekedés vagy érés. Isten mindennel rendelkezik és egyben mindenné is válik. Istenben nincs múlt vagy jelen. Isten mindig a jelenben él.
Aquinói Tamás Boethiusra hivatkozik, aki megkülönbözteti a „nunc fluens”-t és a „nunc stans”-t. A „nunc fluens” (folyó, folyamatos jelen) az, ami a múlt és a jövő között áll. A jelen pillanat úgy tűnik, mint a folyó víz. A „nunc stans” (álló jelen) ezzel szemben mozdulatlan. Éppen ez a „nunc stans” az, amely jelöli Isten lényegét.
Az időre jellemzőek a mozgás, a változás, a töredékesség, míg az örökkévalóságot a stabilitás, a sűrűség, a tökéletesség jellemzi. Gyakran az időt a magas hegy alapjaként hasonlítják. A hegy csúcsa az örökkévalóság egyedülálló pillanata. Isten a hegy csúcsáról egyetlen pillantással szemléli az időben történő eseményeket, generációk vonulnak el szeme előtt. Vagy emlékezhetünk W. A. Mozart-ra (1756–1791), akinek – a kortársak tanúsága szerint – összes szimfóniája „a fejében volt”, mielőtt azt „időben” papírra vetette.
Sok ember számára az örökkévalóság fogalma a unalom fogalmával van összekapcsolva. A mozdulatlan jelen pillanatban nincs hely izgalmas felfedezéseknek. Amikor minden egyetlen pillanatra összpontosul, nem történhet új dolog. Ezek az emberek gyakran nehezen hiszik el az örök boldogság ígéretét a mennyben. Hogyan lehet valaki boldog a mennyben, ha örökké csak „szent, szent, szent”-et kell énekelnie? Nem ebből a vágyból származik a változás és sokféleség iránti igény, hogy érezzük, hogy mindig hiányzik valami? Ha minden hiányosság pótolva van, és minden szükséglet kielégítve, akkor már nem hajszoljuk valami új után.
Isten nyugalmat és békét áraszt, éppen azért, mert örökkévaló. A vele való kapcsolat ízletes élvezetet nyújt, és az időhöz kötődő szükségletek számunkra érdektelenné válnak. Akkor mondjuk: „Ki van velem a mennyben rajtad kívül! És ha téged van, nem sóvárgok semmi után a földön” (Zsolt 73,25), semmi az idő adta korlátozott kielégítések után.
Azáltal, hogy olyan gyakran imádkozunk, hogy a halottaink „nyugodjanak békében”, hajlamosak vagyunk összekapcsolni a béke és nyugalom fogalmát a halállal. Isten békéje azonban nem a halál békéje, hanem az abszolút harmónia teljes életben. Amit „békére imádkozásnak” nevezünk, éppen az eszköz, amely lehetővé teszi, hogy legalább egy pillanatra elmerüljünk ebben az örökkévalóságban, és élvezzük a bármilyen elégedetlenség teljes hiányát.
Az örökkévalóság antitézise: az idő múlása
„Az idő úgy folyik, mint a víz” – mondjuk gyakran. Ami legjobban lenyűgöz minket az idő gondolatánál, az a múlandósága. Itt a földön minden múlandó. Az események olyanok, mint a felhők, amelyek megérkeznek, majd azonnal elhagyják. Néha, amikor az életben boldognak érezzük magunkat, azt mondanánk Fausttal: „Maradj még, olyan szép vagy.” Az idő azonban könyörtelenül tovább folyik, függetlenül az ígéreteinktől.
Különösen amikor visszatekintünk a múltra, olyan érzésünk van, mintha az idő egyenesen rohanna. A gyermek számára úgy tűnik, hogy a nagymama végtelenül sokáig él, és a gondolat, hogy egyszer annyi idős lesz, mint a nagymama, teljesen hihetetlen: úgy tűnik, mintha előttük lenne az egész örökkévalóság. De a nagymama úgy emlékszik a gyermekkorára, mintha az tegnap történt volna, és az egész élete olyan, mint egy múló álom. Minden véget ért. (Mdr 5,9–13)
Ki közülünk nem tapasztalta legalább néha a bárcsak érzését, hogy egyszer minden véget ér, és hogy a legtöbb már eltelt? A múlt része az életemben egyre nagyobb, a jövő pedig egyre kisebb. A múlt mintha folyamatosan elnyelné a jövőt. Végül csak a múlt marad, az irreális, az álom.
Valójában nem igaz, hogy az ember az idő ura. Az idő csak úgy folyik át az ujjak között, mint a homok. Az ember nem tudja elkapni. Az idő nem megzabolázható. Úgy tűnhet, hogy közeledik hozzánk: úton van, de amint elér minket, már el is szökött. Az idő csúszós, mint egy angolna. Soha nem tudjuk megfogni, csak könyörtelenül kicsúszik a kezünkből.
A puszta – meztelen – idő, azaz az idő, amely megfosztva van a saját örökkévalóság dimenziójától, átok: játszik az emberrel bújócskákat. Ellentétben akaratunkkal. Az ember azonban önként is játszhatna. Talán itt találhatna módot arra, hogy megtörje az idő átkát. Mi hagyhatjuk az időt folyni és még egyszerre lebegni is. Miért próbáljuk valójában megállítani az idő folyamát? Hiszen vágyunk „egy jobb földre, a mennyek földjére” (Zsid 11,16). „Mert itt a földön nincs maradandó helyünk, hanem várunk egy városra, amely eljövendő” (Zsid 13,14). És éppen oda vezet minket az idő! Ha az idő nem folyna, vagy ha lassabban folyna, a várakozás ideje sokkal hosszabb lenne. Talán a preludiumot részesítjük előnyben a szimfóniával szemben?
Az idő múlandósága áldás lehet azok számára, akik együtt Szent Pállal megzabadulnak a múlttól, és karjaikat a jövő felé nyújtják, és a cél felé futnak (Fil 3,13–14). Sőt, úgy tűnik, magának az időnek is türelmetlenül ki kell nyújtózkodnia. Nem áll meg egy pillanatra sem, hanem siet a cél felé.
Talán az idő múlandósága nem más, mint a sietős buzgóság, hogy elérjük azt a pillanatot, amikor az örökkévalóságban eloszlik.
Az idő örökkévalóság dimenziója
De vajon az idő valóban puszta, meztelen? Nem maga az ember volt, aki az időt „megtalálta” és így múlandóvá tette? Az időbe beépítve van az örökkévalóság pillanata. Az idő az örökkévalóság ruhájába öltöztetve van.
Ahelyett, hogy az időt és az örökkévalóságot két párhuzamos vízszintes vonalként képzelnénk el, amelyek soha nem találkoznak, inkább az örökkévalóságot egy függőleges vonalként kellene látni, amely folyamatos kapcsolatban áll az idővel. Az örökkévalóság függőleges vonala áll, míg az idő vízszintesen folyik. Minden egyes pillanatban az idő érinti az örökkévalóságot, és ez a érintkezés mély dimenziót ad az időnek.
Már az antik ember is tudta, hogy a változó valóság tartalmaz egy örökkévalósági és állandósági elemet. Platón tanítása (i.e. 427–347) egy kísérlet arra, hogy megmagyarázza, miért érzik az emberek a legjobb pillanataikban valami abszolútat egy olyan világban, ami máskülönben annyira változó és hullámzó. Az érzéki világ nem az egész valóság. Míg Platón eszméi a világot önállóan alkotják, egy olyan világot, amely felette áll a változékony világban, amelyet érzékeinkkel érzékelünk, az Új Testamentum nagyobb realizmust mutat. Az örök igazság nem a háttérben áll, hanem a valóságunk középpontjában. Az örökkévalóság dimenziója a valóság alapvető eleme, amelyben élünk.
Ez már a teremtés szintjén is érvényes. Minden nemcsak Isten által teremtetett, hanem Istenben is. „Minden a mennyben és a földön Istenben teremtetett” (Kol 1,16). „A mi eredetünk Istenben rejlik, és benne élünk, mozgunk és létezünk” (ApCsel 17,28–29). Isten az „a belső fény, amely megvilágít minden embert” (János 1,4–9). A hagyományos teológia Isten lényegi jelenlétéről beszél minden teremtett dologban. A teremtés aktusával Isten minden teremtett dolognak részesedést ad a saját lényében. Isten minden teremtett dolog tartalma, és irányítja futását a cél felé.
Minden hívő ember tudja, hogy így van. De még az is, aki nem hisz Istenben, sejtést és bizonyos mértékig megélhet egy mély dimenziót, amely összekapcsolja az időt az örökkévalósággal – amennyiben nem engedi magát megakadályozni a dolgok és események állandó változásával. Gabriel Marcel (1889–1973) azt mondja: „A történelemben van egyfajta transzhistorikus mélység.” Ha megtanulunk így, ezzel a mély látásmóddal nézni a teremtést, a dolgok múlandósága már nem fog aggasztani minket. Minél tisztább, szabadabb a nézőpontunk a követelményektől és vágyaktól, annál világosabban látjuk, hogy az örök lényeg mindenütt áthatja a világot.
A svéd KARMEL folyóirat 4/92 számából
fordította: Dagmar Chvojková
