A. Gorazd Cetkovský, O.Carm.
A szent Terézia szüleinek relikviáinak zarándoklata Csehországban és Morvában, amelyet a barátok és a nővérek készítettek elő a meztelen Karmelita rendből, nagy lelki esemény volt minden közösségünk számára. Folyóiratunk határozottan nem kívánja célul tűzni a Karmel családjának eseményeit kronikába foglalni. Ugyanakkor akaratlanul is részben azzá vált. Most „tudatosan és önként” szeretnék ehhez csatlakozni, és egy vázlatot azokból a gondolatokból, melyeket a június 24-én, a prágai Szent Benedek templomban tartott szentmisémen mondtam, szeretnék tartósan megőrizni.
A bibliai szövegek kiválasztása és a boldog Ludovico és Zélie Martinok tiszteletére készült misefogalmazás arra vezet minket, hogy lássuk őket a keresztény házaspárok és családok példaképeiként. Ez elsősorban alkalmat ad nekünk:
- hálát adni a szülőkért és családokért – a mieinkért, barátainkért, különösen azokért, akik bármikor valamilyen módon támogatást nyújtottak nekünk,
- imádkozni a szülőkért és családokért – a mieinkért, ismerőseinkért, akikről tudjuk, hogy ebben az időszakban nagy szükséggel vannak az imádságra, a régóta imádkozottakért... Ezt különösképpen emlékezetben fogjuk tartani a közbenjárások során e szertartásban.
De nem csupán házaspárok vagyunk, és a boldog Ludovico és Zélie Martinok öröksége szélesebb: példát mutatnak a hűségről és az áldozatról a kapott hivatásban, bármi is legyen az. Mindketten először római életre gondoltak. De amikor végül a házasság mellett döntöttek, és gyermekek születtek, teljes mértékben ezen az úton jártak... Ez példa a házaspárok számára éppúgy, mint nekünk papoknak, szerzeteseknek és szerzetesnőknek. Nagy értékű példa, mert sokszor ránk nehezedik a kísértés, hogy visszatekintsünk, zúgolódjunk, vagy engedjünk az igényes hűségből, amelyet egy-egy hivatás megkövetel tőlünk.
Ludovico és Zélie, a korabeli Franciaországból, ahol semmiképp sem voltak a nagymamáink által elképzelt istenfélő idők, egyértelműen keresztény módon éltek. Így vezették a családi életüket és nevelték a gyermekeiket. Nem tradícióból, nem fenyegetettség vagy gettó mentalitásából, nem szándékosan, hanem élő hitből, Isten iránti szeretetből és a szentség utáni vágyból. És hogy nem érezték magukat különösebben előrelépettnek, azt Zélie szavai tanúsítják, aki egy levelében így ír magáról: „Még sokat kell faragni, és a fa olyan kemény, mint a kő.”1
A példáról, amelyet a boldog Ludovico és Zélie nekünk adtak, még túlléphetünk. De most figyelmemet egy másik irányba is szeretném fordítani. Jövőre pontosan hatszáz éve, hogy Jeroným Mester Praha első karmelitái templománál betört a Szent Mária Havánál, lerombolta a relikviákat, és a szentek relikviáit a padlóra szórta és letiporva... Ma pedig a mai Prágában üdvözöljük az új boldogok relikviáit, és körülöttük tolongunk. Miért tesszük ezt?
Néhány évvel ezelőtt – és ez most éppen a mai istentisztelet kontextusában jut eszembe – javasoltam a fiatalok közösségében, hogy közösen látogassunk el egy jelentős személy sírjához. És teljesen megdöbbenést tapasztaltam. „Sír?” kérdezték tőlem a fiatalok, elképedve és kissé ingerülten. Akkor nem voltam elég szellemi, hogy a váratlan kérdésre meggyőzően válaszoljak.
Ma azt mondanám: természetes, hogy vágyunk arra, hogy a jelenlétét és közelségét érezzük annak, akit tisztelünk és szeretünk. A relikviák számunkra jelei ennek a közelségnek a szentek (lelkük Isten mellett van) és a maga Isten (ők voltak a templom, telve az Ő Lelkével) között. Az ókeresztény vértanúk óta a szentek sírjai oltárok alapjává váltak (később a szentek relikviáit helyezték az oltárokba). Amit mond ez: az Ő szentségükre Ő, Krisztus adott nekik erőt, aki itt az istentiszteleten erőt ad nekünk is...
A boldog Ludovico és Zélie Martinok relikviáit valószínűleg a jövőben kérni fogják erre a célra: talán egy lengyel templomhoz, talán Afrikába vagy a Fülöp-szigetekre. Az ő életük is Krisztusra, az Ő szentségére, az Ő erejére mutat, amely megváltoztatja az ember és a család életét, és csodálatos termékenységet ad nekik... Nem tudom, mely bálványokra reagált Jeroným Mester, de nem kell félnünk attól, hogy a szentek maradványai iránti tisztelettel eltávolodunk Krisztus szilárd hitétől.
Teljesen kifejteni az utolsó gondolatot, amit szeretnék elétek tárni, meghaladja az erőmet, de ti segíteni fogtok, és mindannyian magunk is elgondolkodhatunk rajta. Kérdezzük és inspirálódjunk: hogyan élné meg Terezka ezt az ünnepséget (a két szent relikviáinak látogatása), akár zárdában lévő karmelitaként, akár fiatal lányként, gyönyörű hajjal, valahol a templomban a tömeg közepén.
Magam részéről azt merem feltételezni, hogy így élné meg
- lelkes hittel: hogy Isten közel van, és nagy a szentjeiben!
- ébren: hogy ez egy kegyelmi idő, és Isten ezt az alkalmat arra akarja használni, hogy megajándékozjon minket, hogy valahogy szóljon hozzánk, intsen minket, hogy vezessen minket,
- alázattal: tudván, hogy Isten a legkisebb és legegyszerűbb dolgokból is tud használni, mint amilyenek a barátai testi maradványai és a mi közeledésünk hozzájuk imával,
- engedelmességgel, mert egy ilyen kegyelmi idő „másképp” is „lesz”, mint ahogyan elgondoljuk és várjuk,
- nagy szeretettel és gyengédséggel: vagyis a szerető Isten előtt való nyitottsággal és a vágyakozó készséggel, hogy Szentnek adjuk a szerelmünket.
Teréz nézőpontja ezen a szellemi találkozón a szüleivel végül hálás örömöt tölt el bennünket. Abból, hogy az evangélium mindvégig ugyanolyan élő. És hogy Isten mindannyiunkat gondosan és gyengéden vezet az égbe, függetlenül attól a kortól, amelyben élünk.
