„Nagy örömömre szolgál a remény, hogy egyszer minden világos lesz.”
Vannak emberek, akiknek élete már gyermekkortól kezdve szenvedéssel és különféle fájdalmakkal van terhelve, és akik felnőttként is az életben botladoznak, egyik zsákutcából a másikba. Amikor találkozunk velük, aggodalmasan kérdezzük: hogyan tovább velük? Még nagyobb aggodalmat és félelmet vált ki bennünket, amikor mi magunk kerülünk életkrízisbe, és elérjük azt a pontot, amikor a saját életünket zsákutcának vagy mágikus körnek látjuk, amelyet befolyásolhatatlan külső körülmények, különböző „balesetek”, mások beavatkozásai és saját hibás döntéseink okoznak, és mi a legjobb szándékunk ellenére sem látjuk a kiutat.
Edith Stein élete sem volt könnyű és nem fejlődött egyenes vonalban. Mint számos tagú zsidó család kedvence Wroclawban bár gondozott gyermek volt, érzékeny természetével és átlagon felüli intelligenciájával sokkal élesebben észlelte, mi történik körülötte, és nagyon szenvedett attól, amit hallott és látott, és ami valamilyen módon ellentétben állt a lelkével. Ezt a mélységet tükrözte a válság, amelyet serdülőkorában élt át, és amely végül végleges (ahogy akkor hitt) elszakadáshoz vezetett a hitétől és vallási életétől.
Diákként sem volt Edith élete könnyű. Létezésének mély értelmet keresve elkerülhetetlenül sok csalódással kellett szembenéznie. A pszichológia tanulmányozása, amelyet lelkesedéssel kezdett és nagy reményeket fektetett bele, nem teljesítette ezeket a reményeket. Amikor felfedezte Husserl fenomenológiáját, és átköltözött a Göttingeni egyetemre, hirtelen új horizontok nyíltak meg előtte. De ezúttal sem maradt sokáig titokban, hogy éhsége az abszolút igazság iránt itt sem fog kielégülni. Az lelkes filozófia diákja hamar annyira szembesült saját határaival (és új területével), hogy mély depresszióba esett, és ebben az időszakban egy szakaszban öngyilkossági gondolatokkal is játszott. Hogy a helyzetet súlyosbítsa, a személyes kapcsolatok szintjén egy boldogtalan szerelem is hozzájárult ehhez.
Még a tanulmányai nagyon sikeres befejezése után sem úszta meg a csalódásokat. Ezúttal a foglalkozás területén: a rendkívüli tehetsége és a kiváló záróvizsga ellenére nőként továbbra is megfosztották a szakmai elismeréstől. Néhány habilitációs kísérlet csupán azon megbukott, hogy nő. Sőt, a Husserllel való együttműködése, akinek személyes asszisztensévé vált, olyan problematikussá vált, hogy hosszú, hiábavaló küzdelem után Edith más megoldást nem látott, mint hogy távozzon a tanárától, akit nagyon tisztelt.
1921 nyarán, miután elolvasta Szent Terézia életkönyvét, Edith Stein úgy döntött, hogy megkeresztelkedik a katolikus egyházban. Ez a lépés számára ugyanakkor a hosszú keresésének választ jelentett az élet értelmére, de az élete ettől nem lett könnyebb. Az, ami őt mélyen boldoggá tette és betöltötte – amit ő maga „az igazság megtalálásának” nevezett –, egyben egy áthidalhatatlan szakadékot nyitott meg közte és édesanyja között, aki mélyen gyökerezett a zsidó hitben, és akit Edith nagyon szeretett.
Ami a foglalkoztatást illeti, „új ajtók” nyíltak meg előtte: először tanárnőként dolgozott a speyeri Szent Magdolna Domonkos Női Gimnáziumban, később pedig keresett előadó és docens lett a münsteri Német Tudományos Pedagógiai Intézetben. De legmélyebb életcéljának megvalósítását (keresztény hitre való térése után) éveken át halogatnia kellett. Édesanyja iránti tekintettel és Edith lelki vezetőjének kétségei miatt ezen életcél helyes mivoltáról ezt a konvertitát arra kényszerítette, hogy lemondjon - legalábbis átmenetileg - a kolostorba lépésről.
Paradox módon éppen a Harmadik Birodalom zsidóellenes jogszabályainak következményei, amelyek lehetetlenné tették számára bármilyen szakmai tevékenységet, nyitották meg számára a kölni Kármel kapuját. Annak ellenére, hogy személyes boldogságot talált az életében és az egyházban, a Krisztussal való keresztény keresztben való különleges részvételének megtalálásával (ahogyan a rendi neve is mutatja: Terezia Benedikta a Kereszttől), Edith, aki semmiféle illúzióval nem élt a nemzetiszocializmus céljait illetően, rettenetesen szenvedett népe gyűlöletes üldözése és a népe „felszámolásának” szisztematikus folyamatában. Végül sok népéhez tartozóval együtt az ő sorsa is az lett.
Edith Stein élete semmiképpen sem történt békésen és harmóniában, törések, válságok és csalódott remények nélkül. Csak „emberi” szempontból sem zárult diadalmaskodással. Nem sikerült időben elmenekülnie a megszállt Hollandiából, és „korai” halált halt a náci gáztartályban. Különböző krízishelyzetekben bizonyára ő is többször felvette a kérdést, miért folytatódik élete éppen így és nem másképpen. Mint karmelita, amikor visszatekintett arra, hogy mennyi mindent keresztezett életének terveit és vágyait, egyik levelében megírta:
„Néha azt gondoljuk, hogy értjük saját történelmünket. Azonban ami számunkra világosnak tűnik bennük, az mindig csak a felszínes visszatükröződése annak, ami Isten titka marad egészen addig a napig, amíg minden nyilvánvalóvá válik. Nagy örömömre szolgál a remény, hogy egyszer minden világos lesz. A történetek rejtett értelme iránti hit mindig erősítsen minket, amikor az, amit kívülről látunk (akár magunkon, akár másokon), el akarná venni minden bátorságunkat.”
(Maria Ernst nővérnek írt levélből, 1941. május 16.)
Elisabeth Peeters nővér cikkének nyomán, OCD, „Lélekben élni Edith Stein után”
a Kármel-Impulse, 1/1999 folyóiratban, feldolgozta: P. Norbert Žuška, O.Carm.
