Eva Jelínková
2008. november 8-án a prágai Szent Vojtěch szemináriumi templomban lelki megújulás napja lesz a Notre Dame de Vie intézet két tagjával: Miriam Michelin nővérrel, aki Franciaországban gimnáziumi tanár, és Étienne Michelin atyával, aki a Vénasque-i intézet székhelyén tagok képzésével foglalkozik, különböző helyszíneken Franciaországban és azon kívül is előadásokat tart, valamint gyakorlatokat vezet papoknak és szemináriummal foglalkozó diákoknak. E cikkel a Karmel folyóirat olvasóinak szeretnénk bemutatni intézetük alapítóját, Marie-Eugene Grialou atyát, OCD. Ugyanakkor szeretnénk előkészíteni a terepet a közelgő cseh nyelvű kiadásának, mely a fő műve „Isten látására vágyom” címet viseli.
Franciaország a huszadik században számos kiváló személyiséget adott az egyháznak, akik életükkel és tanításaikkal jelentősen befolyásolták az egyház mai formáját, valamint prófétai hívásukkal megújulásra nyitották meg az utat a II. vatikáni zsinat számára. Ugyanakkor a múlt század során Franciaországban számos új közösség és mozgalom alakult, amelyek érzékenyen reagáltak a modern világ változó lelki igényeire.
Az egyik ilyen a Notre Dame de Vie új karmelita közössége. Az 1930-as évek elején alakult Provence-ban, és ma már több kontinensen is működik.
A következő oldalakon bemutatjuk az intézet alapítóját, Marie-Eugene Grialou atyát, a belső imádság egyik nagy tanítóját. Élete elmesélése során kiemeljük azokat a témákat, amelyek különösen kifejeződnek lelkiségében.
Élet
Henri Grialou 1894. december 2-án született öt gyermek közül harmadikként egy szegény családban Aveyronban. 1904-ben Henri édesapja meghal, ezért édesanyjának keményen dolgoznia kell, hogy a nagy családot eltartsa. Már tizenegy éves korában, az elsőáldozáskor Henri nagyon világosan érzi papnevelési hivatását, és nemsokára Olaszországba megy tanulni (családjával három évig nem találkozik), mivel a Szentlélek atyai ingyenes tanulmányi lehetőséget kínált neki susai iskolájukban.
1908-ban Henri belép a gravensi kis szemináriumba, ahol vélhetően abban az évben felfedezi Lisieux-i Szent Terézt. A kezei közé kerül, ahogy ő mondja, „még csak elfogadható kis könyvecske”, a Rózsasziromról való letépés, és 1913-ban egy levelében kijelenti, hogy soha más könyv nem hatott rá ilyen mélyen. Mindig nála volt, még a frontra is később.
1911-ben belép a rodez-i nagy szemináriumba és megkezdi teológiai tanulmányait.
A háború elején, 1914-ben, Henri sok kortársához hasonlóan besoroznak, megsebesül, de azonnal visszatér a frontra és részt vesz minden nagy csatában (Verdun, Flandria). Hogy ezeket sértetlenül élte át, hálával tartozik kis barátnőjének, Szent Teréziának. Egy levelében ezt írja: „Terézia néni eltéríti a golyókat...”
A háború után visszatér a szemináriumba, 1920-ban diakonussá szentelik, olvassa Szent János a Keresztelő életét és felismeri, hogy karmelitának szeretne lenni. De a Karmelhez vezető útján számos akadály gördül elé. Bármilyen határozottan ellenezzük, a lelki atyja és püspöke egyaránt, édesanyja is ellenzi a döntését. Henri Istentől kér jelzést, és meg is kapja azt.
1922-ben pappá szentelik. „Én pap vagyok! Ez elég boldogság nekem!” mondja, és ezt élete végéig ismételni fogja. Első miséjét Aveyronban celebrálja, ám egy hét elteltével, anélkül hogy édesanyjának jelezne, aki két éven át nem fogja tudni megbocsátani, elmegy a Karmelhez.
Belép a bőrmárványos karmeliták noviciátusába Avignonban, ahol a testvérek 1920-ban menekültügyi visszatérésük után gyülekeztek (Franciaországban az 20. század elején nagyon feszült volt a viszony az egyház és az állam között). Csendes és a karmelita szentek tanulmányozásának éve nyílik meg előtte. Ez egyben az intenzív imádság éve is. 1923-ban, Szent Terézia Lisieux-i boldoggá avatásának évében, Henri leteszi ideiglenes fogadalmát, amikor a Mária-Jezus elé állítva Marie-Eugene nevet kapja.
Marie-Eugene atya és Lisieux-i Szent Terézia
A Szent Teréziával, akinek „a Kis Jézus” néven nevezte nevét, mély barátság, ami már fiatal korában intenzíven megkezdődött, egészen 1967 húsvét hétfőig tart, amikor Marie-Eugene atya is „belép az életbe”. „Gyermekkori barátnőjének”, ahogyan Teréziát nevezte, és aki olyan közel állt hozzá, élete során számos prédikációt, előadást, cikket és lelki gyakorlatot szentelt. Már 1923-ban, amikor a teológusok jelentős része még mindig fenntartással viseltetett Terézia iránt, ő nem habozik ezt írni: „Ennek a boldog leánykának a küldetése szerintem az, hogy a szeretetet árasztja a lelkekbe, ahogyan Isten ezt számunkra kívánja”. És már előbb, mint hogy Szent Teréziát 1958-ban egyház tanítónőjévé nyilvánítanák, egy bordeaux-i előadáson ezt mondja: „Terézia az összes idő legnagyobb tanítói közé tartozik, és biztosan egyenlő a Szent Benedekkel, Szűz Máriával, Szent Jánossal, a Keresztelő Szent Jánossal...” Máskor pedig így írja: „Megértettem az Irgalmasságot. Szent Terézia megérezte a gyengédségét, én pedig az erejét.”1
Már a földrajzi ígérvények után Marie-Eugene atya aktívan apostoli tevékenységet kezd folytatni, lelki gyakorlatokat ad nemcsak Szent Teréziával, hanem Szent Jánossal is, prédikál, és a plébániákon dolgozik különböző csoportokkal.
1925-től a Carmel folyóirat szerkesztője, amelyben évtizedek óta intenzíven publikál.
A híres fogadalmakat 1926. március 11-én teszi le.
A Notre Dame de Vie intézet alapítása
1928-ban Marie-Eugene atyát novícius mesterré nevezik ki Petit Castelet-ben. Itt kapcsolatba kerül a Marseille-i bölcseleti társasággal (tehát az intellektuális és egyetemi körrel), és kérik, hogy biztosítson számukra rendszerezettebb bevezetést az imádságba.
1929-ben három fiatal tanítónő keres meg a marselle-i Notre Dame Iskolából, akik Istennek szeretnének szentelni magukat, és keresik, hogyan tehetnék ezt a hívást. Vágyuk megfelel Marie-Eugene mély intuíciójának, aki azt kívánta, hogy a világ minden részén hirdesse a boldogságot Isten közelségéről, „a külvárosokban, a sugárutakon”, de tudta azt is, hogy a karmeliták kis létszámuk miatt nem képesek ezen az úton Isten közelségét hirdetni, és ezért szeretne segítőket találni, „akik az egyház tanítását élik, és tudják ezt átadni.” Marie-Eugene körül elkezd kialakulni egy kis közösség ilyen emberekből. 1932-ben felfedezi az Notre Dame de Vie régi zarándokhelyét, amely Vénasque-ban található Provence-ban, és elbűvöli, és éppen itt kap ajándékba egy ingatlant. A három tanítónő, különösen Marie Pila közreműködésével, itt hamarosan megalakul a szekuláris Notre Dame de Vie intézet, amelyet a egyház hivatalosan 1948-ban ismer el. Kezdetben az intézetnek csak női ága volt, amely olyan nőket egyesített, akik a világban különböző pályák mellett (Franciaországban jórészt az oktatásban és az egészségügyben dolgoznak) a karmelita lelkiséget kívánták élni. Két év képzés után az intézet tagjai szegénységet, tisztaságot és engedelmességet fogadnak, és elkötelezik magukat egy olyan élet mellett, amely a belső imádságon alapul (napi 2 órát szánnak rá), és részt vesznek a szent misén minden nap. Ezek a nők teljes mértékben szeretnék élni Istennel a világ közepén, a világért, kontemplatív dimenziót visznek minden életterületbe, még a legbanálisabbakba is. Évente lehetőségük van arra, hogy elmélyüljenek életükben, egy hónapnál hosszabb idő a csendben és egyedüllétben tartózkodva.
Az 50-es évek második felében a női ág mellett férfi világi és férfi papi ág is létrejön.
További és további alapítások valósulnak meg minden kontinensen.
Vénasque helyszínné válik, ahová az emberek elvonulnak, hogy közvetlen kapcsolatba kerüljenek Istennel, érzékeljék jelenlétét, és aztán hozzák azt különböző közegébe, ahol tartózkodnak. Marie-Eugene atya szeretné, ha az intézet a szeretet iskolája lenne. Az a szeretet, amelynek egyedül csak az a jelentése van, mert forrása a Szentlélek.
Marie-Eugene atya 1932 és 1936 között Agenben él, de rendszeresen visszatér Provence-ba, hogy imádkozási kurzusokat tartson, amelyek az ő művének alapjául szolgáltak Isten látására vágyom (Je veux voir Dieu).
1937-ben a boszorkányos karmeliták rendjének általános tanácsadója (definitor) válik és ezért Rómába utazik, ahol a háborús évek kivételével 1955-ig marad. A háború alatt bejárja a különböző Karmelokat Franciaországban, számos előadást tart a karmelita lelkiségről, különösen Szent János a Keresztelőről és Sarokú pili testvéréről, Lisieux-i Szent Teréziáról, valamint prédikál is. Valahányszor Marie-Eugene atya előadott, az élénk, lebilincselő stílusa elragadta a hallgatóságot, fejből, előjegyzetek nélkül beszélt, ami számára kedves volt, spontán gondolatainak áradatába merült el. (Írásbeli megnyilatkozásai sokkal zártakabbak.)
A háború utáni római tartózkodása alatt támogatja a különböző karmelita missziós központok létrehozását, különösen a Közel-Keleten. 1954-1955 telén a Közel- és Táv-Keletre utazott, hogy bátorítsa a karmelita missziókat, amelyek gyakran háborúval és üldözéssel teli környezetben éltek, és folyamatosan ismételgette nekik, hogy az ima az egyetlen értelmes védelem a kommunizmus terjedésével szemben.
Ezen a ponton készíti el végleges formáját Isten látására vágyom című művének, amely a karmelita lelkiség összefoglalását tartalmazza Szent János, Szent Terézia és Szent Terézia írásaiból.
Marie-Eugene atya szintén biztos abban, hogy a modern világnak be kell mutatni az eredeti, feldolgozatlan Szent Terézia tanítást, ezért sürgeti Terezia önéletrajzi írásainak nyilvánosságra hozatalát. 1953-ban, a Lisieux-i Karmel teljes egyetértése mellett, ahol még mindig él a Szűz Tervfokszájú testvére (Terézia születésszerinti testvére, Celina), Marie-Eugene megbízta a feladattal Grialou rokonát, a boszorkányos karmeliták atyját, Frantisek Szűz Mária atyját. A teljes terjedelmű és a későbbi beavatkozások nélküli önéletrajzi írásának kiadása óriási jelentőséggel bírt a keresztény lelkiség történetében.
A Római Nemzetközi Karamnita College (a mai Teresianum) megnyitása után, amelynek megépítésében részt vett, Marie-Eugene atya visszatért Franciaországba, hogy elsősorban az általa alapított intézetet irányítsa, amely gyorsan növekszik. Testvérei háromszor válasszák meg Avignon tartomány provinciálisává.
Szívén viseli az aggiornamentót (az egyháznak azt az igyekezetét, hogy közel kerüljön az emberiséghez a mai világban), és aktívan részt kíván venni annak praktikus megvalósításában.
A ima embere
Élete során, a sokféle tevékenység és kihívás közepette, amelyek elé állították (valahol azt mondja, hogy az Úr gyakran küldte oda, ahova ő nem akarta), Marie-Eugene atya folyamatosan vágyik a csendre, az egyedüllétre és az imádságra.
A belső imádságról úgy beszél, mint Isten életének bontakozásáról bennünk, a fiús grácia életadó mozdulatáról a lelkünkben. Ezért számára a belső imádság minden keresztény alapvető életigénye. Azt jelenti, hogy találkozunk a létező élő lényével, akivé válunk, a velünk lakó élő Istennel, a Teremtő és a teremtett világ, a szent Isten és a bűnös teremtmény találkozásáról van szó. Istenért teremtettük, és az imádság élő kapcsolat velünk. Isten a szeretet, és az ő öröme, hogy mivel odaadja magát. A mi részünkről csak csendesedni kell, és a létezésünket Isten felé irányítani, hogy valódi és élő kapcsolatot építhessünk vele.
Élete végén Grialou atya súlyos egészségügyi problémákkal küzd. De továbbra is folytatja apóstoli tevékenységét el különböző formáiban, egyre több lelki gyakorlatot vezet fiataloknak, szemináriumoknak, papoknak. 1966-ban vezette az utolsó gyakorlatát a novíciusok számára.
Orvosi vizsgálatnak vetették alá, és az orvosok prosztatarákot állapítanak meg. Az év végén megműtik, de állapota nem javul. Nagy fájdalmai vannak, felajánlja az Úrnak, és azonosul benne Krisztussal. Még a szenvedés során is tanúbizonnyal állítja a Lisieux-i Teréziával való lelki kapcsolódását.
1967. március 27-én, húsvét hétfőjén hunyt el Vénasque-ban.
1985. április 7-én megkezdődött az előkészítő folyamat Marie-Eugene atya boldoggá avatásához.
A Szentlélek - a barátom
Marie-Eugene atya minden gazdag előadó tevékenysége és írásai saját spirituális tapasztalatából származtak, amely tulajdonképpen azonos volt Szent Terézia tapasztalatával. Amikor Terézia a szeretet felfedezéséről és küldetéséről beszél, hogy a szeretetben legyen az egyház szívében, Marie-Eugene atya magyarázza, hogy valójában az Isteni Szeretet lényegéről van szó, amit maga a Szentlélek képvisel. És a szeretet lelke őt - ahogyan őt is - feltétel nélkül vezeti.
Marie Pila, a Notre-Dame de Vie intézet egyik alapítója, egyszer azt mondta róla: „Amikor megemlítjük a Szentlelket, nagyon valószínűleg Marie-Eugene atya rejtélyéről beszélünk.” Már a noviciátus idején is nagyon intenzíven érzékelte a Szentlélek működését, és nem habozott a „Pünkösdélményről” beszélni. Élete során a Szentlélek tapasztalatán alapult.
„A Szentlélek tesz bennünket prófétákká és szentekké, ő él bennünk, és megmutatja számunkra azt az utat, amely Krisztus.”
Grialou atya mindig a Szentlélek működő jelenlétéről beszél, amely közöttünk él, és amelyet gyakorlati módon kellene ismernünk, az önmagunknak való odaadás által.
A szeretet lelke betöltötte Marie-Eugene atya életét és visszavonhatatlanul vonzotta. Két hónappal halála előtt, amikor már súlyosan megbetegedett, barátainak ezt mondta: „Amikor mély álmomban nyugszom, nem gondolok semmire. Amikor felébredek, nincs más, mint a Szentlélek. Ő mindent elvisz. Üdvözlöm Urunkat, ez olyan, mintha azonosulnék vele... Ő árasztja a szeretetet, az Atya is árasztja a szeretetet...”
Halála előtt nem sokkal mindenki számára, aki az ő útját szeretné követni, így megfogalmazta örökségét: „Szeretném, ha a Szentlélek jönne veletek. Ez az örökség, amit nektek hagyok: az a kegyelem, hogy a Szentlélek leszáll rátok, hogy a lehető leghamarabb elmondhassátok, hogy a Szentlélek a barátotok, a világosságotok, a tanítótok. Ebben az imában folytatni fogom a földön, amíg Isten engedi, és biztos vagyok benne, hogy a mennyben is folytatom ezt.”
Marie-Eugene atyának a fohásza:
(Isten), add meg minden léleknek
azt a szépséget, azt a nagyságot,
amit a számukra készítettél
öröktől fogva.
Alázatosan kérjük,
ó Atya, minden világosság forrása,
ó Jézus, testvérünk, Mesterünk és Királyunk,
ó Szentlélek, lényegi Szeretet, a Mennyei Atya, az Úr bölcsességének megvalósítója,
valósítsd meg teljesen ezt Isten nagy tervét.
A semmiből az a kis szikra sem maradjon,
amit nekünk szántál,
hanem jöjjön le ide.
Egyesíts minket veled,
lásd már most mindazt, aminek részesévé válunk,
dicsőségében. Az örömünkben és tudatában, hogy
ekkor te is megtalálod a te dicsőségedet, igaz ugyan,
de dicsőséget, amelyben mégis szívesen nézünk.
Ez az ima, amit eléd terjesztünk,
Szent Háromság,
a te dicsőséged, a te örömöd,
hogy terjedjen a te hármas életformádkel.
Csak a Szentlélek további akarati megvalósítása.
Ami az életünket jellemzi minden nap, minden pillanatunkban,
az határozza meg a növekedését a te aláírásodnak.
Amikor valaki birtokba veszi mindenki közül,
elviszünk a tanúbizonyságért,
amerre csak küldesz minket, ahogyan csak akarsz.
E tanúbizonyság apostoli szolgálatában
megtaláljuk létünket.
Ó Atya, ó Fiú, ó Szentlélek,
nézz rá, amire teremtettél,
és teljesítsd ezt a munkát
bennünket, és rajtunk keresztül mindazoknak,
akiket eljuttatunk
e szeretet szándékára,
ügyel egységetekre,
veled és benned végbe menő valóságára.
Ha ez megtörténik.
(Részlet a 1963-as pünkösdi homíliából)
Részlet a meditációból
papá szentelésének előestéjén 1922. február 4-én:
„Én pap vagyok, pap örökre!
E szavakkal átszövezi engemet. Elégedett vagyok. Ó Jézus, veled azonosulsz, amikor rábízod nekem a te papságod hatalmát! Arccal ezen a nagy titkon szemben, kívánom, hogy tiszteletteljesen és hittel tekinthessek.
Odaadom magam mindenben, amit akarsz, békében, örömben, de még a sötétségben és a szenvedésben is... És mivel imám kifejeznie kell a hálámat, hagyom, hogy az számodra emelkedjen, tele minden papnövelés fennköltségével, buzgósággal, mindent magába foglalva...”
