Számolni kell azzal, hogy az emberek többsége csak azáltal bölcsebb, amit a saját testén tapasztal. Ez magyarázza egyrészt a legtöbb ember hihetetlen képtelenségét bármilyen megelőző fellépésre – hisznek benne, hogy éppen ők mindannyiszor elkerülik a veszélyt, amíg végül már túl késő. Másrészt a külső szenvedéssel szembeni tompaság; az egyre közelebbi veszélytől való félelem növekedésével arányosan ébred a szánalom.
Krisztus addig kerülte a szenvedést, amíg el nem jött az ő órája; akkor azonban szabadon szembenézett vele, megragadta és legyőzte azt. Krisztus az összes ember szenvedését saját maga szenvedéseként tapasztalta meg – és szabadon elfogadta. Bizonyára nem vagyunk olyanok, mint Krisztus, és nem vagyunk arra hivatva, hogy a saját cselekedeteinkkel és saját szenvedésünkkel megmentsük a világot, nem kell a vállunkra venni lehetetlent, és szenvedni amiatt, hogy nem bírjuk el; nem vagyunk ugyanis urai, hanem az idő urának eszközei, és mások szenvedését valóban csak nagyon korlátozott mértékben tudjuk megélni. Senki sem Krisztus, de ha keresztények akarunk lenni, az azt jelenti, hogy Krisztus nagylelkűségéhez kell csatlakoznunk egy felelősségteljes cselekedettel, amely szabadon megragadja a megfelelő pillanatot, és szembenéz a veszéllyel, valamint egy valódi részvétellel, amely nem a félelemből, hanem Krisztus minden szenvedő iránti felszabadító és megváltó szeretetéből fakad. A tétlen várakozás és a tompa szemlélődés nem keresztény hozzáállás. A keresztényt nem a saját testén átélt tapasztalatok hívják cselekvésre és együttszenvedésre, hanem azoknak a tapasztalatai, akik miatt Krisztus szenvedett.
(Dietrich Bonhoeffer /1906–1945/,
részlet a 1943-as év küszöbén íródott Elmélkedésből, amely a Hitler hatalomra jutásának tizedik évfordulójára készült;
idézve a Dietrich Bonhoeffer, Ellenállás és odaadás, Levél a börtönből című könyv alapján. Kalich 2023)
