P. Gorazd Cetkovský, O.Carm.
Bizonyára önöknek is, akik nem papok, néha eszébe jutott, milyen lehet igehirdetni az istentiszteleteken, és milyen lehet felkészülni a prédikációra. Nemrég, amikor egy hétköznapi szentmisére készültem, azt tapasztaltam, hogy „nem megy“. Nem tudom, más papok hogyan élik meg az ilyen helyzeteket, nekem azonban erős kísértéseim támadnak a teljes kétségbeesés felé. Hallom a sugallatokat, mint például: „Ez úgyis hiábavalóság! Senki sem várja a prédikációt... Te itt kétségbeesetten fáradozol, és az emberek csak azt várják, hogy befejezd!“ És hasonló gyötrő gondolatok. Ez alkalommal azonban nem űztem el ezeket a kétségeket, hanem szembenéztem velük – kiindulópontként használtam őket a kontemplációmhoz. A gondolataimat most önöknek is felajánlom, hogy ha úgy tetszik, magukra is értsék.
Lehet, hogy hasznos lenne, ha mindig az istentisztelet előtt vagy a beszéd kezdetén (mielőtt a prédikátor kinyitná a száját, hogy elkezdje a pár perc beszédet) mindenki a lelkében feltenné magának a kérdést: Ha most választhatnék a három lehetőség közül:
- meghallgassak egy bátorító, szép szót, vagy
- mondjak egy szép szót, vagy
- teljesen csendben maradjak,
melyiket választanám?
Most pedig egy kicsit kifejtem, hogy mit is jelent az a válasz, amit adni szeretnénk.
Miért választanánk (néhányan vagy néha) a csendet? Nem gondolom, hogy pusztán a kényelem miatt. Talán inkább azért, mert sok szó hallatszik körülöttünk, és annyi információval és benyomással vagyunk elárasztva, hogy az túllépi azt a mértéket, amit el tudunk fogadni. Ezért intuitíven érezzük, hogy szükségünk van a nyugalomra és az időre, hogy ezt az özönt feldolgozzuk. Mélyen bennünket vágyunk van arra, hogy csendben legyünk. És néha ez annyira, annyira erős. Erősebb, mint az új dolgok hallgatásának vágya.
Vagy talán azt választanánk, hogy szép szót mondjunk? De ez azt jelenti, hogy ebben a pillanatban van bennünk szép szó! És itt fontos, hogy hamis alázat nélkül elismerjük: a szívemben élő, fontos és „hordozó” szép szó, amely csak úgy átjut belőlem, – ez kegyelem, nagy ajándék. Valóban! De néha úgy tűnik, hogy nincs kinek ezt mondani. Kinek mondjuk el? Ekkor sürgősen emlékeztetnünk kell magunkat: mindig van kinek mondani. Mindig elmondhatjuk azt, amivel tele vagyunk, Istennek. Érdemes ezt megtenni! Ellenkező esetben igazán nem szabadulunk meg a lelkiismeret-furdalásainktól, hogy a imáink során csak könyörgünk.
De lehet, hogy – mindazon ellenére, amivel az elején megkérdőjeleztem – valójában sokan szeretnénk szép szót hallani az istentiszteleten. De: sikerül ez a prédikátornak? És még ha tisztességesen fel is készült, és gondosan próbálja, biztosíték arra, hogy beletrafál az elvárásainkba? Itt is van azonban „mentőmellény a kudarcolás esetre”: hiszen emlékezhetünk valamilyen szép szóra, amit korábban hallottunk a belsőnkben. Ami már sok jót tett a szívünkben, és gyümölcsöt hozott. És így már nem fog minket annyira zavarni, hogy nem tudunk „azonos frekvenciára hangolódni” a prédikátorral. Mindig van lehetőségünk, hogy hozzányúljunk a régi kincseinkhez!
Így bár nem jutott eszembe konkrét igehirdetés egy szentírási szakaszról azon a hétköznapi napon, de a gondolatokért, amelyekkel kapcsolatban tudatosítottam magamban és most megosztom önökkel, hálás vagyok, és szeretném a szívemben hordozni őket. A tapasztalt papok a hívek nevelésénél és a hitükben való fejlődésükben azt az elvet követték: „Ne feltételezzünk semmit.” Ez azt jelenti, hogy ne féljünk újra és újra teljesen az alapokkal kezdeni. A mi helyzetünkben: az a szabály, hogy az istentiszteleten prédikációnak kell elhangzania, feltevésnek tekinti, hogy szükségünk van hallanunk a szót, és nyitottak vagyunk rá. De valóban mindig így van?
Figyelnünk kell a szívünkre. Őszintén meg kell kérdeznünk, hogy tele vagy üres, szüksége van-e mozgásra vagy pihenésre. Megéri. És hiszem, hogy az Úr Isten is ezt kívánja: hogy szép módon bánjunk a szívünkkel. Hiszen a lényünk a legigazibb otthonunk, és egyben templom is, amelyben Ő él, és ahol vele találkozunk. Már Szent Pál is bátorította, hogy bánjunk a szívünkkel mint a templommal.
Így tehát egy sikertelen prédikáció margóján egy adott hétköznapi napon felmerült egy javaslat, amely alkalmazható bármely napra és bármely alkalomra. Ne féljünk eltérni a szokásos sémától, és kérdezzük meg a szívünket… Mint ahogyan udvariasan kérdezi tőlünk a boltban a pénztáros vagy a gyógyszerész. Ahogyan kérdezzük a kisgyerekeket, még ha kívánságaik nem is parancsaink... De ez már egy másik elgondolkodásra ad okot.
