P. Marian Masařík, O.Carm.
Ez a megfontolásom nem lesz „tudományos”, nem szeretnék sok információval, tudással elhalmozni benneteket. Inkább arról fog szólni, hogy mit tud tenni Isten az emberrel. Ezzel összekapcsolódunk a neveléssel kapcsolatos elmélkedéseinkkel, amelyeket a karmelita nevelő, boldog Mária Terézia Scrilli boldoggá avatásának alkalmából vizsgáltunk. Számos cikket kaptam egy lányról – nőről, akit „problémás gyermeknek” minősítettek. Talán ismeritek ezt a ti családotokban is. Nem minden gyerek olyan, amilyennek szeretnénk, hogy legyen. Előfordul, hogy valaki a gyermekeink közül vagy a családban „nem sikerül”. Vele nehézségek, szenvedés van, „van saját akarata”, és gyakran azon felül: amire a életben rátér, az nem sikerül neki. Egyik ámokfutás a másik után, nehezen kezelhető, nehezen kommunikálható, mert makacs vagy kellemetlen természete van.
Most tehát úgy állunk meg egy ilyen problémás gyermekkel. És mondjuk egyenesen: ha egy ember gyermekkorában problémás, akkor valószínűleg felnőtt korában is problémás életet fog élni. Ez a problémás gyermek Leonie Martin néven ismert.
Többnyire nővére, Szűz Mária Terézia képviseli, akit Lisieux-i szentként tisztelnek. Talán a szüleik is boldoggá lesznek nyilvánítva, a szükséges eljárás már megkezdődött, és már hivatalosan is használhatják a "tiszteletre méltó" címet. Lisieux-i Szent Teréziát nagy szentként tiszteljük, míg Leonie a családjában komoly problémát jelentett. Leonie éppen egy olyan gyermek volt, aki hatalmas keresztet jelentett a szülei számára. A szülők nem tudták, hogyan tereljék őt, akár szigorúak, akár elnézők voltak. A másik négy lányuk büszkeséget okozott a szüleiknek, büszkék voltak rájuk, de Leonira...?
Lisieux-i Szent Terézia írásaiban egyszerűen és nagyon finoman nevezte őt: „szegény Leonie”-nek, vagy ahogyan le lehetne fordítani: „szerencsétlen Leonie-nak”.
Leonie ugyanis nagyon hangulatingadozó volt, gyakran betegeskedett, ugyanakkor engedetlen, sokszor lázadó. Soha nem lehetett megjósolni, hogyan fog reagálni. Az édesanyja nagyon aggódott érte, és mikor meghalt – életének utolsó hónapjaiban hatalmas fájdalmakkal szenvedett – mindent feláldozott ezért a lányáért. Annak érdekében, hogy Isten megerősítse Leonie-t és átalakítsa őt. Az anyuka sokszor mondta: „Nem tudom, mi lesz belőle, mit csináljak vele!” Hány szülő tapasztalja ma is ugyanezt, és mondja ugyanazt: Nem tudom, mit csináljak ezzel a gyerekkel!
Még az első szentáldozatra való felkészülés is krízist okozott. Leonie nagynénje, Marie Dozitea apáca, beleegyezett, hogy elviszi őt a kolostorba, és gondját viseli az apáca iskolájában, előkészíti az áldozatra. De egy hét után vissza kellett küldeni Leoniét. Egy hét! Mert elviselhetetlen volt, ahogy a lány viselkedett az osztályban. Az egész gyermekkollektívát „feldúlta” a viselkedésével, a kontrollálhatatlanságával. Ez a Leonie – ezt előre elmondom, és talán már tudjátok is – összesen négyszer próbálkozott a kolostorba való belépéssel. Háromszor kudarcot vallott. Hányszor próbálkozik valaki az életében valamivel, és ütközik azzal, hogy ez nem megy! És már feladná. Leonie példakép számunkra, hogy nincsenek reménytelen esetek.
Gyermekkora
A gyermekkorával kezdem. Leonie szülei harmadik gyermeküként 1863. június 3-án született, és azonnal teljesen különbözött két idősebb nővérétől, Máriától és Pálmától. Ők nagyon egészségesek, sötét hajúak voltak, Leonie viszont vézna, világos hajú. Másfél év kellett, hogy megtanuljon járni. Talán tudjátok a saját tapasztalatból, milyen az, amikor a szülőknek hirtelen van egy gyermekük, aki teljesen más. Olyan rossz volt a helyzet, hogy jámbor apja zarándoklatot tett egy mariánus szenthelyre, hogy Mária Tisztaságáért könyörögjön a lányáért. Leonie egész testét már az első hónapokban bőrkiütés borította – ekcéma. Ez élete végéig vele maradt, ezek a bőrproblémák visszatértek és súlyosbodtak. Szülei, akik között Leonie előtt több gyermek (fiatalabb, mint ő) halt meg, nagyon aggódtak, hogy a kislány élni fog-e. Tizenhat hónapon át élet és halál között lebegett. Leonie édesanyja, Zelie kérte nővérét, Máriát, hogy imádkozzon a lányáért. Csak amikor a szent életét őrző nővér elvégezte a novénát Szent Margit Alacoque tiszteletére, a kislány egészsége javulni kezdett. Már utaltam rá: Leonie életének első hat éve alatt, mielőtt Celina megszületett, szülei még szültek egy lányt és két fiút, mindhárman nagyon kicsi korukban haltak meg. Nem tudjuk, mennyire érintették ezek az események Leonie-t pszichésen. De tudjuk, hogy az egészségi állapota a novéna elvégzése után stabilizálódott.
Ami a belső életét illeti, az azonban nem így alakult. Érzelmei nagyon változékonyak voltak. Egy levele szerint az édesanyja akkor írta testvérének, hogy Leonie napról napra rosszabbá válik. Egy példa kedvéért: Leonie elhatározta, hogy ellátogat Lisieux-be, és üvöltötte, hogy mindenáron elmegy. Az anyuka nem tudta, mit tegyen. Csak amikor az apja, aki egyébként kedves ember volt, dühbe jött, és megtiltotta neki a tervét, lassan megnyugodott. Egy makacs gyermek, aki valamit eldönt, és üvölt, dühöng, és harcol, amíg meg nem kapja. Az idősebb nővéreihez képest Leonie elmaradt, szellemileg visszamaradott volt. Ennek következtében, mivel otthon nagyon élénk és zabolátlan volt, és gyakran esett el, különféle balesetekből számos sebhely maradt az arcán, a kezén és a testén.
Amikor eljött az idő, hogy iskolába menjen, nem vették fel abba az iskolába, ahová a nővérei jártak. Pontosan azért, ahogyan viselkedett. Az édesanyja maga is panaszkodott, hogy Leonie alig hallgat meg valakit.
A nevelésbe megpróbálta beletenni már említett nagynénje, Marie Dozitea, aki diplomatikusan próbálta megszerezni főnöknője beleegyezését, hogy magához vehesse ezt a lányunokáját az általuk vezetett apácaiskolába. A főnöknő megdöbbent, de beleegyezett. Így tehát a nagynéni magához vette Leoniét az apácaiskolába. Ott tapasztalhatta meg elsők között, hogy milyen is Leonie. „Ez a szörnyű kisgyermek” -nak hívta, és érzelmeit ma talán a következő szavakkal fejezné ki: „Az idegeimre megy, folyamatos harcban állok vele, senkitől sem fél, csak tőlem, senki másnak nincs rá hatása...“ De mivel Marie Dozitea súlyosan beteg lett, az egészségi állapota romlott, egy idő után Leonie-t haza kellett küldeni.
Egy év múlva a család újra próbálta – újabb kísérlet. Újra elküldték problémás gyermeküket ugyanabba az iskolába a nagynénihez, ezúttal Marie Dozitea nővér megpróbált másként közelíteni: a lehető legkedvesebb volt a lányhoz. Úgy tűnt, hogy ez a nevelési módszer elkezd gyümölcsözni. Leonie-n valami elkezdett változni. De ez csak ideiglenes volt. Néhány hónap múlva Leonie-t újra haza kellett küldeni. Az iskolában nem akarták, mert nem tudta magát megfékezni mások társaságában. Édesanyja, aki szilárd hívő volt, még mindig remélt Isten segítségében. Hitvány, hogy csak egy csoda, Isten beavatkozása tehet valami jót a lányával. Megváltoztatja. Amikor Leonie nem tudott a viselkedése miatt iskolába járni, az édesanyja két idősebb, nyugdíjas tanárt fizetett meg, hogy magánórákat adjanak neki. De ez a kísérlet is rosszul sült el. Amikor mindezek után Leonie még mindig gyermekien gondolkodott, azt mondta: „Ti biztosan, amikor születésem után valaki foglalkozott velem, kicserélhettetek engem valakire! Hiszen amikor az idősebb nővéreimre nézek, látom, hogy teljesen más vagyok!... „Meg kellett cserélniük engem. Én nem vagyok a ti Leonie-tek!” De az anyukája biztosította, hogy nem tévedtek, hogy ő az ő lányuk, még ha különbözik is.
Amikor Leonie tizenkét éves volt, az első szentáldozatra készült. Talán emlékszünk, hogyan élte meg első szentáldozását fiatalabb nővére, Terézia. Számára – mint mondta – ez volt élete legcsodálatosabb napja: „Jézus eljött hozzám!” Leonie számára nem így volt. Mégis volt valami, ami közös volt fiatalabb nővérével, Teréziával: a határozott akarat. Olyan erős, hogy amikor Leonie valamit eldöntött, hogy meg akarja kapni, csak ment utána. Mondhatnánk, hogy ez makacsság volt, önfejűség. De amikor valaki önfejű, az nem feltétlenül jelent negatívumot. Ha ezt a jellemvonást valaki Isten segítségével az életében irányítja, a legcsodásabb, erős erény – a kitartás – fejlődhet ki belőle. Kitartás a jóért, meg nem rendülve, hogy semmi, egyetlen kudarc sem tántorít el.
Zelie anyuka leírja, milyen volt a lánya jámborsága abban az időszakban. Azt mondja, hogy Leoniének nem tetszettek a tanult imák. Hogy ha nem vezetné egyértelműen az imáikra, akkor leányka nem imádkozna. Leonie nem volt különösebben „jámbor”, viszont érdekelte Jézus Krisztus alakja – az élete. Ez nyilvánvaló egy konkrét esetből. Egyszer, amikor az édesanyja magához ölelte őt, és együtt imádkoztak, egy idő után Leonie azt mondta: „Nem akarom tovább. Elég, ez elég. De mesélj nekem; mesélj Jézusról!” És az anyukája elkezdett mesélni. Amikor eljutott Jézus keresztre feszítéséhez, halálához, az utolsó napjaihoz és óráihoz, Leonie sírni kezdett.
Serdülőkor
Leonie tizenkét, majd tizenhárom éves volt, átélte a serdülőkort, és tudatában volt annak, hogy az irányíthatatlan viselkedése fájdalmat és szenvedést okoz másoknak. Kisebbségi komplexusa volt. Amikor látta, hogy idősebb nővérei jók, látta, hogy nem képes velük egy szintre kerülni, valahogyan megváltozni. Nagyon szomorú volt emiatt, boldogtalan. Nagynénje, Marie Dozitea ebben az időszakban súlyosan beteg volt. Leonie írt neki egy levelet, amelyben kérte, hogy amikor a mennybe jut, kérjen Istentől kegyelmet a megtérésére és – figyelem – a kegyelmet, hogy igazi – valós testvérnő lehessen. Amikor a család látta, hogy ezt írja, hogy ilyesmit kér a nagynénjától, sokkolódtak. Megőrült! Hiszen ismerik őt – milyen a természete, mennyire szeszélyes, éretlen, hogy mennyire késlekedő mindenben. Egyszerűen: ő nem lehet apáca! Idősebb nővére, Mária azt akarta, hogy törölje a „valódi” szót a „valódi apáca” kifejezésből. De Leonie ragaszkodott ahhoz, hogy ő ezt akarja. Valóban kívánta szent lenni.
A mai pszichológia szempontjából próbálkozhatnánk nyomozni annak gyökereit, hogy Leonie miért volt ilyen természetű, hogy annyira szétszórt és irányíthatatlan volt. Valaki a szülők munkahelyi elterhelésének hiányát találná. Sokat dolgoztak. Édesapja gyakran kényszerült utazni, sok kötelezettséggel kellett megbirkóznia a csipkekészítéssel, amit ők vezettek. Szóval gyakran nem volt otthon. Kevésbé kapcsolódott az életébe. Édesanyja gyakran túlterhelt volt, gyakran éjfél után két óráig kellett dolgoznia, hogy minden elkészüljön – a csipkézéssel kapcsolatos ügyek. Ezen felül már kezdettel hallani, hogy beteg. Már nem volterőssége. Úgy tűnhetett, hogy a Leonie problémásságának egyik oka a szülők részéről az idő és az energia hiánya volt. De kiderült, hogy a Leonie viselkedésének gyökere talán máshol rejtőzik. Ezt ösztönözte Mária, a legidősebb nővér, aki rámutatott arra a hatásra, amit Leonie-ra gyakorolt a cselédjük. Őt bízták meg azzal, hogy gondoskodjon Leonie-ról, és rengeteg időt szentelt neki. A cseléd azonban a Leonie lassúságát és gyengeségét kihasználta ahhoz, hogy irányíthassa őt. Arra késztette, hogy Leonie csak őt hallgassa meg. Miközben amikor szeretetet akart kinyilvánítani a szülőknek vagy másoknak, nagyon ijedtnek érezte magát. Amint a családban ezt észrevették, az energikus anyuka, Zelie ,megtehette volna, hogy elbocsátja a cselédet. De végül otthonukkal együtt hagyták, csak annyit, hogy már nem gyakorolhatott hatást Leonie-ra. Miután megszakadt ez a negatív kapcsolat Leonie és a cseléd között, fokozatosan minden kezdett megváltozni. Leonie, aki korábban a cselédhez kötődött, most éppen anyjára kezdett kötődni. Elkezdett kérdezni tőle, szeretetet mutatni. Ez nem oldotta meg mindent, de egy jobb irányú változás volt.1
A családban ezután egy újabb nehéz helyzet alakult ki. Az anya már tudta, hogy a napjai meg vannak számlálva. A család akarta, hogy Zelie tegyen zarándoklatot Lourdes-ba, kérve a gyógyulását. Leonie ezekben a napokban nagyon közel volt anyukájához. Elhatározta, hogy novénát imádkozik annak szándékára, hogy Isten inkább őt vegye magához, mint az anyját – vagyis inkább ő haljon meg, mint az édesanya. (Amikor ezt az anyukája hallotta, az élete utolsó napjaiban mosolyogott.) Így Leonie-n is megmutatkozott az erőfeszítés, hogy tegyen valamit másért, vagyis a keresztény kifejezéssel: adományozni mások számára, feláldozni magát. Így egy csütörtök reggel Leonie odament testvéréhez, Máriához, és azt mondta: „Rosszul érzem magam, Isten válaszolt imáimra – meghalok, haldoklom – és édesanyám élni fog!” Mária nevetett rajta, de Leonie komolyan gondolta. És az, hogy Mária hogyan reagált, megbántotta őt, és sírni kezdett. Negyed óra múlva abbahagyta, és rögtön elkezdett azon gondolkodni, hogy vásárol valami szép, hímzett papucsot. Mária figyelmeztette: „Pár perccel ezelőtt azt mondtad, hogy meghalsz, és most pillanatokon belül nagy pénzt akarsz kidobni?” Hogyan kiolvasható Leonie természetének szétszórtsága!
Zelie anya haldoklott. De reménnyel haldoklott, hogy Leonie végül helytáll az életben. Anyja halála után édesapja eladta a csipkekészítést, és Lisieux-ba költöztek. Két legfiatalabb lányuk – Celina és Terézia – aznap mindketten kiválasztották új anyukájukat – az egyik Máriát, a másik Pálmát. Leonie megint félretett valamit. Úgy tűnhetett, hogy semmire sem jó, hogy képtelen. De amikor a kis Terézia megbetegedett azzal a titokzatos betegséggel, amelyből végül meggyógyult (ahogyan ő is írta) „a Szűz Mosolya”, Leonie gondoskodott róla betegség alatt, és Terézia új kapcsolatot talált Leoniével. Annyira, hogy később az ő bérma szülőanyjának választotta.
Felnőtt évek
Most eljutunk Leonie életének ahhoz a szakaszához, amikor felnőtt volt, és próbálta követni azt, amire úgy gondolta, hogy életében lennie kell – apácának. Egyszer a Martin család kirándulni volt Alençonban, ahol egy klarissza kolostor volt. Leonie akkor 23 éves volt, és amikor ott voltak, hirtelen elhatározta. Amikor meglátogatták azt a kolostort, egyszer csak kijelentette: „Itt akarok maradni, szeretnék belépni.” Szóval úgy tűnt, mint egy villám a tiszta égből – miközben egy kiránduláson voltak, a hivatásáról szóló döntése megszületett. Figyelemre méltó volt, hogy a főnöknő azt mondta: „Igen”. Így Leonie egyáltalán nem tért vissza Lisieux-ba, és még a holmiját sem rendezte el. Terézia sajnálta, hogy nem tudtak búcsúzni, hogy nem tudtak elbúcsúzni. Mária nagyon megsértette miatt, míg az apa megőrizte a nyugalmát. Csak az apáca zárda szigorú, zord élete túl sok volt Leonie számára, akinek egészsége gyenge volt. Két hónap múlva elhagyta a helyet. Csalódott.2 És mintha ez nem lett volna elég, háromnegyed év múlva újabb kísérletet tett a belépésre. Ezúttal a Cannes-i Visitáció nővérek kolostorába. Ez egy olyan rend volt, amelyhez tartozott a nagynénje – Marie Dozitea, de ő a Le Mans-i kolostorban élt.
Leonie Cannes-ba érve tele volt új lelkesedéssel. Írta:
„Itt boldog vagyok. Bár folyamatosan küzdenem kell, nehéz, nehéz nekem legyőzni önmagamat, áldozatot hozni.”
Ezúttal a kolostorban Leonie hat hónapot töltött. Tehát: először két hónap, most pedig hat hónap. Amikor visszatért Lisieux-ba a családhoz, elkezdett otthoni munkákkal foglalkozni, meglátogatta a betegeket és segített a szegényeknek. Azok után a két tapasztalat után rájött, hogy megvannak a határai. Kérte fiatalabb nővérét, Teréziát, hogy tanítsa a francia nyelvtanra, és ő is eleget tett.
A családi életben ezután újabb drámai helyzet állt elő: az apa szellemi betegségének ideje. Egy napon eltűnt, Leonie, Celina és a cseléd keresni kezdték3, és végül az apjuktól mentális kórházba kellett elmenniük. Ez számukra nagyon fájdalmas volt, és három karmelita nővérük kérte őket, hogy adjanak hírt arról, mi történik az apjukkal, milyen állapotban van. Levélben írtak nekik, amelyeket főként Celinának címeztek (ő hat évvel fiatalabb volt, mint Leonie), és csak egy kis bekezdést tartalmazott Leonie számára (valami hasonló, mint a P.S.). Leonie tehát megint a második helyre került, talán figyelmen kívül hagyták, talán a nővérek valamilyen tudatalatti módon erősíthették benne az alacsonyabb rendű, bizonytalan, kisebbségi érzést. Hetente egyszer vonattal mentek Leonie és Celina Cannes-ba, hogy meglátogassák apjukat. Apjuk ott összesen három évet töltött kórházban, és ők közben különböző helyszíneket látogattak meg. Mivel Leonie egészségi állapota romlott – újra problémái voltak az ekcémával. Nagyon szenvedett tőle.
Egyszer, amikor Cannes-ban meglátogatta apját, Leonie látogatást tett a helyi Visitáció nővéreinél. Akkor éppen lelkigyakorlatuk volt. Leonie úgy döntött, hogy velük marad a lelkigyakorlatokon. Celina ekkor megharagudott Leonie-ra, hogy a nővér elhagyta őt. A lelkigyakorlat végén – mindenki meglepetésére – a főnöknő engedélyezte Leonie-nak, hogy újra próbálkozhasson náluk. Ez volt a második kísérlete a Visitáció nővérekhez, és összességében a harmadik kísérlete a vallásos életre. De az, hogy Leonie ott maradt, nagyon megfeszítette a Celinához fűződő kapcsolatát. (Celina elhagyatottnak érezte magát, „a család utolsó roncsának”, a nővérek segítségét keresve apukájuk mellett, aki visszakerült a pszichiátriáról. Egy évvel később már apja ágya mellett volt, amikor tiszta tudatával meghalt.)4
Terézia hatalmas erőfeszítésekkel próbálta leveleivel bátorítani a két nővért, és „nekiamentni” az ellentéteknek. Ebből az időszakból sok Terézia által írt levél maradt ránk. Leonie nagyon gondosan megőrizte azokat a leveleket, amelyeket Teréziától kapott, és ezek nagy inspirációs forrást jelentosített szellemi élete számára. Újra és újra visszatért hozzájuk az életében. A kolostori időszaka ezúttal hosszabb volt – összesen két évig tartott. Úgy tűnt, minden rendben van, letette az első fogadalmait. De mégis belül küzdött, nehézségei voltak. Problémája például a breviáriummal való imádkozás volt – akkor latinul imádkozták. De neki lassú volt, nem volt eléggé intelligens, nagyon nehéz volt neki. Az ígéretei elhalasztásra kerültek, és ez nagyon megsebezte, megsértette őt. Terézia ismét levelekkel bátorította őt, és megosztotta vele, hogy ő is korábban átélt hasonlót.
Most szeretnék idézni egy részletet Terézia leveléből, amelyet éppen ebben az időszakban írt Leonie-nak:5
„Tényleg boldog vagy, kedves nővérkém, hogy Jézus olyan féltékeny a szívedre. Olyan mondja neked, mint a vőlegény a Szívének dalában: „Bűbájoltál el engem, nővérem, menyasszonyom, bűbájoltál el engem a szemeid egyetlen pillantásával, a nyakad körüli hajad egyetlen szálával...“ Jézus elégedett veled, érzem. Ha még hagy, hogy lásd a nyugtalanságaidat a szívedben, teljesen biztos vagyok benne, hogy sokkal több szeretetteljes cselekedetet fogsz összegyűjteni.
Melyik Terézia fog lelkesebb lenni?6 Az, amelyik alázatosabb, amelyik inkább Jézussal van, amelyik a legjobban teljesíti mindezeket a szeretetből tett cselekedeteket!... Óh, imádkozzunk egymásért, hogy mindketten hűségesek legyünk... Szúrjuk meg Jézust a kezünkkel és az egyetlen hajszálunkkal, ami a legnagyobb és a legkisebb is. Ne vonj meg tőle még a legapróbb áldozatot sem. A rendben minden olyan nagy... Egy tűt felemelni szeretetből megmentheti a lelket – milyen titok! Csak Jézus adhat ekkora értéket cselekedeteinknek, szeressük hát őt minden erőnkből...“
De a kolostorba való harmadik belépési kísérlete sem alakult jól Leonie számára. 1895. július 20-án visszatért a Guérin nagybácsihoz és nagynénijéhez.7 Ezt a kudarcot nagyon komolyan vette. Képzeljük el ezt az élethelyzetet, amikor valaki nagyon törekszik valamire, és ez valami nagyon fontos (például a házasság megkötésére irányuló erőfeszítése). Az ember „beleugrik”, reméli, teljes szívét beleteszi – és nem sikerül. Először, másodszor, harmadszor... Az ilyen kudarcok teljesen elbátortalaníthatják, befelé zárhatják az embert.
Tizennégy hónappal Terézia halála előtt így ír Leonie Teréziának: „Te már felkészültél arra, hogy Isten elé állj. Biztosan jól fognak fogadni. De én, jaj! Üres kezekkel jönnék (eléd), és mégis olyan vakmerő vagyok, hogy nem félek. Értesz?!“8 Semmije sincs. Minden törekvése a vallásos életre kudarccal végződött. Egy másik levelében Terézia ezt írja Leonie-nak:
„Hogy vagy? Kedves nővérem, csak ez ügyben nem bízom benned, mert folyton azt mondod, hogy jól vagy vagy jobban. De én neked egy szót sem hiszek. Amikor ismét írsz nekem, mindenképpen mond el nekem az igazat. Mesélj Istenről és mindenről, ami segíthet nekem fejlődni. Ha tudnád, hogy mennyit szükségem van a segítségedre! Kedves nővérem, megvédsz engem régi hibáimtól, igaz? Olyan gyenge vagyok. Tudom, mennyire támaszkodom csak rád. Kérlek, kérdj Istent, hogy szabadítson meg engem a szenvedéseimtől. Folyton csak magamra figyelek, és ez nagyon rombol.”9
Így Terézia elkezdett őszintén írni Leonie-nak, immár teljesen igazat mondott neki. elkezdett, ahogyan Leonie kérte, írni Istenről. Az egyik levelében Leonie-nak írja:10
„Biztosítom neked, hogy Isten sokkal jobb, mint gondolod. Megelégszik egy pillantással, a szeretet sóhajával. Én nagyon könnyűnek találom a tökéletességet, mert megértettem, hogy elég, ha Jézust a szívébe fogod. Nézd a kisgyermeket, aki éppen megsértette a mamáját azzal, hogy engedetlenkedett, vagy hogy nem hallgatta meg. Ha ismét öreg kerekedett és félt a büntetéstől, a mama biztosan nem fogja megbocsátani neki. De amikor az jön, kinyújtja felé a kiskarját, és mosógatta: „Csókolj meg, már nem csinálom.” – mit tehet az anyuka, mint hogy kedvesen a szívére szorítja, és elfelejti a gyermekek garázdálkodását? És mégis tudja, hogy a drága kicsi azt a lehető legközelebbi alkalommal megint meg fogja csinálni. De ez nem számít. Ha ismét a szívébe fogja venni, soha nem büntetik meg…
Ezek a szavak Leonie-t egész további életében nagyon segítették – „megragadni Jézust a szívén” (ahogyan ezt leírták), még akkor is, ha újra valami rosszat csinál.
Leonie és Terézia között egy különös kapcsolat alakult ki. Hogyan lehetett Leonie számára nehéz, amikor a szenvedő nővérénél, akit lassan elveszítettek, nem állhatott ott! Terézia a zárdában volt, rács mögött, és Leonie nem mehetett be. Tudjuk a tanúságból, mennyire szeretett volna, ha helyet cserélhetne a nővéreivel, és Teréziánál lehetne. Azt kérdezgette tőlük: „Jegyezzétek fel mindent, amit mond. Hogy tudjam.” A szenvedő nővértől való elválás nagy fájdalom volt számára.
Az utolsó levelet Terézia írta Leonie-nak 1897 júliusában, néhány hónappal saját halála előtt. Írja neki:11
„A földön az egyetlen boldogság az, hogy mindig a Jézus által adott dicsőséges sorsot találjuk. A tiéd valóban gyönyörű, kedves nővérem. Ha szent akarsz lenni, ez számodra könnyű lesz, mert a szíved mélyén a világ semmi. Te ezért ugyanúgy foglalkozhatsz a „legfontosabb dologgal”12 – ami annyit jelent, hogy bárhogy is áldozatosan foglalkozol a külső feladatokkal, egyetlen célodnak kell lennie – örömet szerezni Jézusnak, szoros kötelékben lenni vele.
Akarod, hogy a mennyben Isten Szent Szívét könyörögjem érted. Legyél biztos benne, hogy nem felejtem el továbbítani neki az üzeneteidet, és mindent kérek, amire szükséged van, hogy nagy szentté válhass.
Isten veled, kedves nővérem. Szeretném, ha a gondolat a mennybe való belépésemről örömmel töltene el, mert így még jobban tudlak szeretni.”
Élete hátralévő részében Leonie újra és újra átnézte ezt a levelet, és az egyik legnagyobb kincsének tartotta. Terézia a leveleiben arra is bátorította Leonie-t, hogy hivatása van, hogy vizitantája legyen. Terézia ezt másoknak is mondta, és őt is biztosította arról, hogy valóban így van, a Leonie által átélt kudarcok ellenére. És ez a prófétai Terézián szava teljesült. Két évvel Terézia halála után Leonie a kolostorba lépett Saint Mary a vízben. Ez a negyedik próbálkozás volt. Most megmaradt. Negyedjére!
Akkor az életben az ember néha újra és újra próbálkozik valamivel, és nem tudja, mikor fog sikerülni.
A kolostorban időközben megváltozott a helyzet. A belépők irányítására ezúttal egy másik bölcs novicmester jutott, aki figyelembe vette Leonie-t és a helyzetét – beleértve a egészségi állapotát is. Ugyanakkor Leonie meg volt győződve róla, hogy nagy segítséget jelent neki testvére, Terézia, akire állandóan gondolt. Minden alkalommal hozzá fordult. Fogadta a szerzetesi nevet, Francisca Terézia, ahogyan Terézia előre jelezte. De ezúttal a kolostorban sem volt könnyű dolga, továbbra is ugyanezekkel a hibákkal és nehézségekkel találkozott, az új az volt, hogy Leonie-nak volt humora. A megmaradt tanúvallomások szerint éppen ő emelte a hangulatot a közös szórakozások alkalmával.13 Viccet csinált saját magából is. Tudatában volt annak, hogy a korlátai, amelyekkel rendelkezik, nem tehetők legyőzhetőek a saját erőfeszítéseivel. Az, hogy Terézia csak segítette az osztály szintjén „soha nem terjeszkedett feljebb” (a szerzetesi rangsor szerint), mindig segédegésznek (más néven) tekintették. Semmit nem bízta meg neki teljesen, hogy felelősséggel tervezzék. Tudjuk, hogy Teréziát is csak a novicmester segítőévé tette mindig. Leonie ebben látta a hasonlóságot magával és Teréziával. Szóval soha nem bíztak rá semmilyen komoly dolgot. De mégis mindvégig az utat kereste, hogy közeledjen Istenhez.
Azok alapján, amit Leonie az életében átélt, milyen fájdalmakkal, szenvedésekkel, bizonytalanságokkal, elkezdte – ezen tapasztalatai alapján – segíteni a nővéreit a kolostorban, akik valamilyen nehézségekkel, családi szenvedéssekkel vagy krízissel küzdöttek a szerzetesi hivatásukban. Elkezdett figyelni rájuk, mert tudta, milyen az, hiszen ő is átélt nehezeket. Felismerte, hogy a korlátai – hogy nem a legjobb, tökéletes, legszebb, hogy nem a legtehetségesebb – az eszköze, lehetősége, hogy elérje a célját, amiért vágyott: szenté válni, Krisztushoz tartozni. Ismét átélte a hasonló nehézségeket, a szorongásokat, mindenféle fáradtságokat – de érezte, hogy minden szenvedés tisztulás , hogy Isten őbenne így dolgozik. Ezért mindenért hálát adott. Ezt írta leveleiben, és megfigyelhetjük, hogy ő Terézia hűséges tanítványává vált a kis utazásukban.
Leonie ezt írta:
„Én magam a gyengeség vagyok. Nagyon jól tudom, hogy Jézus nem kér semmi mást, mint az én erőfeszítésemet. És így semmilyen hátráltató tényező nem vehet el tőlem, még akkor sem, ha teljesen tehetetlen vagyok. És éppen ez a gyengeség az én erőm.”
Egész életében betegségek kísérték. Folyamatosan problémái voltak a bőrkiütésekkel, migrénjei voltak, zavarba ejtettek a fogaival, amelyeket nagyon hamar elveszített. Gyakori gyomorproblémáikhága voltak, beteg volt a keze körme, könnyen megfázott, és a megfázások hirtelen hörghurutokká, tüdőgyulladássá alakultak. Az élete során egy keresztjük következett a másikra, a szenvedés a szenvedés után. Meg kellett műteni a térdét, és azóta a lába megbízhatatlan lett álláskor vagy járáskor. A reuma fokozatosan meghajlította az alakját, úgy nézett ki, mint egy öregasszony. És mindezek a szenvedések olyan kapcsolódnak a fájdalommal!
Leonie tehát problémás gyermek volt. Gondot okozott a szüleinek és a környező családtagoknak. Nehéz volt vele bánni, folyamatos egészségügyi problémái, nehézségei voltak. Amit az életében megérintett, az semmilyen sikerélménye nem volt (most a vallásos élet próbálkozásaira gondolok). Mégis figyelembe kell venni, hogy végül mennyire érett emberré vált. Amikor meghalt, kezdtek zarándokok járni a sírjához, és figyelembe kell venni, hogy Terézián kívül szintén a Martin család másik szentjévé válik ez a problémás gyermek – Leonie. Már megkezdődött a boldoggá avatásával kapcsolatos eljárás is, összegyűjtik a tanúvallomásokat az életéről. Hogy mindannyiunk számára az ő életének a tanúsága reményt nyújt, hogy senki sem reménytelen eset – semmi problémás ember, semmi problémás gyermek.
