Ha a megfelelően értjük a Szentírás eszkatológiai szövegeit, akkor a bizalom és a bátorság egyaránt a végidők keresztényeinek jellemző tulajdonságai lesznek. A keresztény kulturális környezet és a hagyomány befolyása elveszíti erejét. Mindez a botrányos veszélyek közé tartozik, amiről a Szentírás azt mondja, hogy „tévedésbe ejtette volna a választottakat, ha lehetséges lenne” (Mt 24,24).
A hitben való egyedüllét borzasztó lesz. A szeretet eltűnik a világ általános gondolkodásából (Mt 24,12). Az emberek nem fogják érteni, és nem is lesznek képesek rá. Annál nagyobb értéke lesz, ha egy magányos embert összeköt a másikkal: ez lesz a szív bátorsága, amely közvetlenül Isten szeretetéből fakad, ahogyan az Krisztusban megnyilvánult. Ez a szeretet valószínűleg teljesen új módon fog megélni a maga fenségében és eredetiségében, függetlenül a világtól és az utolsó „miért” titkában. Talán olyan mélységű buzgósággal és kölcsönös megértéssel bír majd, amilyennel még soha nem találkoztunk. Hogy lesz benne valami abból, amit Jézus üzenetének kulcsszavai tartalmaznak a gondviselésről: hogy a körülötte lévő ember, aki először Isten országát és igazságát keresi, minden megváltozik (Mt 6,33).
Ez az eszkatológiai jellemző, úgy tűnik, jelentősen meg fog jelenni a közelgő időszak vallási hozzáállásaiban. Ezzel nem szabad olcsó apokaliptikát hirdetni. Senkinek sincs joga azt mondani, hogy a vég elérkezett, amikor Krisztus maga azt nyilatkozta, hogy erről csak az Atya tud (Mt 24,36). Tehát amikor itt a vég közelségéről beszélünk, az nem az idő érzékében értendő, hanem a minőségében: hogy a mi létezésünk közeledik az abszolút döntéshez és annak következményeihez, a legmagasabb lehetőségekhez és a végső fenyegetéshez.
(Romano Guardini, a 1947/48-as téli szemeszter előadásainak zárszava a tübingeni egyetemen,
1950-ben könyv formájában a „A modernkor vége” címmel)
