Csak olyan szívet adhatunk, amilyen; amit elvehetünk belőle, azt nem tudjuk hozzáadni. De ha érezzük, hogy igazságosan kell valamit feláldoznunk, akkor jobb a szívet úgy feláldozni, ahogy van, mint semmit sem feláldozni. Talán nem méltó ajándék. De mit tehetnénk, ha más ajándékot nem tudunk adni? Mit tehetnénk, ha nemcsak sehol máshol nem tudunk jobbat találni, hanem másként áldozatként és ajándékként csak a mi szívünket fogadják el, bármilyen is legyen, akár mennyire pironkodunk érte, akár mennyire meggyőződünk arról, hogy lebecsült, és a hátralévő életének rövidségéről? Ha a szív nem lett feláldozva korábban, amíg fiatalabb volt, amíg érintetlen volt, amíg hosszú élet állt előtte, amelyben sok szeretetet fejlődhetett, mi marad más, mint a szívet úgy feláldozni, ahogy van. Nem az ajándékozó bírálja az ajándékot, hanem az, aki kapja.
(Jaroslav Durych, Srdce a kříž, Na hlubinu, 1932)
