Armand Nigro SJ
Jézus azt javasolta, hogy töltsünk együtt egy órát. Ez izgalmas ajánlat volt, ezért már néhány nappal korábban elkezdtem készülni: átnéztem a Krisztológia szeminárium anyagát, újra elolvastam egy frissen megjelent könyvet a folyamat-teológiáról, és átlapoztam egy másik könyvet a felszabadító teológiáról. Nem akartam gyanút kelteni, hogy mindezeket már kicsit elfelejtettem. Ezen kívül újra átnéztem mind a négy Evangéliumot, hátha Jézus említ valamit a múltból, ami ott áll. Az ember sosem tudhatja.
A cellámat is rendbe tettem (amit egyébként minden nap megteszek), mert Jézus kifejezetten kérte, hogy a találkozónk ott történjen, és ne a kápolnában vagy valami semleges helyen.
Amikor Jézus belépett, térdre estem, és csókolni akartam a kezét, de ő felemelt és így szólt: „Nem ülhetünk itt együtt egy kicsit?”
Teljesen zavarban voltam, és nem tudtam, hogyan kezdjem a beszélgetést. Jézus olvasta a gondolataimat, és ösztönzött. „Rendszerezz! Csak azt szeretném, hogy itt legyünk együtt, és élvezzük a látványt az ablakodból. A folyó és a háttérben lévő táj ma különösen szép.”
Nem akartam elhinni a saját fülemnek. Ha én is rendkívül elfoglalt ember vagyok, és nem engedhetem meg magamnak, hogy így pazaroljam az időt, akkor mennyire elfoglalt lehet ő! És erre az órára annyi fontos dolgot kellett elintéznem. Tényleg a lehető legtöbbet akartam kihozni ebből a lehetőségből. De Jézus csak csendesen ült itt, a kezét a vállamon pihentette.
„Uram,” bátorkodtam megzavarni a csendet, „mi a véleményed a Krisztológiai vitáról, hogy mennyire voltál tudatában isteni mivoltodnak és jövőbeni életednek a halálod és a feltámadásod előtt?” „Mit számít az, hogy itt együtt örvendezünk ennek a szép kilátásnak?” kérdezte tőlem Jézus.
Újabb csend. Zavarban voltam. Kinyújtottam a kezem a folyamat-teológia könyvért, és megjegyeztem: „Ez a könyv valóban fontos anyagot tartalmaz a tudat fejlődéséről és… ” „Mi köze van ennek a közös pillanatunkhoz?” szakított félbe Jézus. „Tetszenek neked is ezek a felhők és a zúgó folyó, amiket az Édesapám teremtett?”
Újra csend.
Kinyitottam a felszabadító teológia könyvét. „Hogyan lehet a Te evangéliumodat autentikusan hirdetni, Uram, az elnyomó gazdasági és szociális struktúrák alatt élő embereknek?” „Még nem bocsátottál meg a testvérednek, aki néhány ajtóval lejjebb van a folyosón, és nem hagytad, hogy kipusztítsam a haragodat és az őrült ítéletedet felette, nem igaz?” válaszolta Jézus. „Ez nem válasz a kérdésemre, Uram.” „A kérdésednek semmi köze a drága időhöz, amit együtt töltünk, és amit te pazarolsz.”
Csend.
„Elégedett vagy a II. vatikáni zsinat határozataival és következményeivel, Uram?” „Te hogy látod őket?” kérdezte Jézus. „Természetesen pozitívan… néhány új gondolat és változás valóban jó, de úgy érzem, hogy egyes liberálisok túllőttek a célon, míg mások, akik a konzervatívok jobb szárnyán állnak, lassítják a fejlődést, és nézeteik nem összhangban vannak az Egyház vonalaival.” „Teljesen lehetetlen vagy,” nevetett Jézus. „Nem tudsz örülni néhány perc baráti beszélgetésnek velem, anélkül, hogy új nézőpontokat akarnál kihúzni a unalmas… vagy bocsánat, kiváló… előadásaidhoz?”
„Uram, zavarba hozol. Már harmincnégy évvel ezelőtt a noviceátusban megtanultam meditálni. Azóta folyamatosan tanulmányozok és tanulmányozok. Ezért ebben a témában nem vagyok éppen kezdő. Értesz?” „Bevallom, hogy nem vagy kezdő… csak egy kicsit nehézkes… és buta. De mégis szeretlek.”
Ez segített, de nem tartott sokáig.
Újra csend. A tekintetem a polcra esett, amit elfelejtettem letörölni, a levélre, amire válaszolnom kell, és eszembe jutott, hogy fel kell készülnöm a következő előadásra. Egyre inkább figyelmetlen lettem. „Uram, szeretnél esetleg egy pohár gyümölcslevet vagy valami mást? Leszaladok érted, egy perc és itt vagyok.” „És mit csinálnék egy percet, amíg távol vagy? A legjobban azt szeretném, ha egyszerűen itt ülnénk együtt.”
Csend.
„Szeretsz engem?” kérdezte hirtelen Jézus. „Uram, te mindent tudsz. Tudod, hogy szeretlek.” „Jól esett a szívemnek, amikor Péter így válaszolt nekem,” bólintott Jézus. „De te, valóban gondolod ezt?” „Természetesen, száz százalékban,” védekeztem, „de őszintén szólva… nem igazán könnyíted meg a dolgom.” „Te bonyolítod túl mindezt,” mondta Jézus. „Én itt szeretnék veled tölteni egy órát, megosztani veled a jelenlétemet és biztosítani téged a szeretetemről. Neked nem kell szórakoztatnod engem, amikor együtt vagyunk. Csak elég, ha velem vagy, érted?”
Ismét csend.
„Kinek tartasz engem?” kérdezte egy kis szünet után Jézus, és finoman megveregette a vállamat.
„Uram, teljesen egyetértek a vezető teológusainkkal, akik azt mondják, hogy… igen, hogy te vagy az eszkatológiai megnyilvánulása létezésünk lényegének; hogy te vagy az Isten megtestesült Igéje; hogy te vagy a végső karizma és a trinitárius, krisztológiai, szoteriológiai, antitétikus és egyházi rejtélyeink tökéletes kinyilatkoztatása életünknek.”
Hosszú idő telt el, mire Jézus kirobbanva mondta: „Mi van?” majd nevetésben tört ki, hátravetette a fejét, és szoros öleléssel fogott át engem. „Te teljesen elképzelhetetlen vagy! De mégis szeretlek.”
Jézus távozott, de végig a hosszú folyosón nevetett. Őszintén szólva, nem tűnt különösebben mulatságosnak a dolog. Néhány percig néztem utána az ablakból, és teljesen zavarban éreztem magam, de aztán visszatértem a fontos dolgokhoz az asztalomon, ahol sok munka várt rám.
Akkor éreztem, mennyire hiányzik...
Amikor megkérdeztem az egyik barátomat, miért tartja fontosnak, hogy rendszeresen beiktasson csendes pillanatokat a munkahelyi életében, azt válaszolta: Nem iktatok be csendes pillanatokat, hanem előnyben részesítem őket mindennel szemben. Először időt szentelek a csendnek és a imának. A csend a mindennapi életem része, mint ahogyan az étkezések is megkövetelik a maguk idejét. A csend és a hallgatás belső harmóniát biztosít számomra, és segít prioritásokat felállítani dolgok és jelenségek között. Minden, amit úgy érzem, hogy meg kell tennem, valójában nem is olyan fontos. Sokkal fontosabb, hogy Isten mit szeretne velem tenni. Nem keresem a magányt vagy a csendet öncélúan. Amúgy sosem vagyok egyedül. Csak időt szentelek valakinek, aki vár rám.
A svéd KARMEL folyóiratból
fordította Dagmar Chvojková
