1940. május 11-e volt. Franciaország kétségbeesetten védekezett az ellenséges invázió ellen. A luxemburgi határon harcban esett el a fiatal francia Guy (Vít) Larigaudie, aki Franciaország legendás sportolója volt – főleg arról vált híressé, hogy ő volt az első, aki autóval tette meg az utat Franciaországból a korábbi francia Indokínába. Halála után egy levelet találtak nála, amelyet egy nővérnek írt:
Nővérkém,
jelenleg a árkokban vagyok. Lehet, hogy nem térek vissza. Szép álmaim és csodás terveim voltak, de ha nem lenne a fájdalom, amit a szegény édesanyám és a családom átél, boldogságban harsognék. Olyan szomorú vagyok az égért, és most már a kapu hamarosan megnyílik. Életem áldozata nem is igazán áldozat, olyan hatalmas a vágyam az ég és Isten ölelése után. Valaha arról álmodoztam, hogy szent leszek és példakép a cserkészek és roverek számára. Ez az ambíció lehet, hogy túl nagy volt a lehetőségeimhez képest, de ez volt az álmom. Lovas csapatban vagyok, és nagyon örülök, hogy az utolsó kalandom lóháton lesz...
Így beszél a vágy Isten után, de szenvedéllyel a élet és annak értékei iránt is. Utána maradtak írásai és néhány apró próza, amelyek teljes és teljes kifejeződései voltak lelkének, amely minden szép szerelem előtt nyitva állt. Ha az utolsó levele nyugalmat és akár a világból való távozás vágyát tükrözi, az nem üres romantika egy olyan ember részéről, aki valójában még csak nem is sejti a halált. Vít már korábban kétszer nézett szembe a halállal. Először Tahiti szigetén, amikor egy magas szikláról ugrándozva azt hitte, hogy rosszul célozta meg, és a környező sziklákra fog zuhanni; másodszor, amikor a Gangesz folyón hajózva a csónakja felborult, és ő alvás közben arra ébredt, hogy a tüdejét víz tölti el, és sokáig kétségbeesetten küzdött az elemmel. Kétszer végigfutott az életén egy pillanat alatt, és illúziók nélkül megértette az egyetlen, valódi értékeket:
Megértettem, hogy a világon csupán egy dolognak van értéke, mégpedig Isten szeretete, a végtelen szeretet, amely nem ért meg, a kisfiú szeretete, aki a mennybe örömteli vágyódással néz az édesanyjára; a teljes, teljességgel elragadó szeretet, amely teljesen magába foglalja az élet minden pillanatát. Ez a gyermeki, csodálatos szeretet később eltünteti mindazt, ami bennünk csúnya, és egyedül marad, mint győztes.
Milyen is Vít szeretete Isten iránt? Olyan egyszerű és mosolygós, mint amilyen ő maga volt – őt annyira szívből nem érdekelte, hogy mit csinál éppen:
Isten szeretetéből ugyanannyira szép burgonyát hámozni, mint katedrálist építeni.
Az életét Isten beszélgetésévé tudta formálni:
Amikor vadrépát gyomlálok fűszálakkal a számban, vagy reggeli borotválkozás közben, mindig egyszerűen meg tudom ismételni Istennek, hogy szeretjük őt – és ez többet ér, mint a könyves imáink felett elfolyt könnyek. Mesélni magamnak és énekelni az egész életemről és a jövőbe szőtt álmaimról, és így a dalban beszélni Istennel. Beszélni vele akkor is, amikor örömtől táncra perdülünk, akár a napon a strandon, akár a hóban síelve. Mindig úgy érezni Istent, mint egy barátot, akinek megnyílunk.
Vít sok jó és tisztességes embert lát, de mégsem szenteket, és megjegyzi:
Olyan kevés szükséges ahhoz, hogy a tisztességes életből szent élet legyen. Csak egy kicsit több szeretet Isten iránt, egy kicsit több alávetettség az ő akaratának, az áldozat gondolata és a tökéletesség a napi apró cselekedetekben. Csak ennyi.
Igen, ennyi. Az ember szomorúan kérdezi magától: Ha Vítnek sikerült, miért nem nekem? Valóban nem tudom? Vít nem kerülte el a lányokat. Szívesen elismeri a lányok hatását a fiúk fejlődésére. Jól tudja, mennyire szükséges és egészséges a kölcsönös kiegészítés. De nem kell csupán mint spiritualistát elképzelnünk őt. Nyitott szemmel járt, és tudott örülni a szépségnek. A nőkkel való kapcsolatában nem csupán a lelket látta, hanem a testi szépséget is, amely számára, mint finom érzékkel rendelkező ember számára, ugyanúgy volt az emelkedettség forrása, mint egy szép gondolat. És így imádkozik írásaiban:
Istenem, add, hogy nővéreink, lányaink legyenek vonzóak a megjelenésükben, mosolygósak és ízlésesen öltözködjenek. Add, hogy egészségesek legyenek és áttetsző, tiszta lélekkel rendelkezzenek. Hogy a tisztaságot és a kegyelmet magukkal hozzák a mi durva utainkon. Hogy irántunk egyszerűek, anyásak, cseltől és kikeletéstől mentesek legyenek. Add, hogy semmi rossz ne szivárogjon közéjük és közénk. És hogy mindannyian, fiúk és lányok, kölcsönös forrásai legyünk nem a tévedésnek, hanem a belső gazdagságnak.
Vít nagyon bátor, erős és biztos volt. Biztosan nagy kegyelem, a helyes és egészséges nevelés hatása, de egyben személyes szigor és aszkézis eredménye is. Ez a vidám fiú, sportoló, kedves barát és udvari táncos, nagyon szigorúan ügyelt arra, hogy az alacsonyabb énjének oldalát, amely minden emberben megmutatkozik, irányítani tudja. Vít a kísértésekkel is úgy harcolt, hogy az éjszakát a padlón aludta el, nem a paplanban. Türelmesen elviselte a nehézségeket, amelyek aprók voltak, de mégis nagyon kellemetlenek.
Amikor a gonosz fenyegeti elárasztani a lelket, jó kényszeríteni magunkat legalább egy kicsi lemondásra, és így bizonyítani Istennek a szeretetünket. Nem megsózni az ízetlen levest, nem eltávolítani valamit, ami útban van. Ez a kis cselekedet a szeretetből olyan, mint egy áldás hívása, és így az akarat is megerősödik.
Biztosan ennek a fiatal bátor léleknek sokat segített az egészséges cserkésznevelés. A természet csendes és magányos közelsége megnyitotta érzékeny szívét a szépség és a legmagasabb eszmék megértése előtt. Szeretetteljesen élvezte a természet járását, és azt mondta, hogy ezt is meg kell tanulni. Cél nélkül sétálni, virágról virágra, utak nélkül, időt és kilométereket nem mérve – egyedül. Csak a csendben és magányban hallatszik Isten, és a szentek lelket és a művészek lelkét finomsággá csiszolja.
Még egy dolgot tudni kell Vítről: pontosan mi a kulcs az ő tisztaságának, nagyságának, belső harmóniájának és szépségének megértéséhez. Ez az ő szeretete Szűz Mária iránt és a rózsafüzér iránt. Mindig magánál tartotta, és nagyon emlékeztet a már boldog olasz diákra, hegymászóra, motorosra, Pier Giorgo Frassatira (*1901 – †1925). A rózsafüzér kísérte őt minden útján, mint élő köteléket Istennel és Máriával. Lépéseinek ritmusára, a vonat rázkódására, a motor zúgására a Zdrávasai csendes ritmusa válaszolt. Ez a tized a barátért, az a pilótáért, az a turistákért, akiket találkozott, másik a kolléganőért és még egy a kisgyerekekért, akik véletlenül rossz irányt mutattak neki az elágazásnál. Ez volt a nagy titka. Ezeken az utakon Vít de Larigaudie a cél felé haladt, amelyről a csodálatos dal énekel: „Közelebb hozzád, Istenem, csak hozzád közel.”
