Gyakran kérdezem magamtól, miért vonz valami „keresztény ösztön” sokszor inkább a vallástalan emberekhez, mint a vallásosokhoz, és nem misszionáló szándékkal, hanem inkább úgy mondanám, „testvériesen”. Míg a vallásos emberek előtt gyakran szégyellem kimondani az Isten nevét, mert úgy tűnik, mintha ez valahogy hamisan csengene, és én is kicsit tiszteletteljesebbnek érzem magam, addig a vallástalan emberek előtt alkalmanként teljesen nyugodtan és természetesen mondhatom, hogy Isten. A vallásos emberek Istenről beszélnek, amikor az emberi tudás határán állunk, vagy ahol az emberi erők már elbuknak – ez valójában mindig egy deus ex machina, aki a színre lép, akár hogy látszólag megoldja a megoldhatatlan problémákat, akár mint erő, amely beavatkozik az emberi kudarcok során, mindig is kihasználva az emberi gyengeséget, illetve az ember határhelyzeteit. (…)
Szeretnék Istenről beszélni nem a határok mentén, hanem a középpontban, nem a gyengeségek, hanem az ember erősségein keresztül, tehát nem a halálban és bűnben, hanem az életben és abban, ami az emberben jó. A határok mentén jobbnak tűnik hallgatni, és a megoldhatatlant megoldatlanul hagyni. (…) Isten transtendens az életünk középpontjában. A templom nem ott áll, ahol az emberi lehetőségek véget érnek, a határokon, hanem a falu közepén.
(Dietrich Bonhoeffer /1906–1945/, levél a náci börtönből, barátjának, 1944. április 30.;
idézve Dietrich Bonhoeffer, Ellenállás és lemondás, Levél a börtönből. Kalich 2023)
