Blog

A javaslat Szent Teréz születésének ötszázadik évfordulója megünneplésére (2015)

Benedikt XVI. katekézise 2011. június 15-én a szerdai audiencián

A szent Terézia szüleinek relikviáinak zarándoklata Csehországban és Morvában nagy lelki esemény volt minden közösségünk számára...

Francisco de Sales Alencar Batista, někdejší provinciál brazilské provincie Pernambuco, přirovnal rodinu Karmelu k barevné mozaice...

A javaslat a Terézia születésének ötszázadik évfordulójának megünneplésére (2015)

P. Gorazd Cetkovský, O.Carm.

Még egy gondolatot J. A. Jungmanntól szeretnék bemutatni.¹ Ha kinyitnák a régi katekéziseket vagy a hitmagyarázatokat, észrevehetnék, hogy ezek a könyvek, amikor a Jézusban megkapott üdvösségről beszélnek, arra összpontosítottak — kérlek, bocsássatok meg a szóhasználatért —, hogy „mi történik bennünk”. Hogyan nyilvánul meg az üdvösség az ember lelkében és életében. Nagyon sokat foglalkoztak bennük a kegyelemmel, a természetfeletti élettel, és „valamiről” beszéltek. Ám alig beszéltek „valakiről”. Jézusról, akiből minden „valami” fakad. Akkoriban kevés figyelmet fordítottak az egyházi közösségre, amelyen keresztül az üdvösség eljut hozzánk. Amikor egy ilyen könyvet olvasunk, és össze kell hasonlítanunk, hogyan áll ez a kegyelemmel a mi konkrét életünkben, akkor problémát okoz nekünk. Sokkal könnyebb nekünk Jézusra koncentrálni, és egyszerűen azt mondani, hogy ő részesít minket az életében. A mi feladatunk Jézushoz közel kerülni. Hinni benne, szeretni őt. Aztán ő átalakítja a lelkünket. Ha csak arra figyelnénk, hogy mi az a „valami”, ami belénk árad, és mi történik bennünket, akkor róla feledkeznénk meg. De ő, Isten Fia, Jézus Krisztus vonz minket, és ő a mi üdvösségünk forrása. „A kegyelmet úgy kellene megértenünk, mint részesedést Isten életében, amelyet Krisztus hozott a világba. Az igazi keresztény életre való bátorítás tehát nem hangozhat úgy: „Szereznie kell üdvözítő kegyelmet!”, hanem: „Krisztushoz hittel és szeretettel kell közel kerülnünk; ezt folyamatosan meg is kell őriznünk.”²

Figyeljük meg, hogyan nyilvánul meg éppen így az üdvösség szempontja a liturgiában, annak ősi szokásaiban. A húsvéti vigíliában megáldjuk a húsvéti gyertyát – a feltámadt Krisztus szimbólumát. Aztán a húsvéti tűzből meggyújtjuk a gyertyát, és ünnepélyesen felállítva, a gyűltek elé viszik a templomba. Bent mindannyian meggyújtják a gyertyáikat tőle, és így a húsvéti gyertyának a fénye betölti az egész templomot. És emlékezzünk: sok idegen nyelvben (csehben nem, itt az anyanyelvünk gazdagságán „szenvedünk”) ugyanazon szó jelentése mind a „templom”, mind a „egyház” (die Kirche, church, chiesa). Ezekben a nyelvekben ugyanaz a szó jelöli a templom épületét és azokat, akik benne összegyűlnek, tehát az egyházat. A húsvéti gyertya fénye betölti a templom terét, és Krisztus fénye megvilágítja a szívünket. Aztán a meggyújtott gyertyát vízbe merítjük, amelyet a keresztséghez készítünk, hogy az is “megvilágosítást” nyerhessen.³ Itt szimbolikusan utalunk arra: Krisztus adja ennek a víznek az erőt! Ezt a vízzel keresztelik meg a katekumének, és mi mindannyian meg vagyunk hintázva ezzel a vízzel a keresztségi fogadalmaink megújításakor. Mindez szépen előrevetíti: a kegyelem Krisztus életébe való részvétel. Ő a forrása annak a fénynek, annak az erőnek, amely áthatja az életünket. A gyújtott gyertya és a fehér ruha átadása a frissen megkeresztelteknek csak egy újabb folytatása ennek a jól érthető szimbolikának.

A keresztségi liturgiában a második kifejező gesztus a kenet. Felnőttek keresztelésekor ez a keresztség utáni krizmával való megkenetést a bérmálás szentsége. Kisgyermekek keresztelésénél ez a fejtetőn végzett megkenés nem szentségi, de akkor is krizmával történik a megkenés. A történelem bizonyítékai már a 3. századtól említik ezt a megkenést a római liturgiában, így ez egy nagyon régi szokás. „Ezzel a megkenéssel a megkeresztelt christos-sá, Isten megkentjévé válik; ez a megkenés betagolja őt az új szövetség népének királyi és papi nemzetségébe.” Ezzel világosan kifejezzük, hogy ez a megkeresztelt ember egyesült azzal, aki a Christos – Messiás, tehát Jézussal. Ő hozzá csatlakozik, Krisztus az ő lelkét és életét telíti, és részesül Krisztus papságában, prófétai küldetésében és királyi uralmában. Így a keresztség részesedést ad nekünk Krisztus szentségében; az élet gazdagságában, amely Krisztusban van, és amely belőle árad.

Ahogy említettem, J. A. Jungmann könyve, amelyből dolgozunk, a II. Vatikáni Zsinat idején jelent meg. Maga a zsinat a keresztségről így szól. A keresztség a Krisztusba való beilleszkedésünket jelenti: együtt élünk Krisztussal. Ezen keresztül részesedünk az Isten Szentháromság életében és az egyház közösségében. Krisztus élete, amely belénk árad, a szeretet. Az a szeretet, amelyet a Szentháromság közössége él – az Atya, a Fiú és a Szentlélek – a szívünkbe öntetik, és belevon minket a szerető Szentháromság közösségébe, és mint egyház közösségként osztozunk ebben a szeretetben. Így az egyház egy test.

Tehát így tanít a keresztségről a II. Vatikáni Zsinat, és ez a nézet a Karmai III. Rendű Szent Szabályzatban is szerepel, amely 2003-ban jelent meg, és amelyet jelenleg követünk. Habár, ahogy mondtam, szentjeink keveset beszélnek a keresztségről, a jelenlegi harmadik rendű szabályzat többet beszél a keresztségről (1. cikk; 12; 20; 24–26; 82), mivel az II. Vatikáni Zsinat tanításából merít, és hangsúlyozza ezt a szentséget.

Így tehát a szabályzat elején (1. cikk) azt olvassuk: „A keresztelés szentsége által az embereket bevezetik az isteni életbe, és a Szentlélekben az Atya adoptált gyermekeivá és Krisztus testvéreivé (és nővéreivé) válnak.” Tehát részesednek a Szentháromság életében.

A „Isten élete adomány” fogalmát már több éve egy tapasztalattal kötöm össze, amelyet egy alkalommal a liboci plébánián tartott ünnepi szertartáson éltem át. Egy kislányt, aki egy hét múlva elsőáldozásra ment, akkor a szószékre hívtam, és közösen gondolkodtunk: áll itt a kőből készült oltár, rajta egy virágcsokor, mellette a kislány. Képzeljük el a fantáziánkban, hogy elveszem a kislány szellemét, és behelyezem az oltárba. Mi fog történni? Aztán az oltárral beszélhetek: beszélek hozzá, és ő hall engem, ért engem, válaszol. Az oltár erre normálisan képtelen, mert fából vagy kőből készült, de ha emberi szelleme lenne, akkor tudna beszélni. Ezt gyermekek fantáziájában találkozunk, mesékben. És Isten ezt teszi. Ez nem mese, ez a hitünk titka: Isten az ő isteni életét, amellyel él, belénk helyezi a mi emberi szívünkbe. Így én, mint gyenge és bűnös ember, részesedem Isten életében. Az az élet, amely „pulzál” Istenben, belém öntetett. Az a Lélek, aki Istenben van, nekem adatott. És az a szeretet, amely Istenben van, nekem is jár. Miközben a szívem parányi és „lyukacsos”, és gyakran tele van mindenféle piszkos és haragos dolgokkal, Isten mégis megtisztítja és beleönti a szeretetét. Ráadásul nem valami „kiüresített” szeretetet ad, az Isten Szentháromságában áramlóval szemben! Isten éppen azt a Lelket adja, akit ő birtokol. Pontosan olyan szeretetet, amilye van, nekem is adja. Az a béke, amely neki van, nekem adják. Azon a türelmességen,⁴ amelyet ő rendelkezik, nekem is részesedésem van... A mi feladatunk, hogy nyitottak legyünk erre a gazdagságra hittel, és imádságban megszilárdítsuk magunkban — a keresztség pedig a mindennek szentségi megerősítése. A hit a kezdet, és a keresztség pedig e részvételünk Isten életében való megerősítése.

Isten közeledése hozzánk tehát óriási erővel bír. Isten mindannyiunkat igazán „a keresztény élet teljességére és a tökéletes szeretetre” hív. Így mondja a harmadik cikkely a mi harmadik rendű szabályzatunkban. Ahogyan a gondolataink címében idéztük: a keresztség szentségével „szentté hívnak minket.” A szentség alatt a keresztény élet teljességét és a tökéletes szeretetet értjük. Nem valamilyen vallásosság. Nem olyan „hozzáadások” felhalmozása, amelyeket a szentségnek tekintenénk, hanem a keresztény élet teljessége, a tökéletes szeretet.

És mi a jelentősége a mi rendbeli és harmadik rendű elköteleződésünknek? Elkötelezzük magunkat, hogy a tökéletes szeretet felé hajtunk a Karmel közösségének tapasztalatával. A mi rendünkbeli szentjeink által és az egyszerű testvérek és nővérek vallásossága által, és a Karmel családjaként átélt nagy események által, amelyeken átestünk. Ez egy konkrét iskola és út számunkra, amelyen a tökéletes szeretet felé kívánunk haladni. „A professzióval a harmadik rendű az üdvözítő szeretet iránti keresztségi ígéretét kívánja megerősíteni, hogy szeretni tudja Istent mindenekfelett, és meg kell tagadnia a sátánt és annak csapdáit” (12. cikk). A mi harmadik rendű és karmelita életünk nem más, mint a keresztség intenzív megélésének vágya. Szeretni Istent, szeretni az embereket és következetesen lemondani arról, ami ennek ellenkezője. Ezért mondja a szabályzat: „A keresztség szentségével, amely mindenkit Jézus titokzatos testének tagjává tesz, a harmadik rendű a szentségre van hívva. A legnagyobb méltósága abban rejlik, hogy benne van az isteni életet és az Isten szeretetét, amelyet a Lélek önt be a szívébe” (20. cikk).

Nagy vágyam volt, hogy a gondolkodásunkban a szent Cyril és Metód példáját elénk állítsam. De mikor átnéztem az ószláv írásos emlékeket, nem találtam közöttük semmi megfelelő anyagot a keresztségünkhöz. Lehet, hogy csak az én ügyetlenségem és szakmai hiányosságom miatt. Lidéřovicében a „templom és orgona szellőztetése” programunk keretében nemrégiben Szent Ludgerial (742-809) foglalkoztunk, akinek a neve nyilvánvalóan ezen falu elnevezésének alapját képezi. Hogy jobban megismerjem ezt a szentet, aki a sasiak misszionáriusa és Münster első püspöke volt, a német bencés testvérektől kaptam róla egy szép könyvet.⁵ A könyvben szélesebb körben ír a germán törzsek megkereszteléséről.

A mai keresztségi szertartásban a figyelmünket a pap szavai vonják magukra, aki a keresztség alatt azt mondja a katechumennek: „Én téged megkeresztellek az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.” Míg a korai középkorban az egész szertartás legfontosabb része a katechumen saját hitvallása volt. A pap vagy püspök felteszi neki a kérdést: „Hiszel Istenben, a mindenható Atyában?” A katechumen hangosan vallja: „Hiszek.” Aztán megkérdezi tőle: „Hiszel Jézus Krisztusban?” És az illető újra válaszol: „Hiszek.” És így tovább. Így teljesen világos volt, hogy a keresztség nem csupán egy „más által valakire gyakorolt” cselekedet, hanem egy konkrét ember életmegtételét jelenti: a rosszról való lemondás és a keresztény hit kihirdetése.⁶

Érdemes helyreigazítani a tömeges keresztségekkel kapcsolatos nézetünket is. Alkuin, Nagy Károly udvari teológusa, ellenezte az erőszakos keresztségeket. Még úgy is, hogy Nagy Károlyhoz fordult. Könnyen kaphatunk támadást amiatt, hogy régi népek vagy korabeli törzsek egyszerre, egy időben fogadták el a keresztséget. De ha közelebbről megvizsgáljuk a germánok mentalitását akkoriban, azt látjuk, hogy akkor ez másképp nem volt lehetséges. Ezek az emberek olyan szoros közösségben éltek, hogy a törzsükön belül mindenki azonos vallást gyakorolt. Aki a hitében bármilyen módon elkülönült, azt a gyökérvesztés és a pusztulás kockázatának tette ki. Míg a korábbi antik társadalom már lazább volt (ilyen a mai társadalom is), és lehetővé tette az egyének számára, hogy vallási kérdésekben önállóak legyenek, a középkori társadalomban ez nem volt lehetséges. Akkoriban egy adott törzsben vagy mindenki pogány volt, vagy mindenki keresztény... És azt tapasztaljuk, hogy az ősi népek hitét, amikor a kereszténységet elfogadták, nagyon óvatosan kell megítélni.⁷

Csatoljunk még néhány gondolatot, amelyeket a jelen inspirál. A keresztség mindannyiunk számára életfontosságú döntés. Ez az én elköteleződésem, amely kötelez, azaz valakihez köt. És így egy horgonyként is funkcionál, amely a helyemen tart (a világ viharában). Most ezt szeretném hangsúlyozni. Nemrégiben egy a harmadik rendű találkozón részt vevő személy keresett meg (remélem, nem haragszik, hogy most itt névtelenül említem), és a beszélgetésünk nagyon megérintett. Ez az ember azért jött, hogy kérje, hogy letudhassa a harmadik rendi fogadalmat. Mivel először találkoztunk, természetesen meglepődtem és megkérdeztem, hogy miért szeretne fogadalmat tenni. A válasza az volt: „Nehéz dolgokkal kellett szembenéznem, a gonosz mélyen megcibálta a gyökereimet, és majdnem tönkre tette a személyes és családi életem. Rájöttem, hogy nagyon fontos, hogy elkötelezzem magamat. Hogy a helyes helyen álljak, hogy összekötözzem magam Istennel és Krisztussal. És ezt szeretném megtenni...” Anélkül, hogy elutasítottam volna a lehetőséget, hogy a jövőben harmadik rendűvé váljon és letudja a professziót, megpróbáltam neki elsősorban röviden elmagyarázni, hogy egy ilyen horgonyozást már a keresztségünkkel megvalósítottunk.

Aztán általánosabban is gondolkodtam: kár, ha ezt a keresztség oldalát nem értjük vagy elfelejtjük. A mai világ gyakran úgy él, hogy „minden lehetséges”. Minden mozgásban van és minden relatív... És így például a két idegen férfi és nő véletlenszerű találkozása lehetőséget ad egy rövid távú kapcsolatra, amely után ugyanolyan hirtelen szétszakadnak. És előfordulhat, hogy az ember hozzá tud szokni ehhez a hozzáálláshoz, többször is így cselekedni és hidegvérrel eljárni. Nem tartanak a jövőre, nem veszik figyelembe a felelősséget. A viselkedésük helyzetbe kerül, véletlenszerű körülmények alapján, mélyebb megfontolás és önkritika nélkül. És akkor előfordulhat, hogy váratlanul nagyon, nagyon sérelembe hozzuk a másik embert vagy megsérül a kapcsolat, amelyet hosszú ideig építettünk. Csak azért, mert megadatott a lehetőség, és mi „nem foglalkoztunk vele.” Konkrétabb példákat nem szükséges hozni... Éppen ezért nagyon fontos, hogy mi ne kerüljünk ebbe a csapdába. Igen, sok minden körülöttünk mozog: az autók nagyon gyorsan haladnak, az emberek háromfelől beszélnek ránk, különböző irányokból zaj árad ránk, sokféle érzéki inger ér minket, provokál minket ez vagy az... – de tudjuk, hol is van a horgonyunk. Mi, Krisztus nevében megkereszteltek, úgy járunk ebben a világban, mint akik tudják, kinek a tagjai vagyunk.

A keresztények az első századokban nagyon szívesen használták a kis kereszt jelét. Arcal, ajakkal, szívvel, a testük egyes részein készítették azt, különösen a kísértések idején, és közben emlékeztek: „Ez az aláírás! Ez a kis kereszt a jel, kinek is vagyok a tagja — Krisztusé.” Így mi is mondhatjuk: „A kezed kísért? Készíts a kezedre keresztet! Az a kéz Krisztusé. Kísért a szájad? Készíts a szájadra keresztet! Az a száj Krisztusé. És te ezt ígérted meg a keresztségedben, hogy Krisztusé lesz! Így térj vissza ehhez, és légy hű hozzá...”

Ebben az értelemben a keresztség számunkra nem csupán egy szertartás, amely régen vagy gyermekként történt, amikor csecsemőként a templomba vittek minket. A keresztség a mi alapvető horgonyunk a világ viharában vagy ingadozásában. A világ nem rossz, sok szépet és jót találunk benne. De ezen kívül van benne gonoszság és sok kísértés. És ha tompul a virrasztásunk, lehet, hogy elfelejtjük, kinek is a tulajdonában vagyunk. Ezt jól szemlélteti a partneri kapcsolatok példája. Fiatalok társaságba, kirándulásra, szórakozásra mennek. De ha valakinek van egy partnere, aki épp nem tud vele menni, és szereti őt, akkor természetesen abban a kapcsolatban hű marad. Az egész kirándulás alatt vagy az ezen idő alatt tudja, hogy valakihez tartozik. És ez a kötelezettség benne van a keresztségben.

Kiemelem még egyszer, amit már utaltam: a keresztség horgonyoz. Ez egy konkrét Megváltó és egy konkrét spirituális út választása. És ez azt jelenti, hogy a többi „megváltót” félreteszem magamtól. Én Krisztusra tettem a tétet. És a valódi gonoszt nem csupán félreteszem az érdeklődésemtől, hanem közvetlenül elutasítom, szembeszállok vele. Ezt nem akarom belefoglalni, mert ez megsérti Krisztust. Én választottam, és nem fogom a Krisztussal való kapcsolatomat semmivel sem erodálni. Talán hallottátok, hogy a keleti egyház keresztségi szertartásában a katechumen a nyugati irányba köp, amely a sátánt szimbolizálja. Így azzal a határozott „provokációval” kifejezi, hogy a gonosszal mostantól nem akar semmit sem csinálni...

Több évvel ezelőtt húsvétkor, miután szépen megélhettük a plébánián a három katechumen keresztségét, egy nő a plébániáról kijelentette nekem agapé alkalmával: „Igen, irigyeltem őket a katechumenektől! Sajnálom, hogy nem emlékszem a saját keresztségemre, és azt fontolgattam, hogy ártok-e a gyerekeimnek, ha kicsiként kereszteltem őket...” De emlékezzünk a hitünk hagyományaira. Az egyház már régóta keresztelek kisgyermekeket. Ennek jelentősége van. A kisgyermekek keresztségén világosan tükröződik: a keresztség ajándék. Nem az érdemeink jutalma. És világosabban is megértjük: a keresztség a kezdet. A keresztség nem zárhatja le a keresztény életet! És mindenekelőtt: a keresztség ajándéka megnyitja bennünket az isteni élet forrása előtt. Ez az isteni élet a gyermekben még azelőtt hat, hogy elkezdene „felfogni”. És a kisgyermek keresztségekor még az is nyilvánvaló: ez a kis emberke nem fog hiten élni, és amennyiben nem segíti meg az egyház. És észrevesszük, hogy ez vonatkozik mindenkiünkre: szükségünk van az egyházra. Szükségünk van a közösségre. A hit Krisztusban nem élhető meg egyedül, magamra, önmagamért. Tehát sok okunk van a kisgyermekek keresztségére.

Keresztelnek minket: „Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.” Ma már sokszor érzéketlenek vagyunk a szavak erejére. De az, hogy keresztelésem alatt Isten nevét, a Szentháromság személyeinek nevét kimondták fölöttem, nagy dolog. Az Igaz Isten neve hangzott el fölöttem, és én az övé vagyok. Amikor a „szignálásról” beszélünk, azt mondtuk, hogy Krisztus tulajdonában vagyunk. És az Isten nevének a keresztségem alatt kimondása – én az övé vagyok. Amikor meditálni fogunk Isten nevének hatalmáról, rájövünk, hogy a keresztség nem csupán az én elköteleződésem — hogy én erőt fejtsek ki; ezt megígértem, és most meg fogom tenni... De fölöttem kimondták egy nevet, amely tele van hatalommal. Én a még hatalmasabb névre bízom magam, és bízom Krisztus erejében. Ő tele van hatalommal, meg akar minket óvni. Az új szövetség nyilatkozatai e tekintetben nagyon erősek. „Senki, aki Istenből született, nem követhet el bűnt, mert Isten magva benne marad” (1 Ján. 3,9). II. János Pál elfogadta azt az értelmezést, hogy ennek a magvának Krisztus a birtokosa, az ő üdvözítő hatása bennünk. Ebben az értelemben kell értenünk egyéb jánosi megjegyzést is: „Senki, aki Istenből született, nem él bűnben, mert az Isten Fia megóvja őt, és a gonosz lélek nem nyúlhat hozzá” (1 Ján. 5,18n.).⁸

Zárjuk le a gondolatainkat egy szép idézettel Jan Heller keresztségi prédikációjából: „A keresztség nekünk szimbolikus cselekedet formájában bemutatja és megmutatja, hogy az igazi élet a szeretetben és a megbocsátásban rejlik. De nemcsak az emberi szeretetben és az emberi megbocsátásban, amelyek nagyon törékenyek és múlandóak, hanem Isten szilárd és meg nem szűnő szeretetében és isteni megbocsátásában. (...) Nincs semmi értékesebb, mint az, hogy ez a végtelen és szent szeretet jellemez minket, körülöleljen és óvjon minket.”⁹

Benedikt XVI. a generális audiencián 2011. február 16-án

Számos tanácsa és meglátása kiválóan hozzájárul az élethez...

A Szent Teréz születésének ötszáz éves évfordulójának megünneplésére vonatkozó javaslat (2015)

A karmelita tradícióban a keresztelésről nagyon keveset beszélnek...

néhány kulcsszót, amely lehetővé teszi számunkra, hogy jobban megismerjük és megértsük pszichológiát és az adott elbűvölő és szenvedélyes nő nyelvét...

A javaslat a szent Terézia születésének ötszázadik évfordulójának megünneplésére (2015)

Állandó ima Szent Ágostonnál - befejezés

Szeptember 14-én megünnepeljük a Szent Kereszt fölmagasztalásának ünnepét. Ezen a napon a bőrgarnitúrás karmeliták megújítják szerzetesi fogadalmukat...