Második rész:
Szent Teréz írásainak frissített olvasata
I. A mi korunk kontextusának megközelítése Teréz tapasztalata alapján
23. Az a karizma, amely Szent Teréz életéből és írásaiból fakad, évszázadokon át terjedt és gazdagodott, köszönhetően műveinek alaposabb megismerésének és karizmatikus tapasztalatának, amelyet a testvérek, apácák és a teréziánus Karmel világi rendjének szabályai átvettek. Ezen megújult tudatosság révén: „ma már rendelkezünk, vagy legalábbis rendelkezhetünk a karizmánk olyan ismeretével, mint talán sohasem történt még történelmünk során. Ma, több, mint valaha, szentjeink és a spiritualitás, amely jellemzi szerzetesi családunkat, mindenféle olvasók érdeklődésének középpontjába kerül, magán és az egyházon kívül egyaránt, akik joggal kérik tőlünk, hogy adjuk át neki ezt a gazdagságot.
De meg kell kérdeznünk, hogyan tudunk [mi ma] válaszolni az egyház és a világ korának jelzéseire és az új generációk nagy és jogos emberi és vallási vágyaira, hogy a teréziánus Karmel küldetését a harmadik évezredben hatékonyabb és aktuálisabb módon teljesíthessük.”1
Más szóval: „Meg kell ismernünk és meg kell értenünk a világot, amelyben élünk, annak várakozásait, vágyait és gyakran drámaiságát, amely jellemző rá,”2 és nem szabad kételkednünk abban, hogy az emberi méltóság legnemesebb alapja az ember hívása Isten egységére (vö. GS 19).3 A teréziánus karizma, ahogyan már említettük, intenzív misztikus imádságélményből formálódott és a történelem, a társadalmi és vallási események fényében teljesedett ki, amelyekre ez a szerzetesnő saját életével próbál válaszolni, amelyet írásaiban ábrázolt, és alapító munkájával. Ez a misztika beágyazódik a történelmi valóságba, érzékeny az eseményekre és elkötelezett a szolgálat iránt.
24. Szent Teréz magatartása megköveteli tőlünk, hogy képesek legyünk felismerni és megkülönböztetni, mi történik körülöttünk, egy szekularizált és posztmodern világban, az ateizmus és hitetlenség háttérképe mellett, amely különösen a nyugati világban a globalizációs kultúraként érzékelhető, amely terjed más földrajzi területekre is. Ennek ellenére paradox módon a vallási újjászületés és a spiritualitás keresésének egyre gyakoribb jeleivel találkozunk, amelyek a legmélyebb emberi bizonytalanságokra keresik a választ. Olyan hangok hallatszanak, hogy a 21. század továbbra is keresztény lehetőségét a misztika és a hitélmény újraélesztése biztosíthatja. Ugyanakkor felfedjük az ember identitásának válságát is, amely szeretné önmagát megdefiniálni bármilyen isteni hivatkozás nélkül, ami támadja méltóságát és a lényébe írt transzcendens értékeket, mivel az ember „nyitott én”, akit megérint a transzcendencia iránti szenvedély. A teréziánus spiritualitás, amely az embert Isten templomaként szemléli, aki nyitott az Istennel való közösségre és képes Őt a belső várának legmélyebb részében befogadni, segít tudatosítani az emberi méltóságot, amelyet a jelenlegi kultúra fenyeget. Az embert teréziánus kontemplatív állásfoglalásra nevelni ezért azt is jelenti, hogy segítünk neki felfedezni valódi identitását.
25. Az ember válságával és az ateizmus tényleges jelenlétével összefüggésben szintén figyelmet kell fordítanunk a társadalmi igazságtalanságokra, a szegénységre és a társadalomból való kirekesztésre [a mai világban]. Ez a helyzet is összefügg Isten kinyilatkoztatásával és az arra adott emberi válasz lehetőségével, amelyet a teréziánus tapasztalat ihlet. Az a keresztény spiritualitás, amely termékenyen szeretné fogadni a 21. század kihívásait, szükségszerűen szembenéz a szegénység tényeivel. A szegények iránti gondoskodás egyértelműen jelen van magában a keresztény kinyilatkoztatás forrásában. Isten élményét nem lehet elérni izolációban, a szenvedő emberek iránti közömbösségből és figyelmetlenségből. Az a kontempláció, amely nem veszi figyelembe társadalmunk e fájdalmas valóságát, bibliai értelemben elítélendő, akárcsak a liturgikus szertartás, amely figyelmen kívül hagyja a szegény és védtelen ember szenvedését, ahogyan azt már a próféták is megfogalmazták.
26. A szerzetesi élet és a kortárs kereszténység megújulásának egyike a mély evangéliumi gyökerekbe való befogadásuk. Erről beszélt a II. Vatikáni Zsinat: „folyamatos visszatérés az egész keresztény élet forrásaihoz,” és Krisztus követését a legmagasabb szabálynak nevezte: „az evangélium szerinti élet” (vö. PC 2), hűséggel a „megalapítók karizmáihoz,” amelyek „a Szentlélek gyümölcseként, amely a liturgiában folyamatosan hat,” (ET 11). Minden karizma, mint a Lélek „tapasztalata”, egy megújult evangélium-élménybefogadási módot jelent,4 egy új spiritualitást, amely kifejezi az evangéliumot, és amely a történelem során nyitott marad, hogy folyamatosan mélyítve és fejlesztve lehessen a rajta részt vevők különleges ajándékai révén (vö. MR 11). Krisztus az megtestesült evangélium, a minden megszentelt élet középpontja és végső normája, minden karizma forrása és célja. A teréziánus karizma az evangélium olvasásának, Krisztus kontemplációjának és hasonlóságának egy eredeti módját képviseli az ő titkának egyik aspektusában.
27. Teréz originalitása, karizmája az egyházban abból fakad, hogy Teréz Krisztushoz hasonlatossá válik a tapasztalat általi megismerés útján, tehát christocentrikus misztikus tapasztalata által (lásd: Zsoltár 9,1–3; 26,6; 27,2–8 stb.). Ebben az értelemben karizmája autentikus és igazán új a lélek életében (vö. MR 12). Újdonságának és hatásának, amely a keresztény spiritualitás minőségi növekedését jelenti, jogosan magyarázhatók úgy, mint egy új módját az evangélium átérezésének, amely válaszként szolgál a kor türelmetlenségére és bizonyos értelemben minden kor szükségleteire.
Művének születése, habár a régi karmelita hagyomány gyökereiből fakad, szoros kapcsolatban áll azzal, ahogyan belső lelki útja alakult: nagyon mélyen inspirálódott az evangélium szelleméből és a karmeliták idealizált remeteségéből és kontemplációjából, ami új kreatív és alapító kezdeményezéshez vezetett: a teréziánus Karmelhez. E jelentése van Teréz karizmájának, mint „tapasztalat” a Lélektől. Az ő lelki tapasztalata a új Karmel lelke és motorja, a [hirtelen] terjeszkedésének dinamizmusát képviseli más európai országokba, Franciaországba, Olaszországba és Flandriába. Ugyanezen okból érthető a műveinek széles körű elterjedése is. Bevezetést nyújtanak a keresztény tapasztalatba.
Ezért a barokk Karmel feladata ma: intenzíven élni a teréziánus karizmát, vezetni a mai embert a teréziánus kontemplatív tapasztalatba, a kor jeleinek megértésébe, és segíteni a Teréz írásainak terjesztését. Mindez Teréz alapvető meggyőződésének szellemében, amely szerint tapasztalat nélkül nem lehet valódi tudást szerezni. A tapasztalat minden megértés kulcsa, ami Isten megismerésével kapcsolatban is igaz, mivel Isten maga a tapasztalat tárgya abban az értelemben, hogy ő Isten hitünk objektuma, amely egyedül köti össze az embert Istennel (M 1, 1,4) és amelyben Isten valósága inkább [közvetetten] érzékelhető (teopátiás állapot), mintsem értelmezhető.
II. Néhány alapvető életadó elem Teréz tapasztalataiból és tanításaiból
28. A vallási érzékenységgel és a keresztény hit megélésének módjával összhangban Teréz tapasztalata, más misztikus irányzatokkal ellentétben, amelyeket metafizikai és neoplatonikus jellegűek jellemeznek, elsősorban személyes és christocentrikus. Ennek lényege, hogy Jézus Krisztus elengedhetetlen közvetítése révén valósul meg: „Világosan láttam, hogy ezeken az ajtókon kell belépnünk, ha a legmagasabb Felség nagy titkait akarja felfedni nekünk” (Z 22,6). A teréziánus misztika lényeges pontja Krisztus megdicsőült emberségének észlelése. Ez az az oszlop, amely minket megtart, és életünk éle (vö. 7H 2,6). Így van ez Teréz megtérésétől (vö. Z 9,1) kezdve Krisztus mint élő könyv felfedezéséig, amelyben „az igazságok láthatók” és amely „olyan jól föléhezít mindent, amit olvasni és tenni kell, hogy azt nem lehet elfelejteni!” (Z 26,6).
29. Ha Krisztus a teréziánus misztika alapja és tartalma, akkor a kegyelemteljes imádság tapasztalata a teréziánus karizma legszemélyesebb jellemzője, amely megvilágítja az új Karmel jelentőségét és Teréz írásainak tanító szerepét. Ezt Terézia – ahogyan VI. Pál emlékeztet arra, amikor őt az egyház tanítójává nyilvánítja – az imádság állandó és aktuális üzenetén keresztül valósította meg a saját szerzetesi családjában, az egyházban és a világban. „Az imádságaival újból felfedezte a kontemplációt.”
Terézia új konkrét formákat és gyakorlatokat kínált a keresztények számára, amelyek minden államban elérhetőek (vö. CV 19,15; 23,5), új pedagógiát hozva a [képességek] tekintetében, a imádságba való bevezetés ajánlásával és a fejlődés módszereivel. Terézia írásainak pedagógiai hatásával a teréziánus kontempláció karizmája a templomban azzá válik, ami magától értetődő, annyira, hogy ma lehetetlenné vált keresztény életet élni anélkül, hogy ezt a teológiai dimenziót és még a misztikát is átéljük. E kontextusban fontos bevezetést nyújt a Katolikus Egyház Katekizmusában arra vonatkozóan, hogy a misztika a keresztény élet teljességét jelenti, amelyet állandóbb egyesülésként értenek Krisztussal (vö. KKC 2014), és a kontempláció pedagógiájáról (vö. ott 2709–2719).
30. Terézia karizmája, Krisztus misztikus tapasztalata és kontemplatív eszmény, amely az egyháznak szolgál, láthatóan megtestesül abban, amit ő később úgy nevezett, mint „a mi önmegtartóztatásunk stílusa, nővéri életünk és szórakozásunk” (vö. Z 13,5).
Közösségi életének eszmények a következő három elem:
- a közösség elsődlegesen „Krisztus teste” (CE 20,11) az első keresztény közösség radikális mintája szerint, mert Ő jelen van a közösség közepén (vö. Z 32,11), Ő a „ház Ura” (CV 17,7) és az „aki itt összegyűjtött minket” (CV 1,5; 3,1);
- a közösség a konzekvens egyenlőség és valódi szeretet követelményeit éli (vö. CV 4,7; 7,9), mindennek az evangélium szerint kell történnie hatékony, ingyenes és önzetlen szeretettel (CV 4,11; 6–7; 5H 3,7–12), elköteleződve a manuális munkára (vö. St 28);
- a közösség emberiességgel rendelkezik, amelyet sajátos, a korra nézve szokatlan jegyek jellemeznek: oktatás, emberi erények, kedvesség, körültekintés és megkülönböztetés; egyszerűség, udvariasság és öröm (vö. CV 41,7–8; VC 42; NMI 43).
31. A Karmel alapító szándéka egyértelműen mariánus jellegű (vö. Z 33,14). Ezért Szent Terézia, aki már fiatalon tapasztalja Mária közbenjárásának erejét (vö. Z 1,7), a Szent Szűz s image-ét mint Anyát és a Rend Asszonyát (vö. Z 29,23; 3H 1,3) mutatja be a közössége számára, mint az imádság és önmegtagadás példáját a hit útján (vö. 6H 7,13n.), mint nőt, aki testben és lélekben elkötelezi magát Isten szava hallgatására és kontemplációjára (vö. M 5,2; 6,7), mindig engedelmesen a Szentlélek sugallatainak és Krisztus húsvéti titkának szeretetével, fájdalmával és örömével összefonva (vö. 7H 4,5).
Ebből következik, hogy Máriával való közösség áthat minden életünk elemét a mariánus bélyegével: a testvéri életről, az imádság szelleméről és a kontemplációról, az apostolkodás minden formájáról és magáról az evangéliumi önmegtagadásról (vö. St 47–52). Az evangéliumnyi Mária képe nemcsak életünk példája, de arra is buzdít minket, hogy kövessük nyomdokait, és mint valódi „Az Úr szegényei” „hogy életünket a mi Asszonyunk életéhez hasonlítsuk az Isten szava iránti folyamatos, hitből fakadó elmélkedéssel és a szeretet különféle megnyilvánulásaival” (St 49). Máriát kézen fogva belépünk Krisztus és a templom titkaiba, és akárcsak ő, Jézus és az ő királyságának örömhírének hordozói leszünk. Ezért a mariánus dimenzió, a christocentrikus dimenzióval együtt, kétségtelenül az alapvető kulcsok egyike Teréz olvasásához.
Éppen Mária közelsége mellett Szent József, Krisztus és anyjának alázatos szolgája, élő példánk az imádsággal áthatott közösségről Jézussal (vö. St 52).
