Benedikt XVI. katekézise 2011. június 15-én a szerdai audiencián
Kedves testvérek,
Izrael vallástörténetében jelentős szerepet játszottak a próféták, tanításaik és prédikációik. Közöttük kiemelkedik Illés alakja, akit Isten arra hívott, hogy az embereket megtérésre szólítsa. Illés neve azt jelenti: „Az én Istenem az Úr”. E név szellemében bontakozik ki ennek a prófétának élete, aki teljes mértékben elkötelezte magát amellett, hogy rávezesse a népet az Úr elismerésére mint egyetlen Istenre. Sirák fia így ír Illésről: "Illés próféta, mint tűz támadt fel, szava, mint a fáklya lángolt." (Sir 48,1). E láng segítségével Izrael újra rátalált Istenére. Szolgálata során Illés imádkozik: kéri az Urat, hogy adja vissza az életet az özvegy fiának, aki befogadta őt (vö. 1 Kir 17,17–24), és Istenhez kiált, amikor fáradt és szorongásaival küzdve menekül a sivatagba Jezábel királynő elől, aki az életére tör (vö. 1 Kir 19,1–4), de legnagyobb hatalmával képes közbenjárni a Kármel hegyén, amikor Izrael előtt kérleli az Urat, hogy mutatkozzon meg, és fordítsa az emberek szívét. E történetet a Királyok első könyvének tizennyolcadik fejezete adja elő, amelynél megállunk.
Időben visszautazunk a Kr. e. 9. századi Észak-Israelbe Ahab király idejében, amikor Izraelben nyílt szinkretizmus fejlődött ki. Az Úr mellett a nép Baált is imádta, a bálványt, akiről úgy vélték, hogy esőt hoz, és akinek a hatalma termékenyíti meg a földet, valamint az embereknek és állatoknak életet ad. Bár a nép azt hitte, hogy Isten, a láthatatlan és titokzatos Isten híve, azért a bizonyosság érdekében bizalmat szavazott ennek a kis bálványnak, akit megérthetett, akiről meg lehetett jósolni, hogy mit tesz, és akiről úgy vélték, hogy az ő áldozataikért cserébe termékenységet és jólétet nyújt. Izrael alávetette magát a bálványimádás kísértésének, amely folyamatosan próbára tette a hívőt, és úgy gondolta, hogy "két úrnak (is) szolgálhat" (vö. Mt 6,24; Lk 16,13), és megkönnyítheti a Mindenható Istenbe vetett bizalma nehéz útját azáltal, hogy bizalmat szavaz ennek a tehetetlen bálványnak, amelyet emberek készítettek.
Éppen azért, hogy leleplezze egy ilyen állapot csalárd butaságát, Illés összegyűjtötte Izrael népét a Kármel hegyén, és elé állította a világos választás szükségességét: "Ha az Úr Isten, kövessétek őt, ha pedig Baál, akkor Baált kövessétek!” (1 Kir 18,21). A próféta, mint Isten szeretetének képviselője, nem hagyja magára népét e választásban, hanem segít nekik, és jelet ad, amely megmutatja az igazságot. Mind ő, mind Baál prófétái előkészítik az égő áldozatot, és imádkoznak, hogy a valódi Isten úgy mutatkozzon meg, hogy a tüzet válaszol: ami az áldozatokat megemészti. Így elkezdődik a csata Illés próféta és Baál követői között, de valójában Isten, Izrael Istene, a megváltás és az élet Istene, és a néma, tehetetlen bálvány között, aki sem jót, sem rosszat nem tud tenni (vö. Jer 10,5). És elképzelhető a két nagyon különböző ima- és Isten-hoz való viszonyulási mód szembenállása.
Baál prófétái ugyanis kiáltanak, ugrálnak, táncolnak, extázisba esnek, sőt, testüket is megsebezve "kardokkal és dárdákkal sebesítik, hogy vérük folyt." (1 Kir 18,28). Önmagukhoz fordulnak, hogy kérjék istenüket, és felidézzék válaszát – saját erejük segítségével. Így nyilvánvalóvá válik, hogy milyen csalás (hazugság) a bálvány: az ember azt hiszi, hogy bármire is képes, amivel rendelkezik, amit saját ereje segítségével irányíthat. A bálványimádás – ahelyett, hogy megnyitná az ember szívét az Isten felé, aki más, felszabadító kapcsolatot teremt, lehetővé téve, hogy kiszabaduljon az egoizmus szűk teréből és megnyíljon a szeretet és a kölcsönös önátadás dimenziója – bezárja az embert egy kizárólagos és reménytelen önkeresés körforgásába. A csalás abban áll, hogy amikor az ember a bálvány előtt meghajol, az illuzórikus erőfeszítésében, hogy alárendelje akaratának, kénytelen szélsőséges cselekedetekhez folyamodni. Baál kedvéért prófétái maguknak is ártanak, testi sérüléseket okoznak maguknak. Ez a gesztus drámai irónia: hogy válaszra leljenek, hogy megjöjjön a bálványuk életjele, sebeiket sebezve szimbolikusan a halálba burkolódznak.
Illés imádsága más megközelítésű. Kéri a népet, hogy közel lépjen, ezzel is bevonva őket a cselekedeteibe és imájába. Ez az egész esemény, ahogyan Illés a Baál papjait összegyűjti, az ő népét az Istenhez akarta visszahozni, a bálványimádás által elszakadt népet. Ezért Illés szeretné, ha Izrael most vele egyesülne, és aktív részese lenne imájának és a jövő eseményeinek. Ezután – a szöveg szerint – a próféta újjáépíti az oltárt "tizenkét kőből, a Jakób fiainak számával, akinek Isten szava szólt: »Izrael a neved«" (v. 31). Ezek a kövek Izrael egészét képviselik, és a választott nép történetének, ígéreteinek és megváltásának kézzelfogható emlékét jelentik. Illés liturgikus cselekedete döntő fontosságú; az oltár az Úr jelenlétének szent helyét mutatja, de az alapját képező kövek a népet képviselik. Ez most a próféta cselekedeteként szimbolikusan Isten előtt áll, „oltárrá” válik, adományok és áldozatok helyévé.
De elengedhetetlen, hogy a jel valóssággá váljon, vagyis hogy Izrael elismerje a valódi Istent, és újra felfedezze a saját identitását, mint az Úr népe. Ezért Illés kéri Istent, hogy mutatkozzon meg; és azok a tizenkét kő, amelyek emlékeztetik Izraelt az igazságra, egyben emlékeznek Isten hűségére is, amelyre a próféta imájában hivatkozik. Illés imádságának szavai jelentésilag gazdagok és tele hittel: "Uram, Ábrahám, Izsák és Izrael Istene, ma mutatkozzon meg, hogy te vagy az Isten Izraelben, hogy én a te szolgád vagyok, és hogy mindezt a te szavadra tettem. Hallgass meg engem, Uram, hallgass meg engem, hogy ez a nép tudja meg, hogy te – az Úr – vagy a valódi Isten, te fordítod az ő szívüket!” (vv. 36–37; vö. Gen 32,36–37). Illés az atyák Istenére hivatkozik, és kifejezetten a szavakban hivatkozik Isten ígéreteire, a választott nép és az Úr közötti szövetségre, amelyet nem választhatunk el. Isten beavatkozása az emberek történetébe annyira intenzív, hogy neve elválaszthatatlanul összekapcsolódik az ősatyák neveivel, és a próféta ezt a szent nevet említi, hogy Isten emlékezzen, és megnyilvánuljon hűségében, de hogy Izrael is érezze, hogy a saját nevén hívják, és ezáltal felfedezze a saját hűségét.
Isten megszólítása, amelyet Illés kiejt, meglepő. Ahelyett, hogy a szokásos formát, „Ábrahám, Izsák és Jákob Istene” használja, a kevésbé szokványos kifejezést "Ábrahám, Izsák és Izrael Istene” használja. Jákob nevének Izraellel való helyettesítése Jákob küzdelmét idézi fel a Jabok pataknál, amely után – ahogyan a szentíró kifejezetten megjegyzi (vö. Gen 32,31) – Jákob új nevet kap, amelyről egy korábbi katekézisben is beszéltem. Ez a névcsere Illés imájában pontos jelentéssel bír. A próféta az Északi Királyság népéért imádkozik, amelyet Izraelnek neveztek, szemben a déli királyságot jelölő Júdával. És most ez a nép, amely úgy tűnik, elfelejtette eredetét és a Szenttel való kiváltságos kapcsolatát, hallja, hogy Isten neve kiejtetik, nevével akarta megszólítani ezt a népet: "Uram, Isten (...) Izrael Isten, mutatkozzon meg ma, hogy te vagy az Isten Izraelben”.
A nép, amelyért Illés imádkozik, szembesül az igazsággal, és a próféta azt kéri, hogy Isten igazsága mutatkozzon meg, és hogy Ő beavatkozzon, kiszabadítva Izraelt a bálványimádás csalásából, és elhozza a megváltást. Kéri, hogy a nép végre tudja meg, és teljes mértékben ismerje fel, ki az ő Istenük, és végleg elhatározza, hogy követi őt, a valódi Istent. Csak így ismerhetik el Istent annak, aki, és elismerhetik, mint Abszolút és Transzcendens, lehetőség nélküli felebbvitelt más istenek mellé. Ez azt jelentené, hogy tagadni kellene, hogy Ő Abszolút, és relativizálni kellene. Ez a hit teszi Izraelt Isten népévé, és ezt a jól ismert „Séma Izrael” szövegben fogalmazzák meg: "Hallj, Izrael, az Úr a mi Istenünk, az Úr egyetlen. Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből!” (Dt 6,4–5). A hit válasza Isten abszolút mivoltára egy abszolút, teljes szeretettel kell hogy legyen, amely magában foglalja az egész életét, erejét, szívét. És a próféta éppen népe szívére kér a megtérésért: "hogy ez a nép tudja meg, hogy te – az Úr – a valódi Isten, te fordítod az ő szívüket!” (1 Kir 18,37). Illés közbenjárása azért kéri Istent, amit Isten önmagában kíván megtenni, nevezetesen, hogy teljes irgalmasságát megmutassa, hű maradva saját lényegéhez, mint az élet Ura, aki megbocsát, megtérít és átformál.
És így is történik: "Az Úr tüze leszakadt az égből, elfogyasztotta a felajánlott áldozatot, a fát, a köveket és a földet, és felszárította a vizet, ami a árokban volt. Az egész nép látta, arcra borult, és kiáltott: »Az Úr a valódi Isten, az Úr a valódi Isten!«” (vv. 38–39). A tűz, amely egyszerre elengedhetetlen és félelmetes elem, amely Isten megjelenésével társul (a égő csipkebokor és Sinai hegyén), most Isten szeretetét fejezi ki, amely válaszol az imádságra és bemutatkozik népének. A néma és tehetetlen bálvány, Baál nem válaszolt prófétáik kéréseire. Az Úr azonban világosan válaszolt nemcsak az áldozat elégetésével, hanem még a minden víz felszárításával is, ami az oltár körül állt. Izraelnek már nem lehet kétsége; Isten irgalma találkozik gyengeségével, kétségeivel, hitének hiányával. Most Baál, a üres bálvány legyőzött, és a nép, amely elveszettnek tűnt, újra megtalálta az igazság útját, és így önmagát is.
Kedves testvérek, mit mond ez a régi történet nekünk?
Mi az, ami aktuális benne?
Elsősorban itt az első parancsolat fontosságáról van szó: csak Istennek hajlongani. Ahol Isten eltűnik, az ember a legkülönbözőbb bálványimádások rabságába süllyed, ahogyan azt a totalitárius rendszerek a mi korunkban is megmutatták, és ahogyan a különböző nihilizmusok is, amelyek az embert bálványokhoz és bálványimádáshoz kötődővé teszik és rabszolgájává teszik.
Másodszor: a imádság elsődleges célja a megtérés. Az Úr tüze átváltoztatja szívünket, képessé tesz minket arra, hogy meglássuk Istent, így élhetünk Isten szerint és élhetünk másokért.
Harmadszor: atyáink megtanítanak minket, hogy ez a történet prófétai jelleget is hordoz, mivel előképet ad Krisztusra. Ez egy szakasz Krisztus felé vezető úton. Azt mondják nekünk, hogy itt látjuk Isten igaz tüzét: a szeretetet, amely elvezeti az Urat a keresztre, a teljes önátadáshoz. Az igaz Istennek való imádat, a valódi dicsőítés tehát az önátadás Istennek és az embereknek. Az Istennek való igazi imádat a szeretetben rejlik. Az Istennek való hajlongás nem rombolja az embert, hanem újjáformálja. Igen, Isten tüze, a szeretet tüze, éget, átalakít, megtisztít, de éppen ezzel nem pusztít, hanem megteremti létünk igazságát, újjáalkotja szívünket. Így, valóban a Szentlélek tüzének kegyelme által, Isten szeretetével imádkozunk Istenhez "lelkiismeret és igazság szerint" (Jn 4,23).
P. Milan Glaser, S.J. átdolgozott fordítása,
közöljük a Vatikáni Rádió Cseh Szekciója kedves engedélyével.
További szövegek iránt érdeklődőknek a weboldalakra irányítjuk
www.radiovaticana.cz
